The Change 3. rész

                -Azaz idióta! Mégis, hogy tehette ezt velem? – verem átkötözött kezemet a szobám falába. – Miért tette ezt? Hát ennyire gyűlölne? Látni akarja, ahogy szenvedek? – gyűlnek könnyek a szememben.
                Már két napja, hogy kiengedtek a kórházból, egy kis gyomormosás és megfigyelés után.
Holnap kell visszamennem az iskolába, hétfőn. Nem akarok. De muszáj. Találkoznom kell vele, és kérdőre vonni. Vagy... lesz egyáltalán bennem annyi erő, hogy beszéljek vele? Képes leszek a szemébe nézni azok után, hogy látott engem ilyen mélyre süllyedni?
                Hogy fog rám nézni? Undorral? Megvet majd? Esetleg... megért? Nem, az lehetetlen! Mégis kiértene meg engem? Egy ilyen helyzetben. Nincs más, akinek ilyen dolgokkal kel szembenéznie önmagában. Rengeteg ember nem is tudja, milyen érzés, csak filmen látják. Olyankor sajnálják pár percig a nőt, akivel ez történt, de utána el is felejtik. Viszont a nő, akivel történt, sosem fogja.
Ez ahhoz túl megrázó. Ez nem csak „szex” ez itt porba tiprás, kínzás, bántalmazás.
                De, ezen kívül, volt egy fontos kérdésem. Hogy került ide aznap? Pont akkor, pont ő... egyáltalán hogy jutott be a házba?
Túl sok kérdés, túl kevés válasz. Idegesen borzoltam össze rövid, szőkehajamat, majd az ágyamra huppantam.
                Azóta egy percet sem aludtam.

                Ma korán érkeztem az iskolába. Elfoglalom helyemet, és egy könyv „olvasásával” próbálom elterelni a gondolataimat. Senkinek sem tűnt fel, hogy nem voltam iskolában egy héten keresztül. Ugyanolyanok voltak, mint eddig.
Néha felnézek a könyvemből, Mitsuchi megjött-e már, de nem.
Becsöngettek.

Ő pedig nem jött be.

Talán miattam?

Így, Mitsuchi nélkül telt el két nap az iskolában. Senkinek, csupán a lányoknak hiányzott.
Ez nem volt meglepő. Viszont, a napokban nem csak ez volt furcsa. A fizika órák... ugyanolyanok voltak, viszont nem volt „korrepetálás” vagy „jegymegbeszélés”. Ugyanúgy távozhattam az óráról, mint bárki más. Ez furcsa. Nagyon furcsa.

                Épp hazafelé tartok, sietek, ameddig még van szabadságom. Nem akarom, hogy egyszer csak megjelenjen a folyosó végén Yoshioka sensei, arcán földöntúli mosollyal, és azt mondja „Hiyama-kun, gyere, segítek az anyag feldolgozásában.” Ahogy ezt elképzelem, újra elfog a rosszullét, és a hányinger kerülget. Megállok.
                A tanári mellett a falnak dőlök, és mélyeket lélegzem. Próbálok megnyugodni. „Keiya, nem fog ez történni. Nem!” Ha hagyom, hogy amiatt a perverz miatt ilyen állapotba kerüljek... sosem bocsátom mg magamnak. Nem veszíthetek még többet magamból.
                -Mitsuchi-kun kirúgásáról való értekezletet pedig megnyitom. – hallatszódik a az ajtón túlról. Egy ismerős hang az, a fizika tanár. Az a perverz, aki annyi mindent művelt velem...
De egyébként... miről beszél? Akkor és ott először hallgatóztam.

☆☆☆☆☆

             Behívattak! Én pedig megyek… kaptam egy levelet, amiben az állt hogy tárgyalnak az iskolából való kirúgásomról. Ezért megyek most… a tárgyalásra betegen,fájdalmakkal, egyedül.. szülők és gondviselők nélkül mert nincs senkim. Az iskolához közeledve a vállamon egyre nagyobb a teher és a lépteim egyre nehezebbek. Bánt hogy egy ilyen dolog miatt kell otthagynom az iskolát…
              Sosem tettem semmit az iskola ellen…. elérhetetlen voltam, és most egyetlen ügy miatt véget vetnek nekem, kirúgják a lábam alól a széket hogy szoruljon a nyakamon a kötél.

             Beérek az iskolába, végig megyek a folyosón, fel a lépcsőn a nagy tanári szoba irányába, közeledek… és valaki áll, áll az ajtóban.. Hallgatózik? talán.. kirajzolódik bennem ez Hiyama..  

             Hát túlélte, ennek örülök! De erre nincs időm… bekell mennem, mintha egy kivégzésre mennék úgy érzem magam, az esélyeim nullák, magam vagyok … nincs senki aki fogná a kezem…

              Nincs ennél rosszabb a világon, legalábbis..én így gondolom. De pontosan ezért undorodom az emberektől…mindenkinek csak önmaga a fontos, a másikat észre sem veszik, eltiporják s átlépnek rajta. Mit jelent a tanárnak az én jövőm ha mentheti saját magát?! SEMMIT…, semmit sem jelent neki.  Olyan dolog amit könnyen feláldoz a céljának érdekében, és az hogy velem mi lesz az már nem az ő gondja, az az én gondom …

             Elhaladok Hiyama mellett..mintha ott sem lenne, vetek rá egy pillantást egész jó bőrben van , s ennek örülök. Legalább ért valamit amit tettem s nem volt hiábavaló elvesztegetett idő.
Bemegyek. Odabent a tanári kar csak engem figyel… leülök a számomra kijelölt helyre és hallgatom az ellenem felhozott vádakat. Tisztára bíróságon érzem magam…. az egyetlen probléma hogy nincs ügyvédem és ha így folytatódik kiszívják minden vérem, mint egy nagyra nőtt pióca.

             Hosszú órákon át tartott a megbeszélés. Végre kijöhettem és úgy érzem még leharcoltabb vagyok mint bármikor életemben. – Beletúrok a hajamba és elindulok – Szabad voltam ezúttal. A tanári kar nem tudott megegyezni így egy hét felfüggesztést és próbaidőt kaptam.. ha nem teszek semmit maradhatok, ha mégis akkor lábam sem éri a földet.

             Miközben kifelé sétálok, a folyosón ami már-már végtelennek tűnik érzem ,hogy egy kis tehet elhagyja a testem, jobban vagyok ha nem is sokkal, de legalább jobban… és szívből remélem hogy csak az orvos által felírt gyógyszerek miatt vagyok ennyire gyér és gyopár… nem akarok keresztet vetni magamnak.  Kiérek az iskola udvarára és meglepettségemben köpni-nyelni sem tudtam…ugyanis Hiyama ott áll, ott vár a kapuban …. rám vár! Tisztán látni rajta. De mit akar tőlem?

☆☆☆☆☆

 Nagy levegőt veszek, és a szemébe nézek. Dühös vagyok rá, legszívesebben megragadnám a gallérját, és a falhoz vágnám. Gyűlölöm, amiért megmentett. Nem volt hozzá joga, hogy ezt tegye. Hogy miatta tovább maradjak ebben a földi pokolban.

 Közelebb, és közelebb lép, majd megáll előttem, szótlanul, csupán pár lesajnáló pillantást kaptam tőle, viszont nem nézett a szemembe, ez pedig csak még jobban feldühített.

 - Mitsuchi... – préselem idegesen nevét fogaim közt, ő pedig lassan felemelte fejét, de még mindig nem néz szemembe. Csupán arcomról próbálja kifürkészni gondolataimat. Rendületlenül néz szemeimbe.

 - Mégis, hogy tehetted ezt?! – sütöm le szemeimet, melyek lassanként megtelnek könnyel.

Nem bírom. – Hogy volt hozzá jogod?! – emelem fel hangomat.

 - Hiyama. – szólal meg határozott, mély recés hangja.

 - Ennyire gyűlölsz engem?! – tör ki belőlem az üvöltés, akárcsak egy oroszlánból, és most arcába nézek, arcomon pedig peregni kezdenek a könnyek. – Mégis mit ártottam neked?! – kérdem továbbra is, nem érdekel, hogy sírni lát, nincs mit vesztenem. Már nem érdekel. – Látni akarod, ahogy szenvedek? Azt akarod, hogy könyörögjek a halálomért? – arcom vörös már, kezeim pedig ökölbe szorulnak.

 - Hiyama. Megértelek. – mondja, majd megérinti a vállam, és elmegy mellettem.

Mi? Mit ért meg? Egyáltalán képes engem BÁRKI is megérteni? Nem, az lehetetlen! Meddig akarja játszani velem még ezt a kegyetlen, gyilkos játékot?

Megfordulok, és csak nézem távolodó alakját.

☆☆☆☆☆

             Miért teszi ezt velem?! Engem hibáztat… sejthettem volna, most az én hibám minden… hiába élem át ugyanazt amit ő, nem sejti és engem hibáztat amiért itt tartom a földön és nem hagyom meghalni. Nem tudom mit vártam… Talán azt hogy megköszöni? Ostoba gondolatok voltak…
Nemes egyszerűséggel bolondot csináltam magamból…  Mindegy, ha nem teszek semmit egy hétig megúszom. Addigra talán magamban is helyrerakom a dolgokat.

             Hazaérek és elfelejtem a mai napot, alszom, igen aludni fogok… beveszem a gyógyszereim és alszom, nem érdekel az iskola sem a tanárok sem Hiyama…pihenni akarok..! – gondolkodom és belerúgok egy nagyobb kőbe-  Majd megfagy bennem a vér , valaki hátulról megfogja a vállam… Hátrafordulok és bár ne tettem volna hisz Yoshioka sensei az… remegek, ahogy a szemeimbe néz, gyilkos és kéjvágyó pillantások ezek… FÉLEK!.. Mentsen meg valaki… könyörgöm…

             Chishou! – mondja, letegez…ez még jobban megrémít..Miért?..Miért tegez?... és folytatja .. – olyan csodálatos volt veled, ismételjük meg… te fekete angyal..! – és átölel, a fülembe suttogja hogy szeret… nem akarom ezt , túl fájdalmas… - Elakarok futni, igen!  Kiküzdöm magam a karjai közül és  futni kezdek… sajnos hiába  dühösen és őrjöngve fut utánam… Nem akarok hátra nézni rohannom kell…messzebbről már látom Hiyama házát… te jó ég, még milyen messze van az én otthonom…DE ekkor elkapott. Ordítani akarok, sikoltani de befogja a számat.. erősen szorít. A járdára ejtem a mobilom, próbálok szabadulni, de ezúttal  nem sikerül! Berángat egy kisebb mellék utcába…és a falnak lök.

            Fáj… Ez fáj. – nyögtem ki, miközben a ruháimat tépdeste, velem durva …. sokkal durvább. Nem is figyelt rám, simogat…minden porcikámat , beleremegek és tűröm ahogy megcsókol, az ajkam, a nyakam, a mellkasom és egyre lejjebb és lejjebb… remegek..az undortól és az élvezettől…  Nem akarom ezt és mégis…mégis van bennem egy kis vágy… a törődés.. utáni vágyakozás…

           Érzem magamban az ujjait…először egyet, majd kettőt, és a nyelvét..is, nem akarok kiáltani, nem akarom hogy ezt bárki is lássa, ezt a megalázó helyzetet.. amikor elvesztem minden önbecsülésem… a fájdalmas igazság hogy nem hiányzom senkinek, nem keres senki így nem is fog kiderülni ez az egész…a rendőrség nem hisz a középiskolásoknak főleg akkor ha úgy néznek ki ahogy én…

         A fájdalom egyre nagyobb ahogy belém tuszkolja azt a hatalmas …- hirtelen még rosszabbul lettem, de ő nem figyel arra hogy mi van velem, csak harapdál, simogat és élvezkedik rajtam, kiélvezi minden egyes számomra kínnal de számára gyönyörrel eltelő percet..- Beszél hozzám… nem akarom hogy beszéljen, csak essek túl rajta. A nyögéseit hallgatom és elfojtok magamban mindent. Nem akarok fájdalomtól nyáladzva nyögdösni csak hogy neki örömet okozzak..inkább magamban vergődöm amíg vége nem lesz…utána sírok, sírhatok amennyit akarok már mindegy lesz. Nem akarok sírni de ezt nem kontrollálhatja az ember. Elgémberedett a nyakam.. ahogy a sensei másik pozícióba ránt át… és folytatódik a játék, próbálom magamban tartani a fájdalmam. A földet nézem, nem bírom és egy könnycsepp legördül az arcomon.

☆☆☆☆☆

Lassan sétálok az úton, közben pedig megannyi gondolat cikázik fejemben. Miért ment el szó nélkül? És mégis mit jelent, hogy „Hiyama. Megértelek.” Nem, nem, nem! Nem ért semmit! Csak egy idióta! Mindenbe beledugja az orrát. Fogadjunk, azt várta, hogy a lábai elé boruljak, és csókolgassam a bakancsát, majd órákig istenítsem őt, amiért megmentett engem. Na, abból nem eszik!

 Ezelőtt, alig ha pár szót beszéltem vele, mióta osztálytársak vagyunk. De most, ugyanúgy nem tud rólam semmit csak mocskos, undorító dolgokat. Képzelhetem, mégis milyennek gondol engem.

Valószínűleg egy utolsó kis buzinak, aki egy ötösért széttárja a lábait a tanárnak. Pedig ez nem így volt. Egyáltalán nem! – Hirtelen felindulásból belerúgok egy kőbe, amit nem kellett volna. A lábujjaim sajognak, a cipőm pedig beráncosodott. Remek. Ez a nap csak egyre jobb lesz.

 Előveszem a telefonom, fülembe dugom a fülhallgatót, és a kedvenc együttesem számait üvöltetem, hogy ne legyen semmi kapcsolatom a külvilággal. Lépek, és belerúgok valamibe. Egy könnyű kis tárgy. Lenézek.

 Egy telefon. Méghozzá nem az a típus amit szinte ingyen dobálnak az ember után egy vásárban. Rengeteg drága márka van, és még több embernek telik rá. De ha valakinek van valamilyen, főleg ha az adott tárgy ilyen, akkor azt nem hagyja el az utcán csakúgy. Felveszem.

Majd beviszem a rendőrségre, ott pedig visszakaphatja a tulajdonosa.

Megyek tovább, viszont a zene most már halkabban szól a fülemből. Sajnos. Talán jobb lett volna, mint egy süket sétálgatnom. Akkor nem látom.

 Mikor befordulok a következő utcába, ami eléggé elhagyatott, nem túl messze a házunktól, kéjes sóhajok ütik meg fülemet. De ha ez nem lett volna még elég, felismertem a hangot, majd a hangforrását is megtalálom. Nem sokkal később. Így nagyjából két sokk ért egyszerre.

 Sensei, a zsákutcában áll, maga előtt erősen tart egy... fiút. Ő pedig egyáltalán nem kímélve érintkezik vele. Simogatja, a fenekére csap, a nyelvét, a másik torkán ledugja, ezzel szinte majdnem kicsavarva a fiú nyakát, mivel az háttal áll neki, teljesen meztelenül.

Az arcát csak akkor látom meg, mikor egy erős rántással, mellyel gyorsan pózt is váltott, ki nem repül szőke, egyenes haja arcából. Mikor megpillantom ki az, akit ilyen nagy hévvel tesz magáévá, szinte megfagy bennem a vér. Magamon kívül vagyok. Nem, én ezt nem akartam látni.

 Elrohanok. Nem akarok tudomást venni arról, amit az előbb láttam.

De kell. Lassan minden szó, és tett értelmet nyer. Miért hiányzott Mitsuchi az iskolából, miért nem foglalkozik már velem a sensei, miért kell valójában Mitsuchinak bent maradnia órák után. Mindent megtudok hirtelen, pedig nem akarom. Csak el akarom felejteni.

„Hiyama. Megértelek.” – visszhangzik fejemben a hangja. Szóval, erre értette. Így gondolta. Én pedig... leüvöltöttem a fejét.

 Nem, azt jogosan tettem! Nem igaz? Attól, hogy egyszer- kétszer átéli, nem lesz ugyanaz, mint két éven keresztül tűrni.

Mindazok ellenére, hogy tudja, milyen érzés, és látta, hogy ugyanezt teszi velem, visszahozott az életbe. Testemben forrni kezd a vér, dühös vagyok, és mérges. Ölni tudnék most.

Megérdemled. - csak erre tudok gondolni, majd magamra zárom a bejárati ajtót, és a konyhába sietek. Muszáj innom valamit. Valami erőset, ami legalább egy hétig kiüt majd.

☆☆☆☆☆

           Néhány óra múlva... a sensei megunja és elenged….kihúzza belőlem, nagy morgással pedig belök a kukák közé. Emiatt sem hiszem, el mikor azt mondja, szeret… aki szeretünk nem dobjuk ki a kocsinkból, döntjük a kukák közé... és dugjuk a fejét a csap alá. DE nincs mit tenni, ez jutott nekem… segíteni akartam az elején, de saját magamat kevertem ezzel bajba. Most átvettem a helyét, ő szabad… én pedig ülhetek a kalitkában, mint egy nyomorúságos varjú, károghatok, ameddig akarok, de semmi sem lesz már a régi. Soha többé…

        Felkelek a szemétből, a vízből és összeszedem a ruháim… próbálok nem egy csapzott, ezres ribancnak kinézni, így is elég nagy már a szégyenfolt. A mobilom sehol, valaki biztos megtalálta és elvitte, remek.. ennyit a drága mobilokról. Akkor telefon nélkül maradok.  Elindulok haza, már eléggé késő van… futnék a busz után ha lenne erőm, de nincs. A nyakam fáj, sajog többször is majdnem kitörte, tele vagyok zúzódással és harapással. Úgy érzem magam mint egy kutya nyálas összecsócsált játéka.

        Hazaérek az üres házba, megint üresség… mindenhol üresség. Az iskolában, a házamban, bennem… a szomszéd rám ordított odakint, remélte, hogy nem jövök haza soha többé... ezt meg tudom érteni. Bár fogalmam sincs, miért gyűlöl, de sosem kedvelt minket, akkor sem mikor még a szüleimmel éltem itt, akkor valahogy kisebbnek tűnt ez a ház… de most hogy csak egyedül lakom benne, nagy és magányos.

          Felmegyek a szobámba, levetkőzöm, majd bemegyek a fürdőbe.  Csak állok a nagytükör előtt és nézem ezt a szégyentelen, mocskos testet… mintha nem is hozzám tartozna… de sajnos az enyém. A tetoválásaim mellett a zúzódások olyan kicsinek tűntek, de annál fájdalmasabbak voltak. Remegtek a lábaim, arról a pontról nem is beszélve, sajog és éget… teljesen sebes. Ez nem normális orvost kellene hívnom. Nagy nehezen és fájdalmasan beülök a kádba, a meleg vízbe… áztatni magam, bámulni a tanár úr művészetét a testemen.  Nem bírom már visszatartani, sírógörcsöt kapok, levegőért kapkodok, majd megfulladok a saját könnyeimben, rohamomban… de ez kell… kell ez most nekem. Ki kell adnom magamból azt, amit elfojtottam órákon át, ennek most kikkel jönnie utána jobb lesz, nem sokkal és nem old meg semmit, de legalább megnyugszom kicsit, megkönnyebbülök egy estére...

         Kisírtam  magam…átmászok a szobámba…és felveszem a pizsamámat majd mintha ólomból lenne a testem bedőlök az ágyamba… a villanyt sincs erőm lekapcsolni, elalszom mint aki leütöttek… pihennem kell, aludnom kell…… {….}

{....} Másnap reggel szokásos idő szerint érkezem az iskolába, az időérzékem még mobil nélkül is megmaradt, bemegyek a terembe, sántítva a helyemre sétálok majd meglepetésként ér, de a mobilom ott van az asztalomon, karcos ugyan, de ott van. Kezembe veszem, majd leülök, a fejem ráhajtom a padra. Érzem, hogy Hiyama engem bámul… mintha fordult volna a kocka, eddig én bámultam őt, most pedig ő engem… egy rossz tükör, csak kár hogy ez a valóság!