Én csak belehalok a hiányába 7. rész

„Mi a neve?”

                Immár fekete hajjal szálltam fel a repülőgépre. Végre pihenhetek. Vége az év végi hajtásnak, nincs több hajnalokba nyúló tanulás, és görnyedés a zongora, vagy asztal felett.
Hátradőltem, és még mielőtt a kapitány belekezdett volna a szokásos mondókájába, elaludtam.

                -Zoeeeey! – ugrott a nyakamba Amber. – Úristeen! Úgy hiányoztál!
                - Na persze... – mosolyogtam nyakába, majd miután visszaöleltem, eltoltam magamtól.
                - Hogy ment a vizsga? Mit adtál elő? Mindent hallani akarok!
                - Hé, hé! Lassabban! Nem értek meg semmit, ha így hadarsz! – kuncogtam.
                - Jó, majd később lesz a vallatás, a nénikéd már vár ránk odakint. – vette el bőröndömet, és a kijárat felé indult.
                - És, veled mi a helyzet? A banda? Albumok?
                - Yah! – csapott a hátamra – Mi az, hogy nem tudod, mikor adtuk ki az új kislemezt?
                - Hogy... mi?
                - „NU ABO”ez a címe. Szinte sértő, hogy nem tudod...
                - Bocsi... csak, mostanában eléggé elkalandoztam. Mikor jelent meg?
                - Két hete.
                - Akkor most miért nem promotálsz?
                - Mondtam, van egy kis szabadidőm. Kevés, de van.
                - Még a végén rám fogják, hogy miattam lógsz...
                - Ez igaz is. – mondta, majd kiment a kijáraton, és egyenesen a sportkocsihoz ment, ami minket várt, benne nénikémmel, aki most már csak szimplán vörös volt, nem rikított.
                - Sonny! Drágám! – ölelt magához. – Hogy vagy? Hallom, jól sikerült a vizsgád!
                - Oh, igen. – túrtam fekete hajamba zavaromban.
                - Gratulálok hozzá, ez hatalmas dolog! – simogatta meg karom, majd kinyitotta a csomagtartót.

        -Mit csináljunk ma délután? – huppant le ágyamra Amber. – Vásároljunk? Énekeljünk? Bulizzunk egy hatalmasat? Van pár haverom, akikkel el tudnánk menni.
        - Nekem mindegy. Dönts te. – fogtam össze hajamat.
        - Én a vásárlásra szavazok! Múltkor kinéztem egy király sapkát is.

- Sapka? Még mindig gyűjtöd őket?
- Ja.
- Akkor mehet a shopping körút! – tartottam neki karomat, amibe belekarolt, és így indultunk le az autóhoz. Amber autójával mentünk, ő vezetett.

Az egésznap olyan volt, mint mikor Los Angelesben kóvályogtunk mindenfelé. Természetes.
Út közben párszor felismerték őt, de nem volt vészes. Se idegesítő. Ő persze mindig bocsánatot kért emiatt.
                - Amber! – kiáltott oda hozzánk egy magas, sötét hajú, de tetején lila árnyalatos hajú srác. Rögtön felismertem.
                - Áh, Key! – fordult meg. – Megint vásárolsz? – nézett le a másik kezében lévő hatalmas szatyrokra.
                - Igen. – bólogatott bőszen, és elmosolyodott. Azzal a mosollyal, és a macska szemekkel... ölni tudott volna.
                - Kivel?
                - Hát, ha már nem jöttél el velem, elrángattam Jonghyunt.
                - Értem. Jajj... egyébként, ő itt a barátnőm. – mutatott rám.
                - Örvendek a találkozásnak. – hajoltam meg.
                - Áh, én is. – viszonozta a gesztust. – Key vagyok.
                - Tudom. –mosolyodtam el -Én Zoey.
                - Szép név.
                - Köszönöm.
                - Akkor te lennél az, akiről egy hete hallgatom, hogy ’úristen, ide utazik’, Ambertől... – kuncogott.
                - Ó, ennyire hiányoztaaaam? – néztem Amberre.
                - Yah! Ne mondj ilyeneket! – szólt ár Keyre.
                - Ó, sajnálom. – nevetett továbbra is.
                - Chh... menjünk, Zoey.
                - Oké. Szia, oppa! – hajoltam meg, majd tovább álltunk.

*

                - Key... menjünk hazaaa! – ért be Jjong.
                - Oké, csak még megnézem azt a boltot!
                - Ahhjj... – sóhajtott, majd követett.

                Több ruhát, ékszert, és kiegészítőt is felpróbáltam, de valahogy semmi sem fogott meg, így viszonylag hamar, egy óra múlva távoztunk.
Az utunk egyenesen hazavezetett, a közös lakásba.
                - Helló~ - léptem be, majd máris levettem a cipőmet, elrendeztem, és a szatyrokkal együtt a konyhába mentem, ahol csak Onew volt. Az asztalnál ült, és olvasgatott.
                - Már megjöttetek? – eszmélt fel, mikor leültem vele szembe, egy pohár narancslé kíséretében.
                - Igen. – ittam a kesernyés lébe.
                - Mit vettetek? – csukta be könyvét.
                - Inkább, mit nem! – caflatott el a konyha mellett a rengeteg szatyrommal Jonghyun, hogy a szobánkba vigye.
                - Még szerencse, hogy rendesen edz... – mutatott az énekes távolodó alakjára.
                - Amber is bírni szokta... bár, ő csak a saját szatyrait cipeli. De az se kevés! – közben bejött Minho, és a mosogatóba tette bögréjét.
                - És... miért nem Amberrel mentél?
                - Mert a barátnője ma érkezett... találkoztunk is velük. – ittam ki az utolsó kortyot is poharamból, mielőtt a csapat főrappere az asztalra csapott volna.
                - Hogy nézett ki? – jött a gyorskérdés tőle.
                - Hát... csinos volt. – makogtam.
                - Nem az! A haja, a szeme, az alakja, a magassága.... minden, hogy nézett ki! – tisztára mint egy idegbeteg. Mi van vele mostanában? Akárhányszor kerül szóba Amber barátnője mindig átvált faggatásba.
                - Öhh... a haja hosszú és fekete, a szeme az barna... olyan magas, mint Amber... és vékony. – emlékeztem vissza hirtelen a lányra.
                - Hogy hívták?
                - Zoey. – ő csak bólintott, és felrohant a szobájába. Nem tudom, mi üthetett belé.

*

-Zoey... Z-O-E-Y. – írtam be a facebook keresőjébe. Csupán ennyit. Persze... több ezer találat jött ki. Ennyit pedig nem tudok végig görgetni... akkor... írjuk be mondjuk, Amber ismerősei közé, nem? Ott... azért megtalálom, nem?
Bepötyögtem a betűket, és vártam a csodára. De nem volt semmi. Egy nagy NULLA. Semmi.
Az asztalra csaptam. Picsába.
A Zoey csak becenév.
Akkor jöhet a C terv. Az ő ismerőseit görgetem végig. Mind az ötszázat.
Csak haladtam lefelé, minden nevet, és becenévnek megadott szót elolvasva, de semmi. Az égvilágon semmi.
Már vagy a kétszázadik nevet olvastam.
Park Bom, Park Jungmin, Park Gyuri, Park Sungmin, Park Jimin... Park Soo Yeon.
Az utolsó neven megakadt a szemem. Nem idol... Egy másik lapon megnyitottam az adatlapját.
Egy fekete hajú lány volt a képen, egy kávézóban. Hatalmas mosollyal. A hajszín már nem is érdekelt. Ez ő.
Az a mosoly, alak, ajkak... és azok a gyönyörű mélybarna szemek! Ugyanazok, mint azon az esős napon. Megtaláltam!
Megnyitottam egy albumát, és átgörgettem. Egyre biztosabb, és biztosabb lettem abban, hogy végre megtaláltam őt!
                Egy kép. Ő volt az, szőke hajjal. Csupán egy hete, hogy feltöltötte. „Viszlát, szőkeség” írta hozzá.
Megragadtam a telefonomat és tárcsáztam. Kicsöngött.
                - Halló?
                - Amber! Találkoznunk kell!