SHINee Key és te 5. rész

           

         -Ne aggódj. Csak vicceltem. – húzódik el tőled, és megissza a bögréjében lévő maradék teát is. – Aish, fáradt vagyok! – nyújtózik egyet.

            Még fel sem ébredtél teljesen a sokkból... a jobbik fajtából, nem abból, mint amikor rá rontasz a haverodra, aki épp élvezkedik. Az is egyfajta sokk, de ez a fajta sokkal jobb.
Olyan, amit többször is át akarsz élni.
Hiszen, az ajkaitok olyan közel voltak egymáshoz! Egy centiméter. Vagy annyi se?
Csupán ennyi választott el titeket egymástól. Te már készen álltál behunyni a szemeid és érezni őt. Érezted a lélegzetvételét, ahogy kifújja, majd beszívja a levegőt. Édesen cirógatta végig bőröd felszínét, és libabőrt hagyott maga után.

            De ő nem akarta. Ő nem tette meg. Talán azért, mert tiszteletben tart téged? Vagy mert nem akarja? Vagy... más miatt?
Tényleg, és ha barátnője van?! Hiszen az idolok nem mindig jelentik be – sőt, általában sosem -, ha van valakijük!

            - A... A-Akkor haza kellene menned. Alvásra van szükséged, egy ilyen fárasztó nap után. – kezdesz el hebegni-habogni. Csak markolod a konyhaasztal szélét.
Kezdi felváltani az előbbi sokkod a düh. A düh, amiért ilyen kis könnyű játékszernek tart téged.

            Akár direkt tette, akár nem. Ez fáj neked. Ilyen könnyűvérűnek tűnnél?
Lehet... hogy ő nem is olyan, mint hitted azt?
Az egész dolog csak színjáték? Ahogy viselkedik az interjúkban, műsorokban, rádiókban... az egész csak egy álarc lenne?

            - Nem megyek, ameddig nem mondod meg, hogy holnap eljössz-e. – fordul vissza hozzád.
            - Nincs... jegyem. Se pénzem. Sajnálom. – valóban sajnálod.
            - Akkor majd én szerzek neked. – kacsint rád. – Ráírlak téged a VIP-k VIP listájára.
Aztán majd a terem kijáratához küldök egy embert, aki hátravezet téged a végén. Így megfelel? – szemeiből az őszinteség árad.
            - Persze... köszönöm. – hajolsz meg, és kiteszed a bögréket a mosogatóba.
            - Akkor... még egy dolgot szeretnék kérni tőled. – mutatja fel mutatóujját.
            - Igen? És mit, Oppa? – fordulsz felé.
            - A telefonszámod! – nyújtja feléd a telefonját, rajta a billentyűk, és felette már be ís van írva a neved „________ ♥”. Neked csak be kell írnod a számokat.
            - Re-rendben. – veszed át tőle, és beírod. Többször is átellenőrzöd, biztos jól írtad-e be.
            - Megcsörgetlek. – érinti meg a zöld gombot a képernyőn, a telefonod pedig pillanatokkal később megszólal a legújabb slágerüket játszva.
Kínos.
            Ő elmosolyodik.
            - Mentsd el a számomat. – borzolja össze kicsit a hajadat, hosszú, vékony ujjaival.
            - Rendben. – ütöd be idegesen a nevét a névjegyzékbe. Neked most... tényleg megvan a SHINee egyik tagjának a száma?
            Ha ezt bárki is megtudja, tömegek fognak harcba szállni a telefonodért. Vagy legalább a SIM kártyádért.

-Akkor, én most megyek, ha nem haragszol. Valójában, tényleg eléggé fáradt vagyok. – teszi el a telefonját.
            - Persze, megértem. – mosolyodsz el. Minden, amit pár perce gondoltál róla... túlzás volt, és elhamarkodott gondolatmenet.

Máris szégyelled magad érte. Hogy képzelhettél róla ilyeneket?
Hiszen ez a fiú... annyira őszinte, hogy már fáj.
Annyira kedves, és gondoskodó... szörnyű vagy. Olyanokat feltételeztél, amik teljes hazugságok, tévedések voltak.

            - Ki kísérsz? – szól vissza az előtérből. Teljesen elmerültél a gondolataidban.
            - Igen! – mész utána, majd belebújsz a magas sarkúdba.
Elfordítod a kulcsot a zárban, leoldod a biztonsági láncot, majd kinyitod az ajtót, és kilépsz rajta.

Már nem is gondolkozol azon, hogy kinek kellene előbb kilépnie, vagy neked előre kellene-e engedned őt. Csak kilépsz. Tudod, hogy úgyis azt mondaná, hogy te menj.
Mint minden udvarias férfi. És ő az.
            Annyira tökéletes.
            - Köszönöm a vendéglátást! – hajol meg előtted, te pedig elpirulsz.
            - I-igazán nincs mit! – legyezkedsz összevissza a kezeddel zavarodban.
            - Finom volt a tea. – mosolyodik el.
            - Majd... gyere legközelebb is. Szerzek finomabbat. – bátorodsz fel közvetlenségétől.
            - Ezer örömmel. Mondjuk holnap? – veti fel az ötletet. – A koncert után, megint?
            - Akkor... itthon lesznek a szüleim. Nem tudom, mit szólnának hozzá. – csavargatod a hajadat.
            - Akkor egy kávézó? – Kávézó? Mármint... nyilvános?... NYILVÁNOS?
Vele? És veled? Ti? Ketten? Együtt mutatkoznátok? Tényleg? Felvállalna téged? Hiszen ott vannak az újságírók! A paparazzik, riporterek, rajongók, ismerősök!
            És ő mindezek ellenére veled szeretne menni? Tényleg? Ó, istenem!
            - Megfelel. – ajkaid fültől-fülig érnek.
            - Holnap a koncert után felveszem önt, kisasszony. – kacsint, és lehajol.
Egy csókot nyom az arcodra, majd efelegyenesedik, fejébe húz egy sapkát. – A viszontlátásra. – integet arcán hatalmas mosollyal. – Szép álmokat~!
            - Neked is, Oppa... – mondod, miközben ujjbegyeiddel óvatosan végigsimítasz azon a területen, ahol ajkai előbb bőrödet érintették.

            Teljesen elpirultál, bőröd lángol. Mintha lángra kapott volna.
Hát... valóban beleestél volna? De úgy igazán... belé?
            Kim Kibumba... és nem Key-be?
Már csak egy dologra tudsz gondolni, vele kapcsolatban.
           
 Legyél te neki az, ami ő neked.

[Szerz.megj.: Sziasztok! ^^ Kérlek, írjatok véleményt, akár névvel, akár névtelenül! Nagyon sokat jelentene nekem, köszönöm!:) )

Én csak belehalok a hiányába 9. rész

                -Minho-hyung? – lépett mellém Taemin.
                - Ja, egy... egy perc és megyek. – bámultam magam előtt a polcot. Tele volt édességgel, és nem tudtam, melyiket kellene megvennem.
                - Pockyt akarsz venni?
                - Igen... csak... nem tudom melyik a legjobb. – guggoltam le, hogy az alsó polcot is szemügyre vehessem.
                - Legjobb? Mindegyik finom! Csak ízt kell választani! Milyet akarsz? Segítek.
                - Ét csokisat... azt hiszem.
                - Akkor tessék, itt van ez. Ebben sok van. Biztos finom! – nyomott a kezembe egy nagy dobozzal. – A kasszánál várlak! – ment el mellettem.
                Remélem, ízleni fog neki. Vagy... egyáltalán elfogadja.
Aish! Minek parázok ennyit? Csak add oda. Csak add oda, Choi Minho! Ez csak pocky, nem eljegyzési gyűrű!

*

„Ne haragudj, de ma muszáj volt bemennem... csak ma, becsszó! ><’’
Majd elmegyünk együtt ebédelni, okés? Majd írok SMS-t hol talizzunk!
A saját telefonom vittem el, megnéztem!
Remélem jobban vagy már! Este nagyon kivoltál borulva :((
Majd beszélünk! Ja, és Minhot is elhívom ebédelni! Kekeke.
Chu~ Amber” – ez állt azon a kis cetlin, amit az éjjeliszekrényemen találtam reggel.

Hát jó, Amber Liu... ásítottam egyet, és egy kis nyújtózkodás után kibotorkáltam a fürdőig.
                Sokkal rémesebben néztem ki, mint azt elképzeltem. A szemeim fel voltak dagadva az órákig tartó sírástól, és vörösek voltak. A számat teljesen kiharapdáltam, az arcomat valószínűleg kifújta a szél. Remek. Ennél pompásabb már nem is lehetne ez az utazás. Fogat mostam, és visszamentem a szobámba, hogy valami ruhát találjak magamnak. Nem tettem fel semmi sminket.
                Úgyis csak Amberrel találkozom ma. Ja, meg Minhoval. Minhoval... Úristen, Minho?!
Nem, biztos rosszul emlékszem... az éjjeliszekrényhez rohantam, és felkaptam a kis cetlit róla.

„Remélem jobban vagy már! Este nagyon ki voltál borulva:((
Majd beszélünk! Ja, és Minhot is elhívom ebédelni! Kekeke.”

„Ja, és Minhot is elhívom ebédelni!”

„Minhot is”

                -Mi-mi-mi-mi... MINHOOO?! – sikítottam fel, és már rohantam is vissza a fürdőbe.
Nem igaz, hogy az év összes napja közül pont ma kell úgy kinéznem, mint a mosott rongy!
Épp azon a napon, amikor együtt ebédelek Minhoval! Oké, meg Amberrel.
De, te jó ég! Amber teljesen meg van húzatva! Tudhatja, hogy most milyen szörnyen is nézek ki, és mégis ezt teszi! Áááá. Én már nem értem őt!

                Rengeteg alapozó, szemcsepp, rúzs, és tádá! A csúf kis békából herceg lett! Akarom mondani, hercegnő... na, mindegy.
                Most... kell valami. Valami csinos ruha!
Ááá, miért viselkedek úgy, mint egy őrült, szerelmes tini?
Ja, persze... mert az vagyok. Vagyis, nem, nem vagyok szerelmes! Nem lehetek szerelmes! Ilyen könnyen... és épp belé. Pont Choi Minhoba kell beleszeretnem? Aki számomra a világ másik felén lakik, és méghozzá idol is? A különbség egy kontinens... meg persze a társadalomban, ég és föld.
                Ő... olyan tökéletes. A hangja, az arca, a teste, a jelleme, a hozzáállása. Az egész lénye, olyan gyönyörű! Meg sem érdemlek egy ilyen istenséget.
                Ennem kéne valamit... sokat. Hogy ne ott zabáljam tele magamat. Nem túl csábító, ha a lány rendel magának egy lakodalomra elég ételt. Szóval... akkor reggeli!

                -Ah, jó reggelt~ ! – köszöntem unninak a konyhában.
                - Jó reggelt! Hallom, ma randid lesz. – mosolyodott el. – Szóóóval, mesélj csak a te kis udvarlódról! – csípett arcomba.
                - Nem randi... csak Amberrel elmegyünk kajálni... meg jön egy haverja is... – simogattam ott, ahol belém csípett. Áú...
                - „Haver” – mutatott idézőjeleket ujjaival – ha én is flörtölnék, és kettesben sétálgatnék az esőben minden haverommal, szerinted Bon Wa hány haveromat ölte volna meg?
                - Csak segített... ez kedves volt tőle. De nem randizunk vagy hasonlók... nem is tudunk egymásról semmit... – mentem mögé, és elővettem egy bögrét a szekrényből, hogy kávét készítsek.
                - Ó, pedig ő elég sok mindent tud rólad. Tudod, Amber mesélt neki pár dolgot. Például, utálsz várakozni, a kedvenced az ét csokis pocky, és... azt hiszem ennyi.
                - Ez nem sok. Bárkit megtudhatja, ha két percet beszél velem. Oké, talán egy is elég hozzá. Kávét? – emeltem fel a kancsót.
                - A koffein nem tesz jót a bőrömnek. – dobta hátra hosszú daueroltatott haját, mint egy igazi díva.
                - Ha te mondod... – töltöttem ki magamnak egy oroszlános bögrébe.
                - Egyébként, lefogadom, hogy enni jöttél, nehogy leégesd magad az új pasid előtt. – emelgette meg szemöldökeit.
                - Én? Ahh... ugyan. Csak reggelizni... tudod... a nap legfontosabb étkezése... meg ilyesmi... – fordítottam neki gyorsan hátat. Mondjuk, úgyis tudja, hogy zavarban vagyok, szóval mindegy...
teljesen felesleges.
                - Értem én. Fél óra múlva fent várlak! Addig kiválogatom neked a ruhát! – ment fel a lépcsőn.
                - Unnieee... – kuncogtam magamban, és összedobtam magamnak egy reggelit.
Viszonylag sokat. Vagyis, inkább csak az átlag adagomnál többet.
                - Jó étvágyat! – mondtam az üres asztalnak, és neki kezdtem az evésnek.
Ettem.
Ettem.
Ettem.
Aztán elértem a normál- és a túl sok határához.
Fighting, Zoey! Fighting! – bíztattam magamat, és csak emeltem a számhoz a következő, és következő falatot.

                Mikor az utolsó falat is lecsúszott a torkomon, jól lakottan dőltem hátra a széken.
Mint egy elterült bálna.

                - Sonny! Gyere fel! Idő mire hercegnőd csinálok belőled! – kiáltott le utánam nénikém, miközben beviharzott a szobámba, és kivágta a szekrényajtót.
Amikor mérges.
Ijesztő.
Nagyon.
                - Oké... indulok! – tettem le a bögrém, amiből kiittam a kávém maradékát, majd felindultam a szobámba.

                - Rózsaszín!
                - Nem.
                - Fodrok!
                - Nem.
                - Habok!
                - Nem.
                - Csillám!
                - Nem.
                - Flitter!
                - Nem.
                - Farmer?
                - Igen!
                - Nem.

Nagyjából egy fél órán át csak szóban próbáltuk kiválasztani a ruhákat, miközben ő mutatott egyet, én pedig jeleztem neki a nem tetszésemet.
               
                Végül sikerült engem beleerőszakolnia egy virágos felsőbe, kék boleróval... de azért kiharcoltam egy fehér csőnadrágot... így már nem is annyira ütöttem el a tipikus öltözködési stílusomtól.
                Mondjuk, nem is azzal volt a bajom, hogy milyen ruhákat akar rám adni... hanem, hogy mindig túlzásba viszi.

                - Tizenkét óra van! – szólt fel Oppa. – Induljunk!
                - Még egy pillanat! – válaszolt a nénikém, miközben még az utolsó simításokat végezte a sminkemen. – Fülbevaló megvan, nyakláncod... visszavetted, hajad rendben, smink oké... kész is vagy! Nézd meg magad. – nézett végig utoljára, és állított a szekrényajtóra szerelt, egész alakos tükör elé.
                Amikor azt mondta, hogy hercegnőd csinál belőlem... nem hazudott.
Valóban, a maximumot hozta ki belőlem. Az egyik legnőiesebb oldalamat.
                - Köszönöm, unnie! – öleltem meg.
                - Indulás! – szólt újra Bon Wa.
                - Fighting! Ja, és ezeket majd te takarítod össze ha hazaértél.  – mondta nénikém körbe mutatva a szobán eluralkodott káoszon, amit ő kavart a keresgélés közben, és lekísért a lépcsőn.

                Mikor Oppa meglátott füttyentett egyet, majd a karjába karoltam, és kivezetett az autóhoz.
Már csak félóra.
Nem állok erre készen.
A szívem őrült módon kalapál, a mellkasom gyors tempót diktálva emelkedik fel és le.
Hamarosan... láthatom őt. 

SHINee Key és te 4. rész

 

          -I-igen... köszönöm. – fogadod el a kezét, ő pedig segít kiszállni, és becsukja az ajtót.
Int a sofőrnek, utána pedig hozzád fordul. Bal keze a derekadat szorítja, a jobb pedig még mindig a te balod fogja.
            - Aggódtam érted. Azt hittem megint csukott szemmel sétálgattál az úttesten. – mondja, miközben csak még közelebb húz magához.
            - Sajnálom... – hunyod be a szemeidet egy hosszabb pillanatra, beszívva kölnijének férfias illatát. Már átöltözött. Egy hétköznapi összeállításban áll előtted.
            Fekete csőnadrág, egy mintás póló, és egy sportcipő... Meg nem mondaná az ember, hogy majdnem három órája még koncertezett.
            - Nem jöttél le hozzám a koncert végén, azt hittem túlzásnak vetted, amikor felhívtalak a színpadra...
            - Mi? Nem, dehogyis, nagyon boldoggá tettél vele! – mondod gondolkozás nélkül.
Aztán ahogy nézed, hogy változik el arca, először meglepettség, majd egy hatalmas mosoly terjed szét rajta. – Mármint... nem úgy... szóval...
            - Örülök, hogy tetszett. – ó, ez a mosoly. Hogy vagy képes nem rögtön a karjaiba vetődni ennek láttán? Jaj, hogy ott vagy... mázlista. – Amiért folyton félrenéztél azt hittem valami rosszat tettem... aztán mikor azt mondtad szeretsz... – kuncog.
            - Az csak... véletlen... mármint, nem úgy értettem... – lököd őt kicsit távolabb magadtól, rák vörös fejjel, lehajtva a fejed.
            - Tudom, hogy értetted. – lép közelebb. Neked pedig megcsörren a telefonod.
            - Elnézést... – nyúlsz a táskádba, előveszed, és fogadod a hívást. – Halló?
            - Kislányom, hazaértél már? – szól bele apukád idegesen. – Történt valami?
            - Mi? Igen, már itthon vagyok, nem történt semmi, csak dugó volt... – próbálod kimagyarázni a helyzetet. Mégsem mondhatod el, hogy a kedvenc idolod épp a lakásotoknál van. Még a végén azt hinné, egy éjszakás múzsának áltál.
            - Dugó? Hajnali háromkor? Csaknem, történt valami...? – kérdez vissza. Ó... elcseszted.
            - Mármint... piros lámpa, piros lámpa! De most megyek, apa, mert nagyon fáradt vagyok, és holnap korán kelek... mert... mert dolgoznom kell, tudod. Puszi, apu!
            - Rendben – sóhajt - jó éjt. – bontod a vonalat. Oké, ez meleg volt...
            - Ha korán kelsz, akkor tényleg aludnod kellene... – hidalja át a pillanatnyi kínos csendet Key hangja.
            - Áh, semmiség... csak pár elsősnek segítek felkészülni a vizsgákra.
            - Ha te mondod, _________.
            - Jaj, egyébként nem akarsz inni, vagy enni valami? Vagy... szabad egyáltalán? Egyébként, nem lesz baj, hogy itt vagy? Neked nem kell holnap dolgoznod? Hiszen holnap is koncerteztek, vagy nem? – zúdítod rá a kérdések áradatát.
            - Nyugi, azért ennyire nem szigorúak.  És csak délután kezdődnek a próbák, a koncert meg este van, szóval most ráérek. Egy teát vagy valamit elfogadnék... persze nem muszáj. Csak szólj és eltűnök. – túr hajába, az arcán pedig mintha átfutna valami... szomorúság?
            - Dehogy zavarsz! Inkább nekem kéne ezt kérdeznem tőled... – bányászod elő a táskád legaljából a kulcsod. – Akkor egy tea rendel. – mosolyodsz el, és mutatod neki, hogy kövessen.

            Úristen, most tényleg a te házadba jön? A te teádat fogja inni? A te kanapédon fog ülni? Á, a szobádba ugye nem megy fel? Biztos megijedne, hogy milyen... szinte már-már mániákusan oda vagy a SHINee-ért, főleg érte. Igen, a szobádba nem szabad felengedni!
            Határozod el, és kinyitod az ajtót. Most te menj be először? Vagy őt engedd előre?
Mi legyen? Ez a helyzet annyira új neked.
            - Menj csak. – töri meg a gondolatmeneted Kibum. Mintha olvasna a gondolataidban. Hogy lehet ennyire nyugodt?
Úgy viselkedik, mintha ezer éve ismernétek egymást, és nem csak egy napja.
Mégis, ez az egy nap... életed legszebbje.
            Valószínű, hogy csak te ringatod magad lehetetlen, édes álmokba... mégis olyan gyönyörű, már csak a képzelet is, hogy ebből több is lehet.
De ennek a valószínűsége, egy, a millióhoz.
            - Ha nem akarod levenni a cipőd, nem baj... én, csinálok teát... vagy kávét? Mi lenne a jobb? – kérdezed, miközben az ujjaidat tördeled a hátad mögött.
Nem válaszol, kibújik a cipőjéből, és hozzád lép. Tenyerével végigsimít a felkarodtól, a tenyeredig, majd mindkét kezed megfogja, és simogatja.
            - Ideges vagy? – néz szemeidbe.
            - Mi? Hogy... én? Öhh... igen. Tudod, ez az egész, annyira furcsa, oppa. Meg kéne csípnem magamat... – sóhajtasz.

Ő pedig megcsípi a kézfejed.
            - Most már ébren vagy. – mosolyodik el. – Ha csak ennyi, akkor nyugodj meg. Most csak Kibum vagyok. Key csak a színpadon létezik.
            - Rendben, Kibum oppa. – most már jóval nyugodtabb vagy. Olyan kisugárzása van ennek a férfinak...
            - És csinálj azt, amit akarsz, bármit megiszok. – engedi el a kezeidet. – Ott leülhetek? – mutat a nappaliban lévő kanapéra.
            - Persze. Mindjárt hozom az... italt. – elindulsz a konyhába.

            Előveszel egy bögrét, csak úgy, nem is nézel oda, majd bekapcsolod a teafőzőt.
Jajj, még víz is kell bele! Meg filter! Hülye... Kikapcsolod.
Kiveszed a kancsót, megtöltöd vízzel, és majdnem teleöntöd a tartályt, majd elő keresel valahonnan, a szekrény aljából egy finom angol teát, és beteszed a helyére, rácsukod a fedelét, és most kapcsolod be.
            Keksz... édesség. Valami kell mellé... de mi?
Hmm... van itthon csokis keksz, csokoládé, vagy ezerféle cukorka, és rágó.
Ez aztán a választék, de mégis melyik lenne a legjobb? Sóhajtasz.
Te vagy az első számú rajongója, még sem tudod, mit szeret...
            „Kkwwkww” Lefőtt a tea, te pedig gyorsan kikapcsolod a gépet, és kiveszed a kancsót.
            Elkezded tölteni a bögrébe, majd gyorsan abba is hagyod.
Ó! Pont a Key-s bögrét kellett levenned, igaz? De hát, tök édes, biztos szívesen inna magából, kekeke.
            Másik bögre, másik bögre... aminek semmi köze a kpophoz... na, ez a nehéz kérés...
Teljesen kipakolod a szekrényt, egy sima, átlagos bögre után kutatva, de nem igazán találsz olyat, amit bátran átnyújtanál neki. A konyhaasztal pedig tele van kpop idolos bögrékkel.
            És a legnormálisabb bögre pedig „SM TOWN” feliratos. Gratulálok.
Egy másik rajongó oda – meg vissza lenne ettől a készlettől, de ő nem lesz elragadtatva...

            - Valami baj van? – jelenik meg a konyhaajtóban Kibum. Már csak ez kellett.
            - Nem, nincs semmi... ülj csak le... mindjárt viszem. – fordulsz el, és gyorsan rendezgetni kezded a bögréket összevissza, mintha nagyon elfoglalt lennél.
            - Mi ez a sok bögre? – sétál feléd, hatalmas mosollyal, majd megáll melletted.
Túl közel, túl közel!
            A szíved... mindjárt kiugrik a helyéről. Mit vesz észre hamarabb? Azt, hogy a szíved olyan gyorsan ver, mint a metronóm, a Luciferre, vagy a rengeteg bögrét, rajta a képekkel?
            - Ó... ez igazán – veszi a kezébe a bögrét, amin ő van. Igazán, mi? Gáz? Ijesztő? Sok? – Aranyos. – forgatja. – Csak a kép elég fura... nem épp a legjobb fotósorozatomból van. – neveti el magát.
            - Nem a legjobb? Bárcsak rólam is ilyen képek készülnének... ez a kedvenc képem rólad. – Ó, újabb kínos információ.
            Szinte hallani lehet, ahogy valaki a háttérben mondja: „Kííííííííínos...”.
Félve rátekintesz, hogy lásd a reakcióját. De nem azt látod, amit vársz, ugyanúgy mosolyog, mint előtte. Egyáltalán nem lepte meg, vagy rémisztette el.
            - Akkor, igyunk. – veszi kezébe a kancsót, és megtölt teával két bögrét. – Egészségedre. – adja át neked az egyik bögrét.
            - Egészségedre... – mondod, és rögtön belekortyolsz. Forró, forró, forróóóóó!!
De nem, nagylány leszel és leküzdöd. Mintha nem történt volna semmi, és nem éppen most égett volna le a nyelőcsöved.
            - Nem forró egy kicsit? – teszi nyakadra kezét. – Teljesen átmelegedtél.
            - Kicsit... – nyelsz egy nagyot. Amit ő biztosan érzett most. Teljesen elpirulsz... de ezt legalább foghatod a teára.
            Ő... mindig képes zavarba hozni téged. De nem, mint rajongót, hanem mint nőt.
            - Noona... neomu yeppeo. – mondja, te pedig lesokkolsz, és csak nagyokat pislogsz.
Hogy... mit mondott az előbb? Most csak... magában énekelget, vagy... ez most, tényleg... neked szólt?
            - Hello, hello, azért mondhatnál valamit. – nevet kínosan. – Így tisztára olyan, mintha csak én erőltetném a dolgokat... ha zavarlak, szólj csak.
            - Mi? Nem, dehogy, nem zavarsz... csak olyan... zavarba ejtő...  – teszed le a bögréd.
            - Tudok ennél zavarba ejtőbbet is. – teszi bögréjét tiéd mellé.
Jobb kezével közelebb húz téged, derekadnál fogva, a ballal pedig megemeli az álladat.
Egyre közelebb kerül hozzád.
Az ajka... szétnyílik... és a tieid felé közelítenek.
Nem, nem lehet... ez csak egy álom, igaz?

SHINee Key és te 3. rész

 -I...igen. – válaszolod neki végül, ő pedig újra csak elmosolyodik, és feléd nyújtja a kezét.
            - Hadd segítsek. – mondja, te pedig megfogod a kezét, és ő erősen összezárja ujjait.
Nem ereszt el, és felhúz téged maga mellé a színpadra. Az egész olyan, mint egy tipikus, filmbeillő jelenet, aminek a végén a szerelmesek újból egymásra találnak.
Szinte észre sem veszed, hogy több ezer rajongó szeme vizslat titeket féltékenyen. Számodra csak ő létezik most. Teljesen kizárod a külvilágot.
            Ujjai még mindig nem engedték el kezedet, sőt. Mutatóujjával lágyan, lassan simogatja kézfejedet. Valószínűleg ezzel üzeni neked, hogy nincs semmi gond, és ne izgulj.
De hiába... ettől csak éppen, hogy idegesebb leszel. Hiszen ennyi ember előtt... fogja a kezedet.
            - Hogy hívnak? – kérdi, megjátszva, mintha csak most találkoznátok először.
            - _______________. – feleled neki, gondolkodás nélkül.
            - Bemutatom nektek, __________-t. – mondja a mikrofonba. – És, most engedd, hogy énekeljek egy dalt. – te csak bólintasz.

Úristen, most tényleg neked fog énekelni?
Ennyi ember előtt?

            Ez az egész olyan, mint egy álom.
Ahogy végignézel a tömegen... valójában lehet látni az arcokat. Nagyjából az öt-hatodik sorig egész tisztán.
            Szóval ezért ismert meg téged.
A zene elindult, ő pedig újra a szájához emeli a mikrofont.
Lassú, gitárpengetés. Ennyi volt csupán az aláfestés.
            Olyan lágy, olyan lassú, olyan... érzelmekkel teli. Hogy ezt elhallgatva az ember szemei szinte azonnal megtelnek könnyekkel.
            Ezt a dalt... ezt a dalt szavak, azaz ének nélkül is meglehet érteni.
Te pedig rögtön beleszerelmesedsz ebbe a számba.

            Ő szétnyitja a száját... rögtön énekelni kezd. Úgy énekel, olyan könnyedén, mint a tavaszi szellő, ami végigfut a Han folyó felett.
Kibum feléd fordítja a fejét. Neked, hozzád énekel.
            Ez a dal, egy szerelmes dal. Egy idős szerelmes párról, akik boldogok voltak együtt.
Sok mindent megéltek, és rengeteg boldog pillanatuk volt.

            Mindezt, a férj szemszögéből írja le.
Key szemei, amik téged néznek, az arcodat vizslatják... tele vannak érzelmekkel.
Őszinte, tiszta érzelmekkel.
Teljesen komoly, egyáltalán nem viccelődik most, nem hülyéskedik.
Ő most, őszinte.
És ez az egész helyzet... annyira megható.
Mindjárt elsírod magad.
De próbálod visszatartani a könnyeidet, hiszen akkor mi lesz a sminkeddel?

Ő észreveszi a reakcióidat, és rád mosolyog.
Az ajkai szélesen szétnyílnak. Olyan formásak, teltek, és rózsaszínek.
Fogai fehérek, akár a frissen esett hó télen.
Egyszerűen az egész helyzet olyan gyönyörű.
            Már nem is érdekel téged, hogy mi lesz a sminkeddel, és ő mit fog gondolni rólad.
Hogy kilátja. Utat engedsz a könnyeidnek, amik úgy folynak szemedből, mint egy csapból az ivóvíz, melyet lehetetlen elzárni.
            Ő egy leheletnyi szünetnél még közelebb lép hozzád, és keze, ami eddig a te kezed fogta, most a derekadra vándorol, és magához húz.
Szorosan ölel téged, feje fülednél van.
            - Bárcsak rólunk szólna ez a dal. – súgja füledbe, majd eltávolodik, és letörli szemedből a könnyeket. Majd újra csak a kezed fogja, és folytatja az éneklését ennek a gyönyörű, sokat mondó dalnak, ami ezek szerint egy üzenet is. Neked.
            Te pedig csak most fogod fel igazán, mit is mondott.

„Bárcsak rólunk szólna ez a dal.” – visszhangzik a füledben. Nem... ez csak egy álom, nem igaz? Az egész helyzet olyan... olyan mint egy tündérmese.
A szőkeherceged lelke teljesen kitárult előtted. Így olyan védtelennek tűnt. A bizalmába engedett volna?
            Ő, akiért párnapja csak a gép előtt nyáladztál, és sikítottad a nevét, mikor a tévében egy koncertjüket nézted.
Ő, akiről annyi posztered, képed, rajzod, és egyéb rajongói tárgyad van, mint senki másnak...
Ez tényleg csak egy álom. Megcsípjelek?

            A dal a végére ér, a tinédzser lányokból álló tömeg pedig hatalmas visongásban tör ki.
            - Köszönöm. – hajol meg. – Neked is. – súgja a füledbe, mikor magához ránt egy újabb ölelésre. – Majd látogass meg az öltözőben. – simít végig arcodon, majd megfogja a kezed, és vissza segít téged a helyedre. A színpad elé, a többi rajongó közé.
            - Keeeey! Te ezt nem gondoltad ááát! Engem ezek megfognak ölniii! – szinte sikítod önmagadban, ahogy a kipirult, könnyes arcoddal a földet vizsgálod.
            Nem akarsz felnézni, és tudomást venni arról a sok gyilkos tekintetről, amit kapsz.
Csak most kezdesz el felébredni... csak most veszed igazán tudomásul, azt, ami az előbb köztetek történt.

„Majd látogass meg az öltözőben.”
Visszhangzik a fejedben ez az egyetlen mondat, amit mondott, mielőtt visszacsöppentél volna a szomorú valóságba. Hogy nem lehetsz vele. Most még nem. Erre még várnod kell. Már több vagy, mint egy átlagos rajongó. Több vagy mint egy szívét-lelkét beleadó SHAWOL, sokkal több, de kevesebb mint egy barát, vagy egy szerelem. Ó, szerelem! Még mit nem! Mikről nem álmodozol?
            Most még maximum csak egy ismerős lehetsz. Semmi több... vagy talán mégis?
Legyen már vége a koncertnek!

            Teljesen elmerülsz a gondolataidban.
A dolgokban, amik most foglalkoztatnak. Amelyek mind csak egyetlen emberrel kapcsolatosak... Kim Kibummal. Egy viszonylag normális srác, mégis, ragyogóbb, mint más, sokkal jobb mint más... sokkal másabb, mint te. Teljesen eltérő világban éltek.
            Övé a világ, rengeteg lány szíve, pénz, hírnév, szépség, remek hang, és tánctudás...
És te? Csak egy teljesen átlagos végzős középiskolás vagy, akinek hamarosan itt az érettségi, és az egyetemre kell készülnie, részidős állást vállalnia.
A kettőtök világa teljesen eltérő. A különbség ég, és föld.
            Ezek ellenére, te mégis, reményeket táplálsz.
Pedig tudod, hogy csúnyán megégetheted magadat.
És te ezek ellenére mégis, csak újra meg akarod őt érinteni, a közeledben tudni őt, azt akarod, hogy hozzád szóljon. Édes szavakat suttogjon a füledbe.

            Mire újra visszatérsz a valóságba a gondolataid erős sodrából, amik úgy rántottak magukkal a folyó aljára, mely olyan, mint az Amazonas, mint egy tíz kilós vas gömb, amit a lábadra erősítettek, és csak most tudsz levegőhöz jutni.

            A koncert már javában folytatódott, a fiúk éppen a „Hello”-t adták elő.
Te pedig csak búskomor arccal a földet bámultad eddig, olyan elmélyülten, mintha egy két ismeretlenes matematikai egyenlet lenne rajta. Pedig csak lakk volt, amiben viszont láthattad saját magadat. A fekete szemhéjtusod elfolyt kicsit, a spirálodat elkented egy halvány vonalban, az arcod már nem is a pirosítótól, hanem még mindig a könnyektől volt piros, a hajad szétjött az ugrálástól, és kócos lett.
            Úgy néztél ki, mint egy lepukkant hercegnő, akinél beütött az éjfél.
A csodás hintód tökké változott, a ruhád elszakadt, a cipőd eltörött, a lovak elszöktek, a herceged elhagyott.
Nagyjából ez a lehangoltság ülhetett az arcodon is, mikor a színpadra néztél.

            A szemed rögtön találkozott Key tekintetével.
Olyan aggodalmasan nézett téged... Lehet, hogy mindvégig csak arra várt, mikor nézel végre fel?
            Rámosolyogtál, és próbáltad leszedni ujjbegyeiddel az elkenődött festéket.
Akármilyen nehéz lesz, akármennyit kell dolgoznod érte... úgy akarsz kinézni, hogy méltón állhass mellette.
            Istenem, te lány! Miket beszélsz? „hogy méltón állhass mellette.” menten meghatódom. De teljesen úgy viselkedsz, mintha titokban már rég eljegyzett volna, és ilyen édesen titkoljátok a titkos l'amour.
Jajj! Csaknem... tényleg ez lenne a helyzet? Ejnye.

            Mikor úgy érzed, végre emberien festesz, és nem úgy mint egy élőhalott, viszonzod a mosolyát.
            Eljött a fanchat ideje. Mindenki csak úgy ordibálja be a kedvenc tagjának a nevét, egy-egy szeretlek, imádlak, és hasonlók társaságával.
            Te miért maradnál ki belőle?
            - SZERETLEK, KIM KIBUM! – üvöltöd be a színpadra a nagy hangzavar közepette, tölcsért formálva kézfejeidből.
Micsoda meggondolatlanság, te punk.
            Ő... hallotta. Tisztán, érthetően.
Téged néz, még a koreográfiát is elrontotta. Teljesen lesokkoltad.
Nem hitted volna, hogy meghalja, ezért is kiáltottad be... de így. Az a hirtelen jött kurázsid rögtön elszállt, és elpirulva, a szoknyád szélét szorongatva gyorsan lekaptad róla a tekinteted.

            A továbbiakban csak néha-néha néztél rá, félénken, de ő megállás nélkül téged nézett, így rögtön izgalmasabb lett a színpad lámpáit nézegetni, vagy hasonlók.
Áh, és a Hello épp egy szerelmes szám! De még milyen...
            „Hello, hello, szeretnék veled beszélni” – énekli Key, te pedig felkapod a fejed. Ő pedig megint csak... téged néz.
            Ó, istenem! Van valami az arcodon? Hát ennyire elkenődött volna a sminked?
És te csak még jobban szétkented volna?
Gyorsan előveszed a telefonod, és a sötét képernyőjében nem túl feltűnően végig nézed az arcod minden egyes centiméterét.
            Huhh... nincs rajta semmi. Egy aggodalommal kevesebb.

            -Köszönjük, hogy eljöttetek! – mondják, és meghajolnak, integetnek, és még tesznek pár megjegyzést személyenként.
            Végül lesétálnak a színpadról.
Ezzel, a koncertnek hivatalosan is vége. Minden rajongó sikítozni kezd búcsúzóul, majd kántálni, hogy „Vissza, vissza”. De mindannyian sejtik, hogy nem lesz ráadás.
A fiúk teljesen kifáradhattak a két és félórás koncert alatt. Meg lehet érteni.
           
            A tömeg lassan szállingózni kezd kifelé, köztük te is, bár te jóval gyorsabban szeded a lábaidat. Látnod kell őt, minél hamarabb. Nem is tudod, miért akarod, de... ezt érzed, ezt diktálja egy hang a fejedben, hogy minél hamarabb látnod kell, és beszélned vele.
            - Sajnálom, elnézést, sajnálom, bocsánat! – mondod, miközben tolakodsz kifelé.
Bár, ez magas sarkúban elég nehéz, egy olyan tömegben, ahol az emberek közé még egy cérnaszálat sem tudnál dugni, olyan közel állnak egymáshoz.

            Nagyjából öt-hat percedbe telt, mire kijutsz a stadion hatalmas folyosójára, ami tele volt árusokkal, akik mind koncert kellékeket árultak még mindig.
Rendben, oké... kijutottál, de most merre?
            Hogy juthatnál a színpad mögé? A rajongókat nem tudod megkérdezni, ők is csak annyit tudhatnak, mint te, ráadásul a történtek után, biztos meg is ölnének, ha megtudnák, hogy te még találkozni is akarsz Key-el.
A biztonsági őrök valószínűleg csak egy elszánt rajongónak hinnének, és hazaküldenének.
Mégis ki mondaná meg egy rajongónak, hogy hogyan juthat a kedvencei közelébe?
Hülyeség. Épp azért fizetik őket, hogy vigyázzanak rájuk, nem, hogy bajba sodorják őket azzal, hogy pár őrültebb rajongót útba igazítanak, vagy hasonlók.
            Így csak elkezdtél tébolyogni a széles folyosók labirintusában. A falak tört fehérek voltak, a padló pedig fekete, itt is.

            Hosszú ideig sétálgattál, de nem tudtad megtalálni azt az ajtó, vagy folyosót, ami hozzávezetett volna.
Az órádra nézel. Már másfél órája, hogy vége a koncertnek. Sóhajtasz.
Már biztosan hazamentek... ő pedig azt hiszi, hogy nem akarsz vele találkozni.
És valószínűleg, most már, nem is fogsz.
Tárcsázol.

            -Halló? Apa? Igen. Most indulok majd haza. Hogy, hogy? Majd... hívok egy taxit.
Tudom, drága lesz... tudom... igen... oké... naaa... apa, most már le kell tennem, mert így sosem érek, haza, szia! – teszed le kicsit megjátszott nyűggel.
            Akkor valójában... csak ennyi lenne. Itt ér véget. Most, ahogy megfordulsz, és a kijárat felé veszed az irányt, ahogy kilépsz majd az épület kapuján, és majd taxiba ülsz... ahogy kimondod a címet és a motor majd beindul, vége lesz.
            Ez az egész, ami épphogy csak egy napig tartott. Itt véget ér.

            -Eunpyeong-gu, Aleumdaum utca 2. Kérem, erre a címre vigyen, ahjussi – mondod a taxi sofőrjének.
            - Rendben. – bólint, beírja a GPS-be az adatokat, majd gázt ad az autónak.
Te pedig csak a hátsó ülésen ülve, válaszolsz néhány kérdésére, amit feltesz neked, de nem igazán figyelsz.
            Csak az ablakon át bámulod Szöul utcáit.
Az út hosszú, mivel a koncert a főváros másik végében volt.

            Nagyjából egy órát tölthettél az autóban, hála annak, hogy ilyenkor kevesen vannak az utakon.
            - 52.000 won lesz. – még a szíved is megáll abban a pillanatban, amikor kimondja az összeget.
Van nálad pénz... és reménykedjünk, hogy elég lesz. Mégis, hogy lehet ilyen drága a taxi? Oké, valójában nem drága, csak túl nagy távot tettél meg.
            - Rendben. – kezdesz el kutakodni a táskádban, a pénztárcád után.
Majd a pénztárcádban az összeg után. – Oh... nekem csak... harmincezer wonom van. – mondod idegesen. Most mégis mi lesz? – Nem lehetne, hogy bemegyek, és ki hozok még húszezret? – veted fel az ötletet, miközben átadod a nálad lévő összeget. Bár hülyeség. Mégis ki hagyná, hogy fizetés nélkül kiszállj, aztán kitudja, hogy visszajössz-e még egyáltalán. Ahogy vártad, az úr megrázza a fejét, eléggé határozottan.
            Most mit teszel? Nem tudsz a semmiből húszezret szerezni!
            - Na, most mihez kezd, kisasszony? – mondja. Már kevésbé kedvesen, mint az előbb.
Ajajj, nagy a baj. Hogy lehet, hogy tizenkilenc éves vagy, és még így is bajba tudod sodorni magadat?
            - És, most... mit tegyek? Sajnálom, nincs nálam több pénz. Ígérem, nem szököm el! Csak hadd menjek be pénzt kérni, és már rohanok is vissza! Még az ajtót sem csukom be! – próbálod menteni a helyzetet.
            - Nem lehet. Maga itt marad. Van valakije otthon? – kérdi, miközben rágyújt egy cigire.
            - Nem, nincsen senki. A szüleim dolgoznak. – pedig akár fel is hívhatnád őket akkor, hogy hozzanak ki pénzt, de nem tudod. Ahh, most mégis mihez kezdesz? A helyzet egyre reménytelenebb.

            Egyszer csak kopognak az ablakodon. Először összerezzensz, a hirtelen hanghatástól, majd kinézel az ablakon. Egy ismerős arc az, nagyon is ismerős. Mutatja, hogy húzd le az ablakod, te pedig így teszel.
            - Már azt hittem elraboltak a földönkívüliek, hol voltál eddig? – mondja a szőke herceged.
            - Áh, csak hosszú volt az út... – felelsz idegesen.
            - Valami baj van? – komolyodik el.
            - Csak... nem tudom kifizetni a taxit, de majd megoldom...
            - Ennyi? – most elfordul tőled, és a sofőrhöz szól. – Mennyi hiányzik, ahjussi? – kérdi, miközben előveszi a pénztárcáját.
            - Húszezer. – feleli. Key pedig előveszi a pénzt és a kezébe adja.
            - Akkor, mehetünk, ugye? – nyitja ki az ajtód, és feléd nyújtja a kezét. – Kisasszony, ha megengedi.

SHINee Key és te 2.rész

       Szerz.megj.:     Ahh, sajnáloooom~ Hamarabb akartam kitenni, csak este meccs volt, és a vereség miatt legszívesebben kivágtam volna a laptopot az ablakon, nem hogy írjak is... aztán... most sikerült rávennem magam, hogy -eléggé gonosz módon- befejezzem. Nyah, továbbra is várom a véleményeket -iiimádom a véleményekeet~ el sem hiszitek mennyit jelentenek, mennyi löketet adnak, hogy a szar napjaidon is folytasd az írást, ha törik, ha szakad ~ - Jó olvasást! :)

             -Appa, most indulok! – szólsz bele a telefonodba, mikor végre felveszi, közben pedig elindulsz a macskaköves sétálóutcán a vonat állomás felé.
            - Rendben, vigyázz magadra! – hallod a hangján, ahogy bólint.
            - Oké, szia. – köszönsz el, majd miután ő is ezt teszi füledbe helyezed a fülhallgatód és elindítod a kedvenc számodat, hogy ráhangolódj a koncertre. Bár, erre az égvilágon semmi szükség, így is eléggé SHINee lázban égsz. Egésznap csak énekeltél, dudorászva sminkelted ki magad, és válogattál a rengeteg ruhád között, miközben idegesen tologattad őket a polcon, hogy „nincs semmi göncöm, amit felvehetnék” felkiáltással.
            Végül mégiscsak egy csinosabb összeállítás mellett döntöttél. A hajad is legalább kétszer megmostad... egek, túlzásba viszed, drága. De, azért drukkolok ~!
            Tipegsz-topogsz a kis magas sarkúdban. Komolyan, minek vetted fel? A koncerten így tuti fel fognak lökni... de te tudod.
Egyébként hirtelen miért kezdtél el teljesen úgy öltözködni, mint Key? Csak lány verzióban.
Na, mindegy... rád hagyom.

Dudálnak, te pedig hátrahőkölsz. Mondtam már, hogy vigyázz jobban... nem lesz mindig ott egy szó szoros érelmében vett szőke herceg, hogy megmentsen!
Na, menj, vár a hercegeeed~
            Továbbindulsz, most már kicsit éberebb vagy, és jobban figyelsz a közlekedésre.
Az állomáson vársz pár percet a vonatra, majd mikor megérkezik, leülsz, és hátradőlsz.
A vonat indul, te pedig egyre izgatottabb vagy.
            „Minden egyes állomással... csökken a távolság kettőnk között.” – gondolod.
A szíved a torkodban ver, szinte nyelni is alig tudsz az idegességtől. Vajon ez tipikus reakció egy koncert előtt –főleg ha az első- vagy mindez csak azért van, amiért tegnap találkoztatok?
Amiért olyan kedves volt veled.
Amiért segítettet.
Amiért aggódott érted.
Amiért elvileg most is aggódik.
Amiért hazavitt.
Amiért segített.
Amiért most ilyen gyorsan ver a szíved.
Nem, ez nem csak egy fan reakciója. Ezek... ezek az érzelmek, gondolatok... egy nőé.
Olyan, mintha egy első randira mennél éppen.
Megérkezel az állomásra.
            Leszállsz az újjáépített, szinte filmszerűen szép, hibátlan állomási épületnél.
Még van öt órád a koncertig. Mégis sietsz. Már, amennyire azt a cipőd engedi.
Mintha késésben lennél, pedig nem vagy. De te... ott akarsz lenni minél hamarabb, minél előrébb törni a sorban, és minél közelebb állni a színpadhoz. Még szerencse. Ebben a stadionban a VIP jegyesek egy emeleti pavilonból élvezhetik majd a koncertet. Így, a hozzád hasonló sima, álló jeggyel rendelkezők állhatnak a legközelebb a színpadhoz. Már, ha sikerül olyannyira előre törniük. De neked sikerülni fog! Fighting~!

            -Aigooo~ Korábban kellett volna jönnöm... – sóhajtasz, mikor meglátod a hatalmas, kígyózó sort a stadion előtt. – Így nem fogom látni Key oppat~! – toppantasz egyet.
            Lassan pedig előre lopózkodsz, ameddig valaki elfordul, te máris ott vagy, és előrébb lépsz a sorban. Mázlid van, mindenki olyan izgatott, hogy észre se veszi.
            Csak akkor hagyod abba, amikor nyílnak a kapuk, és a hatalmas sor megindul. De nem baj! Te már épp eléggé előre kerültél ahhoz, hogy biztosítsd a helyed az elsősorban. Jó páran még úgyis elmennek venni valami kis szuvenírt,és egyéb koncertre való cuccokat, például lightstick-et. Ez az, ami kivétel nélkül, minden rajongó kezében megvan.
            Mekkora mázli, hogy tudtál egyet venni az SM shopban, és nem kell most sorba állnod érte.
Belépsz a hatalmas, szék nélküli terembe, amelyek sarkában több biztonsági őr is áll. A színpad legalább három méter magasan van. Fekete lakkozott padló van, amin megtörik a lámpák fénye. A falat vörös szőnyeg borítja. Az egész inkább tűnik valami hangversenyteremnek, mintsem egy koncert helyszínének.

            Türelmetlen vagy, a térben egyre nagyobb a tömeg, szinte már levegőt sem tudsz venni, vagy egyáltalán megmozdulni... de legalább az első sorban állsz! Egyenesen a színpad közepénél. Erre is fog jönni Key, ugye?
            Az idő... egyre csak telik.

            A sötétséget, és a rajongók csacsogását hirtelen elnyomja egy hatalmas villanás a színpadról. Majd kezdődik az intro videó, bemutatva a tagokat. Mindenki sikítozik körülötted.
Lassan pedig felhallatszik az első számuk, természetesen az album címadó dala, a Dream Girl. A fiúk a színpadon állnak, remekül belőtt hajjal, sminkkel, és hibátlan öltözékben.
Szinte ragyognak. Olyanok, mint a földre szállt angyalok. Az embert teljesen letaglózza egy-egy tag szépsége.

            Ott van a csapat leadere, Lee Jinki, azaz Onew. Olyan, mintha a csapat apja... (vagy bátyja?) lenne. Akármit is csinál, lenyűgöző. A tag, akinek nem mindig volt tökéletes alakja, sőt. Még így is tinilányok ezrei kántálják a nevét visongva.
            Aztán ott van korban a következő, Kim Jonghyun. A csapat legalacsonyabb tagja, mégis a legizmosabb, talán éppen azért gyúr, mert alacsony lenne?
Az a dínós-kutyusos arcberendezése... nem túl hétköznapi, nem túl normális... mégis, mindennőt képes levenni a lábáról.
            Choi Minho. A SHINee főrappere, aki nem igazán rendelkezik különösebb énekhanggal, vagy a többieknél jobb tánctudással... de mégis ott van az a bájos arca, a kedves mosolya... olyan, hogyha hozzá rohannál, bármit elmernél mondani neki. Annyira bizalomkeltő.
            Ó, és a maknae, Lee Taemin. A csapat legaranyosabb tagja, a legkisfiúsabb arccal rendelkező... mégis, az elmúlt pár év alatt annyit változott. Szinte rá sem lehet ismerni. Mégis mikor lett az aranyos kis középiskolásból egy egyetemista félisten?
            Ahh... azt hiszed, elájulsz. Ez túl szép egyszerre. Hogy mind az ötűket, itt láthatod, együtt.

            Tapsolsz, énekeled a dalokat, egyhelyben még a koreográfiát is utánozod kicsit.
Az arcodról lehetetlen lenne most levakarni azt a fültől-fülig érő mosolyt. Ugyanilyen nehéz lenne elállítani a szemedből folyó könnyeket, és a torkodból feltörő sikolyokat.
Hangosan kiabálod be a fanchat szövegeket, és tombolsz a többiekkel. Ők is ugyanazt érzik, mint te.

            Végül a koncert feléhez érünk. Az ötfős csapat levánszorog a színpadról egy kis beszélgetés után, és az öltözőbe megy... vagyis, ezt gondolod. Fogalmad sincs róla, ilyenkor mit csinálnak.
            - Úristen!!! Mindjárt elájulok, Jonghyun rám mosolygott!! – sikítozza melletted egy lány, vadul csapkodva mindenfelé a kezeivel. A barátnői pedig csak elkezdik vele ezt a „nem is, mert rám” veszekedést.
            Elfordulsz, ez annyira nem érdekel téged. De most, hogy így eszedbe juttatták, van valami. Key, egyszer rád nézett, és elmosolyodott. Bár, ezt nyilván lapból csinálta, hiszen a színpadról nem látnak semmit a reflektoroktól! Vagy mégis? Ó, istenem, ki tudja?
Sosem voltál még színpadon... vagyis, amikor igen, az is csak az iskolai színpad volt, az pedig alig van 5x5 méteres... nem, hogy reflektorok legyenek felszerelve oda...

            De ez akkor sem hagy téged nyugodni. Bár... valószínűleg tényleg csak véletlen volt. Vagy nem... te sem tudod, melyik lenne a jobb, és miért. Egyáltalán miért lenne rossz, hogy igen? Vagy az, ha nem is? Hiszen tegnap annyi mosolyt kaptál tőle! Mosolyokat, amik csak neked szóltak! Személyesen, közvetlen közelről hallhattad felcsendülni Kim Kibum szívből jövő tipikus kacagását, ami annyiszor mosolygásra késztetett egy-egy műsor nézése közben. Annyiszor feldobta már egy szomorúbb napodat, ha láthattad őt nevetni.

            Szóval, mindegy. Rád mosolygott, vagy nem... te már kaptál ennél többet is. Jóval többet. Így nem is izgat téged továbbra ez a kérdés, csak várod, hogy folytatódjon ez a koncert.
            A koncert három „részre” van osztva. Az elején, amin már túl vagy, az, amikor együtt énekelik az új és a régi számaikat. Majd a második részben jönnek a saját, önálló számaik, saját koreográfiával, ezután pedig rögtön, alig pár másodperces szünet után, megint közösen szerepelnek majd a színpadon.

            Csak a sorrendet nem tudni, hogy fognak majd feljönni a színpadra.
Bár, mire ezen gondolkodni kezdenél újra egy instrumentál szólal meg a hangszórókból, majd Jonghyun alakja jelenik meg a színpadon, nem sokkal később pedig már a csodás, négy oktávnyi hangját is hallhatjuk. Olyan hangja van, mint egy angyalnak...

            Őt követte Onew aki egy lassú, érzelmes számot adott elő, a „To the beautiful you” című dorama –amiben Minho kapta a főszerepet- egyik betétdala.
Olyan, mintha egyenesen neki találták volna ki ezt. Meg kell hagyni, hiába a rengeteg keményebb stílusú szám, mint a Lucifer... hozzá ezek a dalok illenek a legjobban.
Nem hiába az a rengeteg opera darab, amire felkérik. A hangja szinte nemzeti kincs lesz lassan.

            Utána a színpadon Minho jelenik meg... a kis béka királyfi. Elképesztő showt ad elő.
A mély hangja, a rapp részei, és az egész koreográfiája egyszerűen annyira... szexi.
Még az ingét is szétgombolja... felfedve ezzel azokat a tökéletes kockákat... ó, melyik rajongó nem kapna itt helyben szívrohamot, agyvérzést, epilepsziás rohamot, egy ilyen test láttán? Legközelebb óvatosabban Choi Minho! Még a végén meghal valaki... Oké, ez persze téged nem annyira zavar, épp úgy sikítozol, és ugrálsz örömödben, mint mások. És nyújtózkodsz, hátha elkaphatod majd az ingét.

            És tádá! El is kaptad! Most nézd meg magad... a mögötted és melletted helyet foglaló lányok szét fognak téged tépni. Viszont te szorosan szorítod a ruhadarabot.
Ó, ezt biztosan sosem fogod kimosni, és egy olyan helyre teszed, ahol semmi baja nem lehet majd.

            Úgy látszik, Key utoljára jön majd fel a színpadra, mert Minhot a maknae követte.
Egy pörgősebb számmal, és nála inkább a koreográfia volt a lényeg, mint mindig.
Mindig is lenyűgözött téged, hogy hogy képes ilyen jól mozogni, olyan kiskora óta! Hiszen olyan korán került az SM kezei alá... és már akkor megvolt benne valami, valami sokkal több, mint másban.
            Amiért úgy vélték, megéri rá pazarolni a rengeteg pénzt, órát, fáradozást.
És most itt van ő. Hatalmas siker utat bejárva, már kitudja hányadik díjukat nyerték meg előző héten az MCount Down műsorában.
Bár, ő is egy határozott példakép lehet. Hiszen anno, neki csupán a táncolásra kellet ügyelnie, a hangját elhanyagolták, és most már egyre jobb és jobb. Úgy hallottad, hogy még egy opera szerepre való felkérést is kapott. Bár, ez egyelőre csak pletyka. Senki sem támasztotta ezt még alá.

            Mindannyian beszéltek valamennyit hozzánk, rajongókhoz. Leginkább csak olyan kérdéseket tettek fel, amire elég volt egy hangosat sikítani, mint „igen”.

Végül feljött ő is. Kim Kibum ott áll a színpad közepén, kezében egy mikrofonnal, sejtelmesen megvilágítva egy kék lámpa fényével. A haja így zöldes árnyalatot vett fel... de ő... ő még így is tökéletesen néz ki.
            Viszont, ő máshogy kezdi a szóló számát.
            - Sziasztok! – szól bele a mikrofonba, a lámpák pedig erősebb fényt vettek fel, hogy rendesen láthassátok őt, persze, rögtön hatalmas sikítás lett úrrá a tömegen, mint válasz. – Szeretnék ma egy kicsit közelebb kerülni hozzátok. Szeretnék valakit, felhívni ide... magam mellé. Benne vagytok? – kérdi, és a közönség felé tartja mikrofonját, ó, hát még szép, hogy akkora sikoltozás lepte be a stadiont, hogy még egy siket is meghallaná. – Akkor... – indul el a színpadon, egyenesen felétek... sőt... inkább egyenesen feléd. - ... te, megtisztelnél? – nyújtja ki feléd a kezét, fél térdre ereszkedve a színpadon. Mi? Hogy te? Pont te? Ó, Kim Kibum, ez megint csak „véletlen”, mint az a kósza, sokatmondó mosoly, igaz?
            De akkor és ott tudatosul benned. Ő mindvégig látott téged, mindvégig, mikor azt hitted téged néz, valóban téged nézett... és valóban, rád mosolygott.
            Ennél nagyon megtiszteltetést! A biasod... az ultimate, a favorit, a kedvenc, a szőke herceg... most fél térdre ereszkedette előtted, és feléd nyújtja a kezét.
De te mit teszel? Mit akarsz tenni? Nemet mondasz, és inkább átadod másnak a lehetőséget, hogy ő is boldog lehessen? Hiszen te úgyis találkozol vele még... elvileg. Bár, ezek szerint biztos nem felejtett el téged.
            Vagy igent mondasz? És mindenkinek megmutatod, hogy te úszol a boldogságban, hogy hozzád ér, neked énekel, neked mosolyod... rád. Neked. Csak neked.
Ez egy nehéz kérdés. Pedig, ha tegnap nem találkozol vele... most minden bizonnyal igent mondasz. De így.
            - Mi a válaszod? – emeli fel a szemöldökét reménykedve, majd elemeli a mikrofont a szájától, és suttog. – Örülök, hogy nem ütött el semmi idefele. – kacsint.
Remek, most minden lány, aki ezt hallotta, tuti, hogy ki fog csinálni téged. Kim Kibum, te felelőtlen, ostoo-... áh, hagyjuk. Tudom, hogy igent akarsz mondani. Csak nem mered.
            Szóval... mit válaszolsz, a te szőkehercegednek?

SHINee Key és te 1. rész

Szerz. megj.: Ezennel kijelentem, hogy még sosem írtam ilyen típusú fanfictiont. Így minden bénaságom ezen ok hibája. ˇ3ˇ Bár, próbáltam a legjobbat kihozni magamból, jól megírni, és egy kis egyediséget is belevinni.
Megmondom, az egyik legnehezebb feladat, az az idol választás volt. De az egyik fő kedvencre esett a választás, de emberek, nyugi - már ha tetszik majd - tervezem az összes SHINee előadót összehozni veletek.
De kezdetnek, randizzatok egyet Kim Kibummal, a csapat ommajaval, aki most a ti oppatok lesz ;)
Még lesz egy párszárezer része ennek, nem tudom milyen hamar sikerül majd a végére érnem.
Egyébként az "__________" részek a ti nevetek helyét jelzi, oda bigyesszétek csak be képzeletben ˇ3ˇ
Na, ennyit szerettem volna elmondani... csóközön, jó randizást~ És ne feledjétek... én mindig tudom, mit csináltok ;) (oké, ez kicsit ijesztően hatott...)


                A táskád nehéz, hiszen ha már a könyvtárban voltál, és a társad egy feladatot olvasott át, vagy dolgozott ki egyedül, te elkóboroltál a sorok között, és kivettél pár érdekesnek látszó könyvet.
Előveszed a telefonod, és bekapcsolod a kedvenc számodat rajta. Persze, kiknek a száma lenne, ha nem a SHINee-é? Az út alatt még fel lépsz az internetre is, hát ha történt valami kedvenceiddel. Legfőképp a biasoddal, Key-el. Vagy rendes nevén Kim Kibummal.
                Az a pasi tök helyes! Magas, a haja mindig az új divat szerint van vágva és festve, az öltözködéséről pedig még nem is beszéltünk! Nos, a hapsi elég feltűnő szettekben járja Dél-Korea utcáit, de ettől is olyan egyedi... dívás! A beszéd stílusa. Ó, hát nem édes a tájszólása? Ez tetszik neked az egyik legjobban. Ettől lesz olyan aranyos. Na, de a kisugárzása sem semmi!
Teljesen elmélázol, még a piros lámpán is majdnem átmész. Ahh, aigoo, figyelj oda jobban! Nem az én bajom lesz, ha történik veled valami... na, szóval, ott tartottunk, hogy ott vannak azok a gyönyörű cicás szemei! Rajta a tökéletes sminkkel! Férfi, aki még a rózsaszínt és a sminket is úgy viseli, mint mások az izompólót, és a szakállat. Még így is teljesen férfias... na meg lehengerlő.
                „Hoesaek bit i sesange ne ipsulman burkge bitna” – hallatszik a rózsaszín –hiszen ez Key kedvenc színárnyalata- fülhallgatódból, te pedig rögtön elvigyorodsz. Ez a kedvenc részed.
Ó, és milyen jól áll neki most a szőke haj... és a klipben az a virágmintás szerkó! Na jó, a többik sem semmik, mi? Heh.
            Szinte ugrándozva sétálod le a hazaút további részét, néha még énekelsz is, persze csak halkan.
           
Ó, és milyen jól áll neki most a szőke haj... és a klipben az a virágmintás szerkó! Na jó, a többik sem semmik, mi? Heh.
            Szinte ugrándozva sétálod le a hazaút további részét, néha még énekelsz is, persze csak halkan.
           
                - Ó, milyen volt ma az iskolában? Ma segítettél a beteg osztálytársadnak, nem? – szorít neked helyet maga mellett apukád.
                - Igen, ma. De nem történt semmi különös, csak a szokásos. Egyébként finom volt az ebéd anya, köszönöm! – mondod, egy kis meghajlással. Váltotok még pár szót, majd felmész, és lezuhanyozol. Még a meleg vízsugár alatt is egy SHINee számot dúdolgatsz. Néha a Ring Ding Dong-ot, felváltva a Sherlock-kal.
                Így, dalolászva tekered tested köré a puha törülköződet, belelépsz a mamuszodba, és a szobádban pedig felöltözöl.
                Mikor a pólót is magadra húzód –amit még két éve, egy születésnapodra kaptál egy barátnődtől – nagyon sóhajtasz, és a naptár elé lépsz. A mai napot helyére is teszel rajta egy nagy „X”-et. Egy újabb nappal közelebb kerültél a célhoz. Méghozzá a hétvégi SHINee koncerthez!
Már csak öt nap... öt nap és láthatod őket teljes testközelből! Oké, lesz köztetek pár kordon, meg biztonsági őr... de akkor is, csak pár méterre lesznek majd tőled!
                Leteszed a piros alkoholos filcedet, és az ágyadba dőlsz. Felkapcsolod az éjjeliszekrényeden lévő apró kis lámpát, és elolvasol pár oldalt a történelemkönyvedből, ha már úgyis dolgozatod lesz holnap.
                Mikor elálmosodsz, becsukod, becsúsztatod a táskádba, és lekapcsolod a lámpát. A vékony, nyári takaródat magadra húzod... habár a nyári harminc fokban ez teljesen felesleges.
El az iskolába, figyelni az órákon, utána tanulás a könyvtárban, este hazamenni, lefürödni, „x”-et tenni, elaludni.
                Na de a koncert előtti este... na, az teljesen más volt, mint tervezted. Sosem hitted volna, hogy a sors egy ilyen helyzetbe sodor téged. Egy ilyen férfi karjai közé. Oké, valójában csak a lábai elé.
Mint rendes végzős segítettél neki felkészülni az év végi vizsgákra. De így legalább te is felidézhetted a tanultakat, ami így érettségi előtt nem is olyan rossz dolog, valljuk be.
                - Nincs mit. Aztán vigyázz magadra hazafelé! – integettél felé, majd utadra indultál.
Úgy döntesz, hazafelé inkább a hosszabb a hosszabb úton sétálsz. Így tudsz kicsit gondolkozni, hogy mit vegyél fel holnap. Legyél aranyos... vagy nagyon laza? Vagy teljesen SHAWOL szerelésben menjél? Koncert póló, lightstick és hasonlók? Ó, olyan nehéz eldöntened! Bár, nem mintha bárki is ezt figyelné... csak megjegyzem, na...
                „Találkozok egy oppaval, akit ismerek,
                Ő nagyon magas, és jóképű is” – vált át a lejátszási listád a következő számra.
Milyen jó lenne találkozni azzal az oppaval. Azzal a bizonyos Kim Kibum nevezetű oppaval... ábrándozol.
A sors tényleg... ilyen kegyes lenne? Ezer, meg ezer gondolat cikázik át a gondolataidon.
El sem hiszed. Egy ilyen angyal.
                Épp téged néz.
                A te karjaidat szorítja, és tart téged.
                A te szemeidbe néz.
                Most hozzád áll a legközelebb.
                Ő, megmentett téged.
                Ő, akiről épp ábrándoztál.
                -K...Key o-oppa? – mondod ki a szavakat. Szinte elájulsz a meglepettségtől. De nézd a jó oldalát! Legalább ezt rá tudod fogni az előbbi majdnem-balesetedre az úttestnél!
Gratula! Taktikázásból ötös! Nekem.
                Szóval, ez az angyali teremtmény átkarolja a derekad, és eltámogat egy padhoz, majd leültet. Óóó, te kis mázlista!
                - Jól vagy? – kérdi tőled újból.
                - I-igen... köszönöm! – pattansz fel, és mélyen meghajolsz. – Sajnálom, hogy gondot okoztam, oppa! – hajolsz meg még többször.
                - Ugyan. – nevet fel. – Örülök, hogy nem történt semmi bajod. – azt az igazi... szívből jövő, tipikus Kibum nevetést most olyan közelről hallhatod. A szíved kihagy egy ütemet.
Lassan végigméred őt tetőtől-talpig. Minden egyes milliméterét próbálod elmédbe vésni róla.
Hogy állnak a szőke tincsei, milyen az illata, hogy tartja a kezét, a kecses, vékony teste, hogy dől neki a padnak. Az egész helyzet olyan, mint egy álom.
                Egy álom, ami túl szép, hogy igaz legyen.
                - Egyébként, merre mész? – kérdi tőled. Teljesen úgy viselkedik, mint egy átlagember... pedig mennyivel másabbnak képzelted el a koncertek, műsorok, interjúk alapján. Oké, most is olyan Key-s, de olyan közvetlen veled.
                Bár, így is szinte süt róla, hogy kész híresség, és ő a teremtés koronája.
Ahogy ül, ahogy tartja magát. Mintha csak egy fotózáson lenne. Szinte várod, mikor kezd el csillogni a bőre, mint egy Alkonyat filmben a vámpíroknak.
                - Haza... még elég messze van. Szóval... én azt hiszem talán indulok is... – egyre bizonytalanabbul mondod. Egyáltalán nem akarsz elmenni. Még annyi ideig ülnél itt, illetve állnál, és gyönyörködnél benne, ameddig el nem visznek a rendőrök kukkolásért, vagy valami... ilyesmi.
                - Hazakísérjelek? Félek, hogy megint autó alá gyalogolnál egy zebránál. – néz rád aggódó szemekkel. Ó, mégis, hogy mondhatnál neki nemet?
                - Nem lenne gond?
                - Dehogyis. Na, gyere. Hívunk egy taxit! – áll fel, átkarolja a derekad, és tárcsáz is telefonján.
Kim Kibum... átkarol. Ha nem tenné, már biztosan térdre rogytál volna. Teljesen zavarban vagy.
„Dream girl, sone japhil deut japhiji annneun” – szólal meg a telefonod a táskádban.
            - Kicsim, hol vagy? – szól bele apukád a vonal másik feléről.
            - Mindjárt hazaérek, appa. – gyűrögeted a szoknyád végét az öledben, teljes zavarban.
            - Figyelj, engem behívtak éjszakára holnapra. Ezért nem tudlak holnap elvinni a koncertre, és haza sem bírlak majd hozni... úgyhogy... nagy baj lenne, ha most nem mennél el? És tényleg sajnálom... – hallod a hangján, hogy tényleg nagyon sajnálja. Hiszen annyira örültél, mikor sikerült elég pénzt össze sprórolnod, illetve kérned rá, különböző alkalmakra. És olyan boldogan meséltél, teljesen beleélve magad, hogy majd milyen jó lesz az első koncerted.
            - Egyedül is el tudok majd menni a koncertre, appa. Este pedig majd taxizom... szerintem olyan későn már nem lesz vonat. Így nem jó? – próbálod menteni, ami menthető.
            - Kicsim, aggódom érted... nagyon későn lesz vége.
            - Nyugi, mikor oda megyek még úgyis világos lesz, aztán bent úgy sem lesz semmi bajom, ha csak pár sasaeng SHAWOL össze nem tapos, de utána rögtön taxiba szállok, és csak itthon fogok kiszállni belőle. Nem lesz semmi bajom... – teljesen belefeledkezel a helyzetbe, és még azt is figyelmen kívül hagyod, hogy az egyik énekes, akiért majd holnap sikítozni fogsz, melletted ül. – És egyébként is, mindjárt nagykorú leszek, tudok vigyázni magamra!
            - Hát... rendben... de hívj fel minden egyes percben! Amikor oda érsz, amikor bemész, kijössz, taxiba ülsz, kiszállsz, és hazaérsz!
            - Értettem. – neveted el magad halkan. – Köszönöm, appa! Szeretlek.
            - Én is kicsim. – te pedig bontod a vonalat.
És most realizálod, hogy ki ül melletted.
Te kivel beszéltél.
Te hogyan beszéltél.
Te mit mondtál.
Te KIKRŐL beszéltél.
És, hogy mindezt KI hallotta.
            - H-hát... ami azt illeti... i-igen... mivel rajongótok vagyok és... végre eleget spóroltam... – hablatyolsz össze-vissza, mint egy általános iskolás, aki nem készült az órára, és próbálja magát kivágni a felelés alól.
            - Vigyázz magadra majd, van pár őrültebb rajongónk. Persze, őket is szeretem. – tette hozzá.
            - Majd, vigyázok. – túrsz bele idegesen hajadba.
            - És, hogy tudjam, épségben megérkeztél... majd köszönj be nekünk.
            - De... de nekem nincs olyan engedélyem...
            - Drága, az engedély itt ül melletted. Majd csak mond be a neved, és beengednek... egyébként, tényleg, mi is a neved?
            - _____________. – feleled.
            - Szép neved van, ________. – mosolyodik el, neked pedig a szíved kihagy egy újabb ütemet. – Én Kim Kibum vagyok, de hívj csak Key-nek!  nyújtja feléd kezét.
            - Tudom, hallottam már rólad, Key oppa. – fogod meg kezét. Olyan selymes a bőre, puha, tökéletes. Legszívesebben sosem engednéd el.
Közvetlen volt, de nagyon udvarias.
Tudta, mit, és hogyan mondjon.
Ittad, minden szavát, és alig vártad a holnapi koncertet, ahol mindez folytatódhat.
Sóhajtasz, majd végül kiszállsz a kényelmes, puha ülésből, még egyszer meghajolsz, elköszönsz, és a házatok felé veszed az irányt.
Köszönsz anyukádnak, és mire beérsz a szobádba, már könnyezel. Tipikus fangirl reakció.
Becsukod az ajtót, és a faladon lévő hatalmas poszterre meredsz, rajta a szívdöglesztő Key-re.

                Hétfő este van, te pedig sétálsz haza egy fárasztó nap után az iskolából. Sokáig bent maradtál az iskolában, hogy segíthess egy osztálytársadnak felzárkózni angolból, a sok hiányzása után. És még vacsit is vett neked, yess!

                -Megjötteeem~! – nyitod ki az ajtót. Leveszed a fekete egyenruhához tartozó cipődet, elrendezgeted, majd beljebb lépsz, és beköszönsz a szüleidnek, akik a kanapén nézik a késő esti híradót.

                A hét többi napja hasonlóan telt.

                -Köszönöm a segítséget, _____ unnie! – hajolt meg előtted mélyen egy elsőéves.

                - Hé, ez veszélyes! – ránt vissza egy erős, férfikar az úttestről, amiről lelépsz. Látod, én megmondtam, hogy figyelj jobban... ch. – Jól vagy? – fordít téged magafelé. Te pedig mikor kinyitod a szemed, és ránézel, egyik sokkból a másikba kerülsz. Nem lehet... nem, nem, nem! Ez lehetetlen!

A taxiban inkább csak ő beszél hozzád. Te pedig néha válaszolsz, ha ő kérdez valamit.

Remek, ennél zavarba ejtőbb helyzetet elképzelni sem tudnál. Így, hát gyorsan elnézést kérsz, és felveszed.

            -Ezek szerint, holnap is találkozunk? – vigyorodik el.

            A feszült légkör sosem volt jellemző Kim Kibumra, nem volt ez másképp a taxiban sem.

Ó, istenem, legyen már holnap este. – ilyen gondolatokkal hajtod álomra a fejed.