SHINee Key és te 3. rész

 -I...igen. – válaszolod neki végül, ő pedig újra csak elmosolyodik, és feléd nyújtja a kezét.
            - Hadd segítsek. – mondja, te pedig megfogod a kezét, és ő erősen összezárja ujjait.
Nem ereszt el, és felhúz téged maga mellé a színpadra. Az egész olyan, mint egy tipikus, filmbeillő jelenet, aminek a végén a szerelmesek újból egymásra találnak.
Szinte észre sem veszed, hogy több ezer rajongó szeme vizslat titeket féltékenyen. Számodra csak ő létezik most. Teljesen kizárod a külvilágot.
            Ujjai még mindig nem engedték el kezedet, sőt. Mutatóujjával lágyan, lassan simogatja kézfejedet. Valószínűleg ezzel üzeni neked, hogy nincs semmi gond, és ne izgulj.
De hiába... ettől csak éppen, hogy idegesebb leszel. Hiszen ennyi ember előtt... fogja a kezedet.
            - Hogy hívnak? – kérdi, megjátszva, mintha csak most találkoznátok először.
            - _______________. – feleled neki, gondolkodás nélkül.
            - Bemutatom nektek, __________-t. – mondja a mikrofonba. – És, most engedd, hogy énekeljek egy dalt. – te csak bólintasz.

Úristen, most tényleg neked fog énekelni?
Ennyi ember előtt?

            Ez az egész olyan, mint egy álom.
Ahogy végignézel a tömegen... valójában lehet látni az arcokat. Nagyjából az öt-hatodik sorig egész tisztán.
            Szóval ezért ismert meg téged.
A zene elindult, ő pedig újra a szájához emeli a mikrofont.
Lassú, gitárpengetés. Ennyi volt csupán az aláfestés.
            Olyan lágy, olyan lassú, olyan... érzelmekkel teli. Hogy ezt elhallgatva az ember szemei szinte azonnal megtelnek könnyekkel.
            Ezt a dalt... ezt a dalt szavak, azaz ének nélkül is meglehet érteni.
Te pedig rögtön beleszerelmesedsz ebbe a számba.

            Ő szétnyitja a száját... rögtön énekelni kezd. Úgy énekel, olyan könnyedén, mint a tavaszi szellő, ami végigfut a Han folyó felett.
Kibum feléd fordítja a fejét. Neked, hozzád énekel.
            Ez a dal, egy szerelmes dal. Egy idős szerelmes párról, akik boldogok voltak együtt.
Sok mindent megéltek, és rengeteg boldog pillanatuk volt.

            Mindezt, a férj szemszögéből írja le.
Key szemei, amik téged néznek, az arcodat vizslatják... tele vannak érzelmekkel.
Őszinte, tiszta érzelmekkel.
Teljesen komoly, egyáltalán nem viccelődik most, nem hülyéskedik.
Ő most, őszinte.
És ez az egész helyzet... annyira megható.
Mindjárt elsírod magad.
De próbálod visszatartani a könnyeidet, hiszen akkor mi lesz a sminkeddel?

Ő észreveszi a reakcióidat, és rád mosolyog.
Az ajkai szélesen szétnyílnak. Olyan formásak, teltek, és rózsaszínek.
Fogai fehérek, akár a frissen esett hó télen.
Egyszerűen az egész helyzet olyan gyönyörű.
            Már nem is érdekel téged, hogy mi lesz a sminkeddel, és ő mit fog gondolni rólad.
Hogy kilátja. Utat engedsz a könnyeidnek, amik úgy folynak szemedből, mint egy csapból az ivóvíz, melyet lehetetlen elzárni.
            Ő egy leheletnyi szünetnél még közelebb lép hozzád, és keze, ami eddig a te kezed fogta, most a derekadra vándorol, és magához húz.
Szorosan ölel téged, feje fülednél van.
            - Bárcsak rólunk szólna ez a dal. – súgja füledbe, majd eltávolodik, és letörli szemedből a könnyeket. Majd újra csak a kezed fogja, és folytatja az éneklését ennek a gyönyörű, sokat mondó dalnak, ami ezek szerint egy üzenet is. Neked.
            Te pedig csak most fogod fel igazán, mit is mondott.

„Bárcsak rólunk szólna ez a dal.” – visszhangzik a füledben. Nem... ez csak egy álom, nem igaz? Az egész helyzet olyan... olyan mint egy tündérmese.
A szőkeherceged lelke teljesen kitárult előtted. Így olyan védtelennek tűnt. A bizalmába engedett volna?
            Ő, akiért párnapja csak a gép előtt nyáladztál, és sikítottad a nevét, mikor a tévében egy koncertjüket nézted.
Ő, akiről annyi posztered, képed, rajzod, és egyéb rajongói tárgyad van, mint senki másnak...
Ez tényleg csak egy álom. Megcsípjelek?

            A dal a végére ér, a tinédzser lányokból álló tömeg pedig hatalmas visongásban tör ki.
            - Köszönöm. – hajol meg. – Neked is. – súgja a füledbe, mikor magához ránt egy újabb ölelésre. – Majd látogass meg az öltözőben. – simít végig arcodon, majd megfogja a kezed, és vissza segít téged a helyedre. A színpad elé, a többi rajongó közé.
            - Keeeey! Te ezt nem gondoltad ááát! Engem ezek megfognak ölniii! – szinte sikítod önmagadban, ahogy a kipirult, könnyes arcoddal a földet vizsgálod.
            Nem akarsz felnézni, és tudomást venni arról a sok gyilkos tekintetről, amit kapsz.
Csak most kezdesz el felébredni... csak most veszed igazán tudomásul, azt, ami az előbb köztetek történt.

„Majd látogass meg az öltözőben.”
Visszhangzik a fejedben ez az egyetlen mondat, amit mondott, mielőtt visszacsöppentél volna a szomorú valóságba. Hogy nem lehetsz vele. Most még nem. Erre még várnod kell. Már több vagy, mint egy átlagos rajongó. Több vagy mint egy szívét-lelkét beleadó SHAWOL, sokkal több, de kevesebb mint egy barát, vagy egy szerelem. Ó, szerelem! Még mit nem! Mikről nem álmodozol?
            Most még maximum csak egy ismerős lehetsz. Semmi több... vagy talán mégis?
Legyen már vége a koncertnek!

            Teljesen elmerülsz a gondolataidban.
A dolgokban, amik most foglalkoztatnak. Amelyek mind csak egyetlen emberrel kapcsolatosak... Kim Kibummal. Egy viszonylag normális srác, mégis, ragyogóbb, mint más, sokkal jobb mint más... sokkal másabb, mint te. Teljesen eltérő világban éltek.
            Övé a világ, rengeteg lány szíve, pénz, hírnév, szépség, remek hang, és tánctudás...
És te? Csak egy teljesen átlagos végzős középiskolás vagy, akinek hamarosan itt az érettségi, és az egyetemre kell készülnie, részidős állást vállalnia.
A kettőtök világa teljesen eltérő. A különbség ég, és föld.
            Ezek ellenére, te mégis, reményeket táplálsz.
Pedig tudod, hogy csúnyán megégetheted magadat.
És te ezek ellenére mégis, csak újra meg akarod őt érinteni, a közeledben tudni őt, azt akarod, hogy hozzád szóljon. Édes szavakat suttogjon a füledbe.

            Mire újra visszatérsz a valóságba a gondolataid erős sodrából, amik úgy rántottak magukkal a folyó aljára, mely olyan, mint az Amazonas, mint egy tíz kilós vas gömb, amit a lábadra erősítettek, és csak most tudsz levegőhöz jutni.

            A koncert már javában folytatódott, a fiúk éppen a „Hello”-t adták elő.
Te pedig csak búskomor arccal a földet bámultad eddig, olyan elmélyülten, mintha egy két ismeretlenes matematikai egyenlet lenne rajta. Pedig csak lakk volt, amiben viszont láthattad saját magadat. A fekete szemhéjtusod elfolyt kicsit, a spirálodat elkented egy halvány vonalban, az arcod már nem is a pirosítótól, hanem még mindig a könnyektől volt piros, a hajad szétjött az ugrálástól, és kócos lett.
            Úgy néztél ki, mint egy lepukkant hercegnő, akinél beütött az éjfél.
A csodás hintód tökké változott, a ruhád elszakadt, a cipőd eltörött, a lovak elszöktek, a herceged elhagyott.
Nagyjából ez a lehangoltság ülhetett az arcodon is, mikor a színpadra néztél.

            A szemed rögtön találkozott Key tekintetével.
Olyan aggodalmasan nézett téged... Lehet, hogy mindvégig csak arra várt, mikor nézel végre fel?
            Rámosolyogtál, és próbáltad leszedni ujjbegyeiddel az elkenődött festéket.
Akármilyen nehéz lesz, akármennyit kell dolgoznod érte... úgy akarsz kinézni, hogy méltón állhass mellette.
            Istenem, te lány! Miket beszélsz? „hogy méltón állhass mellette.” menten meghatódom. De teljesen úgy viselkedsz, mintha titokban már rég eljegyzett volna, és ilyen édesen titkoljátok a titkos l'amour.
Jajj! Csaknem... tényleg ez lenne a helyzet? Ejnye.

            Mikor úgy érzed, végre emberien festesz, és nem úgy mint egy élőhalott, viszonzod a mosolyát.
            Eljött a fanchat ideje. Mindenki csak úgy ordibálja be a kedvenc tagjának a nevét, egy-egy szeretlek, imádlak, és hasonlók társaságával.
            Te miért maradnál ki belőle?
            - SZERETLEK, KIM KIBUM! – üvöltöd be a színpadra a nagy hangzavar közepette, tölcsért formálva kézfejeidből.
Micsoda meggondolatlanság, te punk.
            Ő... hallotta. Tisztán, érthetően.
Téged néz, még a koreográfiát is elrontotta. Teljesen lesokkoltad.
Nem hitted volna, hogy meghalja, ezért is kiáltottad be... de így. Az a hirtelen jött kurázsid rögtön elszállt, és elpirulva, a szoknyád szélét szorongatva gyorsan lekaptad róla a tekinteted.

            A továbbiakban csak néha-néha néztél rá, félénken, de ő megállás nélkül téged nézett, így rögtön izgalmasabb lett a színpad lámpáit nézegetni, vagy hasonlók.
Áh, és a Hello épp egy szerelmes szám! De még milyen...
            „Hello, hello, szeretnék veled beszélni” – énekli Key, te pedig felkapod a fejed. Ő pedig megint csak... téged néz.
            Ó, istenem! Van valami az arcodon? Hát ennyire elkenődött volna a sminked?
És te csak még jobban szétkented volna?
Gyorsan előveszed a telefonod, és a sötét képernyőjében nem túl feltűnően végig nézed az arcod minden egyes centiméterét.
            Huhh... nincs rajta semmi. Egy aggodalommal kevesebb.

            -Köszönjük, hogy eljöttetek! – mondják, és meghajolnak, integetnek, és még tesznek pár megjegyzést személyenként.
            Végül lesétálnak a színpadról.
Ezzel, a koncertnek hivatalosan is vége. Minden rajongó sikítozni kezd búcsúzóul, majd kántálni, hogy „Vissza, vissza”. De mindannyian sejtik, hogy nem lesz ráadás.
A fiúk teljesen kifáradhattak a két és félórás koncert alatt. Meg lehet érteni.
           
            A tömeg lassan szállingózni kezd kifelé, köztük te is, bár te jóval gyorsabban szeded a lábaidat. Látnod kell őt, minél hamarabb. Nem is tudod, miért akarod, de... ezt érzed, ezt diktálja egy hang a fejedben, hogy minél hamarabb látnod kell, és beszélned vele.
            - Sajnálom, elnézést, sajnálom, bocsánat! – mondod, miközben tolakodsz kifelé.
Bár, ez magas sarkúban elég nehéz, egy olyan tömegben, ahol az emberek közé még egy cérnaszálat sem tudnál dugni, olyan közel állnak egymáshoz.

            Nagyjából öt-hat percedbe telt, mire kijutsz a stadion hatalmas folyosójára, ami tele volt árusokkal, akik mind koncert kellékeket árultak még mindig.
Rendben, oké... kijutottál, de most merre?
            Hogy juthatnál a színpad mögé? A rajongókat nem tudod megkérdezni, ők is csak annyit tudhatnak, mint te, ráadásul a történtek után, biztos meg is ölnének, ha megtudnák, hogy te még találkozni is akarsz Key-el.
A biztonsági őrök valószínűleg csak egy elszánt rajongónak hinnének, és hazaküldenének.
Mégis ki mondaná meg egy rajongónak, hogy hogyan juthat a kedvencei közelébe?
Hülyeség. Épp azért fizetik őket, hogy vigyázzanak rájuk, nem, hogy bajba sodorják őket azzal, hogy pár őrültebb rajongót útba igazítanak, vagy hasonlók.
            Így csak elkezdtél tébolyogni a széles folyosók labirintusában. A falak tört fehérek voltak, a padló pedig fekete, itt is.

            Hosszú ideig sétálgattál, de nem tudtad megtalálni azt az ajtó, vagy folyosót, ami hozzávezetett volna.
Az órádra nézel. Már másfél órája, hogy vége a koncertnek. Sóhajtasz.
Már biztosan hazamentek... ő pedig azt hiszi, hogy nem akarsz vele találkozni.
És valószínűleg, most már, nem is fogsz.
Tárcsázol.

            -Halló? Apa? Igen. Most indulok majd haza. Hogy, hogy? Majd... hívok egy taxit.
Tudom, drága lesz... tudom... igen... oké... naaa... apa, most már le kell tennem, mert így sosem érek, haza, szia! – teszed le kicsit megjátszott nyűggel.
            Akkor valójában... csak ennyi lenne. Itt ér véget. Most, ahogy megfordulsz, és a kijárat felé veszed az irányt, ahogy kilépsz majd az épület kapuján, és majd taxiba ülsz... ahogy kimondod a címet és a motor majd beindul, vége lesz.
            Ez az egész, ami épphogy csak egy napig tartott. Itt véget ér.

            -Eunpyeong-gu, Aleumdaum utca 2. Kérem, erre a címre vigyen, ahjussi – mondod a taxi sofőrjének.
            - Rendben. – bólint, beírja a GPS-be az adatokat, majd gázt ad az autónak.
Te pedig csak a hátsó ülésen ülve, válaszolsz néhány kérdésére, amit feltesz neked, de nem igazán figyelsz.
            Csak az ablakon át bámulod Szöul utcáit.
Az út hosszú, mivel a koncert a főváros másik végében volt.

            Nagyjából egy órát tölthettél az autóban, hála annak, hogy ilyenkor kevesen vannak az utakon.
            - 52.000 won lesz. – még a szíved is megáll abban a pillanatban, amikor kimondja az összeget.
Van nálad pénz... és reménykedjünk, hogy elég lesz. Mégis, hogy lehet ilyen drága a taxi? Oké, valójában nem drága, csak túl nagy távot tettél meg.
            - Rendben. – kezdesz el kutakodni a táskádban, a pénztárcád után.
Majd a pénztárcádban az összeg után. – Oh... nekem csak... harmincezer wonom van. – mondod idegesen. Most mégis mi lesz? – Nem lehetne, hogy bemegyek, és ki hozok még húszezret? – veted fel az ötletet, miközben átadod a nálad lévő összeget. Bár hülyeség. Mégis ki hagyná, hogy fizetés nélkül kiszállj, aztán kitudja, hogy visszajössz-e még egyáltalán. Ahogy vártad, az úr megrázza a fejét, eléggé határozottan.
            Most mit teszel? Nem tudsz a semmiből húszezret szerezni!
            - Na, most mihez kezd, kisasszony? – mondja. Már kevésbé kedvesen, mint az előbb.
Ajajj, nagy a baj. Hogy lehet, hogy tizenkilenc éves vagy, és még így is bajba tudod sodorni magadat?
            - És, most... mit tegyek? Sajnálom, nincs nálam több pénz. Ígérem, nem szököm el! Csak hadd menjek be pénzt kérni, és már rohanok is vissza! Még az ajtót sem csukom be! – próbálod menteni a helyzetet.
            - Nem lehet. Maga itt marad. Van valakije otthon? – kérdi, miközben rágyújt egy cigire.
            - Nem, nincsen senki. A szüleim dolgoznak. – pedig akár fel is hívhatnád őket akkor, hogy hozzanak ki pénzt, de nem tudod. Ahh, most mégis mihez kezdesz? A helyzet egyre reménytelenebb.

            Egyszer csak kopognak az ablakodon. Először összerezzensz, a hirtelen hanghatástól, majd kinézel az ablakon. Egy ismerős arc az, nagyon is ismerős. Mutatja, hogy húzd le az ablakod, te pedig így teszel.
            - Már azt hittem elraboltak a földönkívüliek, hol voltál eddig? – mondja a szőke herceged.
            - Áh, csak hosszú volt az út... – felelsz idegesen.
            - Valami baj van? – komolyodik el.
            - Csak... nem tudom kifizetni a taxit, de majd megoldom...
            - Ennyi? – most elfordul tőled, és a sofőrhöz szól. – Mennyi hiányzik, ahjussi? – kérdi, miközben előveszi a pénztárcáját.
            - Húszezer. – feleli. Key pedig előveszi a pénzt és a kezébe adja.
            - Akkor, mehetünk, ugye? – nyitja ki az ajtód, és feléd nyújtja a kezét. – Kisasszony, ha megengedi.