Kiolthatatlan [ONE SHOT]

MinHo születésnapja alkalmából egy rövidke one shot a 2Min párossal ^^
Jó szórakozást hozzá, remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Írjatok véleményt, kommentet ^^

Szereplők: Taemin, Minho, Naeun
És elszórva SHINee tagok~

Figyelmeztetés: yaoi

             Szerelmesnek lenni könnyű. Meglepetést okozni szintén, könnyű.
De, meglepetést okozni annak, akit szeretsz már nem is annyira könnyű.
Hiszen az együtt töltött idő alatt már mindent, amit csak lehetett megadtál neki, és nincs semmi ötleted; mit adhatnál neki?

            Ez is egy ilyen patthelyzet volt most Lee Taemin életében.

            Már éppen leesett az első hó, beterítve magával mindent. Ezzel Boldogsággal töltve el, a gyermekek csöpp szívét, mely tiszta még, mint a fehér porcukorra emlékeztető csapadék.

            Az éppen csak huszonkettedik életévét betöltött ifjú nagyot sóhajtott a hűvös decemberi levegőbe, melyben lélegzete meglátszott, és mint a cigarettafüst szállt előtte, majd eltűnt. Beleolvadva a levegőbe, és láthatatlanná válva.

            Már csak egyetlen hete van, hogy kitalálja, mivel is lepje meg párját.
De az elmúlt két hónapban, mióta készül erre a keddi napra, mindent ötletét elsütötte, és egyik sem bizonyult a legjobbnak.

            Például; ott volt a Manchester United hivatalos meze. De ez elbukott, mivel a magas fiú egyik nap mosollyal az arcán jött haza, legragyogóbb mosolya mellé körítve a „nézd csak, mit kaptam aputól?” mondatot, ezzel egy időben fel is mutatva a piros mezt. Melyet édesapja szerzett neki egy meccs alkalmával.

            Ezek után, ha még nem lett volna neki elég, minden egyes ötletével beelőzte valaki, mielőtt még bármit is tehetett volna komolyabban az ügy érdekében.
Mintha az égiek is azt akarnák, hogy ez a kilencedikei nap ne legyen számára szerencsés.

            - Minnieeee! – Lengette meg arca előtt egyik kezét párja, mire gyorsan feleszmélt. Újra elkalandozott. Hiába, már minden egyes gondolata csak azon nap körül forog, és minél többet gondol rá, annál idegesebb lesz, és összeszorul a gyomra, belegondolva, hogy Minho milyen fantasztikus meglepetés bulit szervezett neki a nyáron. Mennyi kényeztetést kapott...
            Ő pedig most itt van, alig van három napja keddig és még mindig nem tart sehol.
            - Minnie, jól vagy? – Lépett mögé az idősebb, fejét másik nyakába fúrva. – Valami gond van? – Suttogta a másik hófehér nyakába.
            - Igen – remegett meg hangja, és próbálta visszafogni magát. – Minden remek, nyugalom – nem, nincs minden rendben, egy kész csődtömeg vagyok, nem tartok sehol, alig van hetvenkét órám, és még csak azt a rohadt tortát sem szerveztem még le, de amúgy igen, köszönöm, remekül.
            - Hát akkor... oké – adott egy apró, leheletnyi csókot orcájára, mely attól vörös rózsákat maga mögé utasítva vált hirtelen vörössé a gesztustól. – Megyek, lefürdök, majd az ágyban megvárlak – tűnt el a faajtó mögött.

            A legifjabb pedig megbízhatatlanul ingó térdei végett a fenyőfa alapú konyhaasztal szélébe támaszkodott.

           Bele kell húznia.
           Nincs több ideje.

            Gyorsan felkapta cipőjét, majd vastag kék kabátját is, sietve írt egy levelet Minhonak, hogy ne várjon rá, mert kapott egy telefont, és sietnie kell, majd csak későn jön haza.
            Egy kis hazugság belefér a jó cél érdekében, nem?

            Amint leért az utcára a hideg levegő, és valószínűleg a csodás szöuli fények hatására megnyugodott, mind ő, mind szíve és tüdeje is, így már léptei nem voltak oly szaporák, mint az imént.
A kis nyugalom még jól is jött, így tudott gondolkodni, végre tiszta, ködetlen aggyal.
            A hangulat fokozása kép fülébe helyezte fekete füldugóit, majd csatlakoztatta másik végét telefonjába, elindítva legújabb kedvenc számát.

            Közben a kirakatokat nézegette, ahogy elhaladt mellettük.

Persze, cukrászdák mellett is ment el, de a legtöbbjük nem nyújtotta azt a szintét, és nem tudta elképzelni azok tudásával azt a tökéletes tortát, melynek képe fejében volt, és egyelőre csak ő ismert.

            Majd végül megállt egy látszólag szimpatikus cukrászda ajtajában.
Körül nézett, végül bólintott magának, és belépett a csinos, csont-fehér és halvány rózsaszín birodalomba, ahol kedves arcú kiadók szolgálták fel a habosabbnál tekertebb, és furfangosabban elkészített színes, ízletes kis falatokat a betévedő vendégeknek.

            Az egyik aprócska eladókisasszonytól, melynek hosszú barna haja fel volt kötve, átadott neki egy vastagabb dossziét, melyben főcukrászuk eddig elkészített műveinek képe, és felépítése sorakozott, a kezdetektől, napjaikig, hogy látható legyen a cukrász keze fejlődése.
            Mit ne mondjon, lenyűgöző. Valóban.

            Nagy ámuldozásában – melyet még mindig fülében zenével kísért – csak azt vette észre, hogy valaki széles vállait kopogtatja, kitartóan – közben valószínűleg szólongatva is.

            Lassan felemelte tekintetét, először csak a fehér, hosszú, vékony ujjakat pillantotta meg.
Kísértetiesen ismerős ujjakat, piros körömlakkal, majd egy vékony, éppen csak kivillanó csuklót, melyet azért erősen próbált fedni a fehér, szőrmébe végződő kabát ujj.
Majd még feljebb emelve tekintetét, egy vékony derékkal találta szembe magát, majd amikor meglátta azt az ismerős mosolyt... rögtön felpattant ülőhelyéről.
            - Naeun!
            - Oppa.

~

            -Szóval, Minho oppának veszel szülinapi tortát? – dobta hátra hosszú barna haját, oldalra döntve fejét.
            - Igen – bólintott Taemin, eléggé kínosan érezve magát ebben a helyzetben.
A We Got Married vége után még egy ideig együtt voltak Naeunnal, természetesen a látszat kedvéért, Minho legnagyobb bánatára, majd megszakította a kapcsolatot a lánnyal.
            Így is rendkívül hálás volt, amiért párja ilyen türelmes volt... már ha, a „nem szólok hozzád, ameddig te hozzá szólsz” típusú durcogást lehet annak nevezni.

            De a lényeg a végeredmény. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalábbis, most.

            - Ez igazán kedves. Remek barátja vagy Minho oppának –mosolyodott el. – Esetleg segítsek? És akkor még hamarabb is végzel.
            - Ööö... persze, miért is ne. Köszönöm – biccentett fejével, a lány pedig megkerülve az asztalt letelepedett mellé, maguk elé húzva a kis bemutató dossziét.
            - Akkor, lássuk – nézett közvetlen közelről Taemin szemeibe, majd ajkaira, majd ezt elismételte még párszor, mígnem a képekre tévedt a szeme. – Szóval, mit képzeltél el?
            - Arra gondoltam, lehetne az egész egy – szívecske... – stoplis cipő alakú, és abban – apró kis üzenetek – barna piskóta morzsa, vagy nem is tudom... tudod, mintha föld lenne.
            - Föld?
            - Kicsit bizarr?
            - Nagyon bizarr – bólintott, közelebb húzódva Taeminhez, megfogva annak kabátját. – Oppa... te mindig is furcsa voltál, és ez aranyos – túrt el egy fekete hajtincset a másik homlokából.
            - Akkor – fújta ki a benne rekedt levegőt – ez kihúzva, még hátra van... egy ötlet.
            - És? Mi az? – fordult érdeklődéssel a másik felé, megrebegtetve szempilláit.
            - Nem tudom... – nyelt nagyot. – Talán egy gyémánt alakú torta, aminek a felszíne olyan mint a gyep, és rajta egy kapu, Minho bábuval, ami épp berúgja a huszonnegyedik labdát... – mondta mindezt, mélyen a másik szemeibe nézve.
            - Ez jól hangzik, oppa. Akkor mond meg a cukrásznak is... én itt megvárlak – paskolta meg combját, majd Taemin felállt, és a pulthoz sétált, majd órákig magyarázott.
            - Szívecske alakút szeretnék, úgy, hogy a tetejére annyi legyen felírva, hogy „Boldog Szülinapot, szeretlek” se szám, se név, semmi... és a közepén lenne egy aprócska kis mélyedés... mint egy... bárka. Ugye, bárkának hívják? Na, mindegy, és ott apró ehető papírokra felírva ezek – nyújtott át egy A4-es papírt, tele bókoló mondatokkal. – Megtudja csinálni? – nézett esdeklőn a középkorú úrra.
            - Igen, persze. Mikorra kellene?
            - Holnaputánra.
            - Úúúú... háát... ezen csak egy valami segíthet....
            - Igen? Mi? Mi??
            - Húszezer won, a tortaárán felül.
            - Rendben, megegyeztünk!
            - Az összesen százhúszezer won lesz.
            - Hogy... MIIII? – kapott ott helyben szívrohamot.

~

            - Oppa... arra gondoltam, tudod, találkozhatnánk valamikor. Olyan régen beszélgettünk már. Azt sem tudom mi van veled.
            - Dehogyisnem, ott vagyok mindenhol. Japánban a csapattal, Koreában a csapattal, egyedül Koreában, musicaleken, mindenhol ott vagyok, csak otthon nem... – sóhajtott nagyot, belegondolva, milyen hosszú ideig szinte nem is tudtak leveleken kívül máshogy kommunikálni Minhoval.
            - Ó... honvágyad van? – simított végig tenyerén, végül belesimítva sajátját is, a másikéba.
            - Ö, igen. Valami olyasmi. De ne is törődj vele, majd valamikor hazaugrom, és minden okés lesz – nevetett erőltetetten, oldva saját feszültségét. Naeun pedig elmosolyodott. – Viszont nekem most mennem kell, mert holnap lesz ilyen szólista  fotós izé, és fel kell kelnem meg ilyenek... és érted.
            - Igen, menj csak. Még találkozunk. Szép álmokat, oppa – hajolt hozzá, és adott egy csókot orcájára, pont oda, ahova Minho is, pár órával ezelőtt. Ezzel túl sok baj nem is lett volna, ha... nem vált ki belőle valamit. Elpirult volna? – fogta meg felmelegedett arcát.
            - Igen, neked is -  fordult meg, majd elsietett, a dormjuk felé, szinte kitépve a kilincseket a helyükről, úgy tépve fel.

            Csendesen szobájába sietett, majd bebújt Minho karjai közé. De ez most nem volt ugyanaz az érzés, mint eddig. Más volt. Nagyon más. Túl más.

            Gyorsan kimászott az ágyból, és megmosta arcát, jó hideg vízben, lenyugtatva magát.
Ezt az egészet csak beképzeli valószínűleg. Semmi nem képes megváltozni négy óra alatt.
Lehetetlen.

            De így végül a kanapén aludt, ideiglenes ágyneműjét magával cipelve.
Mi ez az egész?

            Az óra hatot ütött, és fájdalmas, elnyújtott reggeli nyögések, és csontropogások hangja járta át az aprócska lakás minden szegletét, ahogy annak lakói felébredtek.

            Először Kibum lépett ki, nyomában a még vállán szunyókáló dinoszaurusszal, akinek talán még a nyála is kifolyt párja vállára.
Őket Minho követte, kétségbeesett tekintettel robbanva be, majd gyorsan körülnézve a konyhában, utána rohanva a nappaliba.
            - Ennek meg mi baja? – ásított hatalmasat Jonghyun.
            - Talán másnapos, és keresi hova okádhat – töltötte ki a frissen lefőtt kávét.
            - Épp eszem! – kiáltott fel Jinki.
            - ÚRISTEN! – sikítottak fel mindketten szinkronban, Key még ki is lötyögtette az isten adta fekete löttyöt. – JINKI, MIÓTA ÜLSZ ITT?
            - Úgy, tíz perce.
            - MIII??

-Taemin! – ölelte magához Minho a fiatalabbnak vékony testét. – Soha többet ne ijessz meg így!
            - Hyung... mi a baj? – ásított a hollóhajú.
            - Azt hittem meghalok! Mikor felkeltem nem voltál itt... és azt mondtad még este visszajössz... én... azt hittem felszívódtál.
            - Túl sok szappanoperát nézel manapság – csóválta meg a fejét rosszallóan a másik. – Nem megyek sehova, nyugi.
            - Ígéred? – fogta kezei közé a kisebb arcát.

Ígéri-e? Mikor épp tegnap este ütött szöget fejében az a furcsa érzés?
De mégis, hogy mondhatna nemet? Milyen indokkal? De egyáltalán, miért mondana nemet?
Hiszen ő a párja, és szereti. Nem? Szereti őt... igazán. Igaz?

            Valószínűleg, ha tegnap megkérdik, biztos, igazán szerelmes-e, rögtön rávágja az igent.
De most... már ő maga sem biztos benne, mit érez a másik iránt.
Naeun. Idejött, és összezavart mindent. Tavaly, a műsor alatt semmilyen hatása nem volt rá a lánynak, és most idejön, egy évre rá, hogy utoljára találkoztak volna, és meginog a szuperbiztosnak hitt kapcsolatában.
            Ez normális? Igaz?
            Ez... tök átlagos. Mindenkivel megtörténhet, nem?

Miközben egymásra néznek, valami bekattan benne, és hirtelen teljesen világosan látja, hogy mi történik vele. Mint amikor a kirakós összes darabkája a helyére kerül. Ugyanazt érzi az elméjében, a mellkasában, és annyira tökéletes, hogy el sem tudja képzelni, hogyan inoghatott meg az érzelmeiben.

            Mindezt csak az tehette vele, hogy az idő hiányuk miatt Minhoval kevesebbet volt, és most pedig tetszett neki, ahogy Naeun csapta neki a szelet.

Ez az egész csak félelem, az elkötelezettségtől. Hogy esetleg az, hogy Ő és Minho kapcsolata komoly, és ő majd nem felel meg Minhonak. Hiszen ő mindig mindennel szembe tud nézni, mindent megtud szervezni, nem inog meg semmiben. Talán még túl gyerekesnek tartja őt magához, és ettől fél. 

            Régebben azt hitte, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetekre értve, ám most már nem. Belé szeretett. De nem szeretne csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választása rajta kívül. Azért tart ki mellette, mert ez az Ő döntése, nap mint nap, amikor felébred minden áldott nap, amikor veszekednek vagy hazudnak egymásnak, vagy csalódást okoznak a másiknak. Újra meg újra Őt választja, Ő pedig Őt. Ez pedig így helyes.

            - Ígérem. Soha nem fogok eltűnni előled – bólintott, majd megcsókolta a most már egyre szabályosabban lélegző párját.

~

Lassan elérkezett a kedd.
Taemin egésznap csak sürgött, forgott, teljesen áthűtve tüdejét a téli hideg levegővel.
Most épp a tortáért indul, kezében a már gondosan kiválasztott ajándékkal, ezzel is bebiztosítva magát.
            Hiszen, ha bizonytalan lenne az érzelmeiben, teljesen, akkor nem tudna megtenni egy ekkora lépést.
            Így már félelem nélkül sétálgat.

            -Jó napot! Egy rendelésemért jöttem, Lee TaeMin névre – állt a pulthoz, majd végül kézbe vehette a gyönyörű tortát, amit – magic handként – úgy őrzött, mintha az élete múlna rajta.  – Ugye AZ a cetli van a tetején? – kérdezte, majd miután kapott egy bólintást megköszönte, és távozott.

            Este hat óra van, és végre minden megvan.
Remek.
Akkor irány haza, ahol most csak MinHo várja. A többieket direkt megkérte, hogy ma menjenek el valahova.
            Mozi, étterem, hotel, park, bárhova, csak otthon ne legyenek.
Akik segítőkészen mondtak igent, és léptek le abban a pillanatban, ahogy megreggeliztek.

            -Megjöttem! – kiáltotta el magát, miután megbizonyosodott róla, hogy a tortát jól elrejti az aprócska ehhez hasonló meglepetések dugdosására fenntartott kulcsos szekrény. – Minho? – lépett egyre bátortalanabbul, ahogy továbbra is csak a néma csend vette őt körül.
Ez nem túl bíztató. – Minho?! – kiáltotta el magát újra.
            - A teraszon! – hallotta meg végre a másik hangját, így odasietett.
            - Ez meg... mi? – nézett körbe a teraszon.
            - Meglepetés – nézett rá őszinte szerelemtől ragyogó szerelmekkel párja.
            - De most nekem kellene meglepnem téged, ez így nem szabályos, nem lephetsz meg mindig te engem... – jött zavarba. Az egész terasz gyertyákkal és vörös rózsa csokrokkal volt tele, a föld pedig szirmokkal.
            - Ez nincs megírva... Nem vagyok önző. Nem akarok egy olyan napot ami csak rólam szól, és rólad nem. Mert számomra ilyen nap nincs. Mert már a részem vagy. Ha valami az enyém, az a tiéd is, és ha ez most épp a szülinapom, akkor a tied is. Boldog huszonharmadikat, kicsim – mosolyodott el, apró kis gúnnyal szája sarkában.
            - Folyton csak öregszem – nevette el magát, majd átkarolta párja nyakát.
            - Mintha csak nyáron lett volna, hogy huszonkettő lettél... hogy repül az idő. Pár évet simán letagadhatnál – csípte meg a kisebb oldalát. – Viszont... szeretnék valami komolyat mondani neked - nézett mélyen a szemeibe.
            - Várj, előtte nekem kell – nyúlt zsebébe.
            - Tudod mit? Akkor... egyszerre? – dobott fel egy ötletet, hiszen tudja, hogy ilyenkor nem szoktak egyhamar dűlőre jutni.
            - Rendben... három...
            - Kettő...
            - Egy...
            - Hozzám jössz?
            - Hozzám jössz?

            Hangoztak el a kérdések, viszonylag egyszerre.
            - Hogy mi? Te most... én is... – nevette el magát először Taemin, majd vele együtt nevetett egy idő után MinHo is.
            - Mi a válaszod? Hozzám jössz, Lee Taemin? – térdelt le elé, kinyitva az aprócska bársonyborítású dobozt, mely egy ezüstgyűrűt rejtett.
            - Csak egy feltétellel! – emelte fel mutatóujját Taemin, mire Minho arcvonásai kicsit összerezzent, de mosolyt tartva arcán bólintott. – Válaszolj egy kérdésemre... hozzám jössz?
            - Ez még kérdéses? – kapta fel párját, majd megpörgette őt a hideg decemberi levegőben, mely most nem is tűnt olyan dermesztőnek. Inkább melegük volt, bár, ami ezt tette, az valószínűleg a köztük lévő kiolthatatlan tűz lehetett.

Vége

The kiss of Death (One Shot)

Sziasztok! Nos, most leginkább nem azért írtam, hogy másokat szórakoztassak, hanem muszáj volt kiírnom az érzelmeimet, fájdalmaimat.
Ugyanis, amit most olvastok, az megtörtént velem, illetve épp most történik. És ma szerda van...
Remélem nem lett túl kesze-kusza, hiszen most annyira nem tudtam erre koncentrálni.
Szereplők: Jonghyun, Key (yaoi)
Figyelmeztetés: szereplő halála, egy-két csúnya szó

A létezés a szerelemben van elrejtve. A halál most engem szólít. A nap utoljára kelt fel nekem. Megfordulok, és magam mögött látom a szerelmet, mely egész életemnek értelmet adott.

            Mily nagy kár, hogy az emberek csak akkor értékelik, azt mijük van, mikor az búcsúzni készül. Legyen az állat, ember, vagy egy szeretett tárgyunk. A búcsú mindig fájdalmas, és sosem lehet rá felkészülni.
            Az élet is ilyen.
            Nem értékeljük, míg el nem jön a fájdalmas búcsú, a halál. Erre pedig nem lehet felkészülni.
            Feküdjön a halotti ágyon egy idegen, barát, a szeretett háziállat, vagy rokon.
Minden egyes alkalom, mikor meglátogatjuk a halálán lévőt eszünkbe jut saját magunk, az életünk múlandósága is.
            Hogy nincs örökkön örökké, és bármikor eljöhet a sötét vég.

~

            Minden egyes nappal nehezebb. Egyre inkább csökken a lehetőségei száma, de vannak dolgok melyek ennél is aggasztóbbak, az pedig nem más, minthogy a megoldások száma nulla, és a végállomás sosem tud megváltozni.

            Ez az egész olyan, mint egy süllyedő hajú árbocához kötözve nézni a végtelen, semmit mondó horizontot, és fehér zászlót felfedezni minden egyes hullámban.
           

~

            -Most már... itt az idő elmondani neki is, nem? – fújta ki reszketve a levegőt, az orvos pedig bólintott. – Istenem... – gyűltek könnyek szemeiben. – Mégis, hogy mondhatnám...? – temette fejét tenyerei közé.

~

            -Szia... – erőltetett magára egy félszeg mosolyt.
            - Mi tartott eddig? – ült fel, letéve öléből a laptopját melyen játszott, arcán pedig a már jól megszokott vakítóan fehér mosoly játszott, mit sem sejtve.
            - Semmiség, csak megittam egy kávét a földszinten – húzta oda az apró sámlit az égy mellé. – Mesélj. Hogy vagy? – fogta meg a másik hideg, túl hideg kezeit, és simogatni kezdte azokat, remélve, hogy fel fognak melegedni.
            - Fáj a hátam... ezek az ágyak egyáltalán nem kényelmesek... – sóhajtott. – Alig várom, hogy már otthon aludjak, és akkor már magányos sem leszek, mert te majd átölelsz, ugye?  - kulcsolta össze ölében lévő kezeiket, nagyokat pislogva nézve párjára.
            - Hát... az... figyelj, előbb mondanom kell valamit.
            - Te... csak nem azt akarod mondani... hogy odakint találtál valakit helyettem?! –kapta kezeit szája elé, megdöbbenést játszva.
            - Mi?! Nem, dehogy – rázta hevesen fejét.
            - Na, akkor meg? Mi ez a depressziós felvezetés? Ennél már csak jobb lehet - mosolyodott el megint, beletúrva a kórházi idő alatt már lenőtt szőke hajába, de még így is gyönyörű volt.
            - Te... már soha többet nem jöhetsz haza – és ezek után Kibum agya egyszerűen nem fogott. Nem tudott koncentrálni arra, amit továbbiakban az alacsonyabb mondott neki. – Neked... nyirokmirigy daganatod van... és már az egész testedre kiterjedt. Ezért nem tudsz önállóan lélegezni folyamatosan, és ezért vagy képtelen enni, ezért vagy hideg bármennyi takaró is van rajtad... – vett egy mély lélegzetet. – A mellkasüreged tele van folyadékkal, és ez nyomja a szíved, a tüdőd, mindened, és... ennél már csak rosszabb lesz – fakadtak ki könnyei. – Az orvosok azt mondják; talán van egy, vagy két heted... és utána már képtelen leszel önállóan levegőt venni, és nem lesz elég ez – simított végig a kis műanyag csöveken, melyek párja orrába vezették az oxigént. – Úgy sajnálom – törölte le saját könnyeit, majd karjai közé vonta a másik vészesen vékony, törékeny testét, úgy ölelve, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne az érintéseitől.
            - Nem... – remegett meg Kibum ajka. – Nem! – ütötte el magáról az idősebb kezeit. – Idejössz... és, és ilyen hülyeségeket mondasz! Mégis hol látsz te engem betegnek! Mióta mondták egy megfázásra, hogy rák?! HM?! Nem, nem érdekelnek a mendemonda kitalált betegségeid! – tépte ki orrából a csövet, és lekapcsolta ujjáról a kis csipeszt, mely vérnyomását mutatta az ágya feletti hatalmas kijelzőn. – NEM VAGYOK RÁKOS!

Elutasítás.

            -Mr. Kim! Nyugodjon le! Feküdjön le! – sietett be két ápolónő a szobába, és rögtön nyugtatgatni kezdték a felhúzott fiút, aki nagy nehezen, de hagyta magát. – Behívom Lee doktorurat, addig igyon egy kis vizet, és vegyen egy mély levegőt – mondta, majd rögtön távoztak is a fotocellás ajtón, majd nem sokkal később, talán négy percbe se telt, és a jól ismert, sokat látott őszülő doktor lépett be az apró korterembe, rögtön szemügyre véve az ágy végében lévő korlapot.
            - Hmm, szép. A gyógyszerek segítettek egy keveset – bólogatott magának, majd a beteg felé fordult, megnézve nyakát, majd egyből írva is valamit a lapra, feltolva szemüvegét orrán, míg végül minden figyelmét az előtte fekvő, szaporán lélegző fiúra összpontosította. – Jonghyun már mindent elmondott önnek, nem? Azért jöttem, hogy elmondhassam a választási lehetőségeit a kezelésével kapcsolatban – köszörült meg torkát. – De azt tudnia kell Kibum, hogy jobb nem lesz, és meggyógyítani ilyen előre haladott állapotban már nem tudjuk. Csupán szinten tartani, ami azt jelenti, hogy nagyjából, egy hétbe telik majd bele, hogy eljusson arra a szintre, hogy vastüdőre kapcsoljuk önt, megállás nélkül vízhajtózzuk, hogy ki tudja üríteni a tüdejében termelt váladékot. De, egyszer majd eljön a nap, talán két hét, egy hónap, esetleg kettő, hogy már azok is kevesek lesznek. Hogy annyi víz termelődik a tüdejében, amit se leszívni, se kiüríteni nem tud... és lassan meg fog fulladni. Nagyon sajnálom de... a gyógyulás az ön részére lehetetlen.

            Majd az orvos még hosszú időn keresztül ecsetelte a lehetőségeket Kibumnak, aki csak maga elé révedve, a falat nézve hallgatta végig annak mondani valóját. Jonghyun pedig a falnak támasztotta hátát,és csak akkor lökte el magát tőle, mikor egy órával később az orvos távozott. Tagjai már teljesen elzsibbadtak.

            -Kibum, én úgy saj...
            - Miért pont én?! Miért velem történik mindez?! – kiáltott fel, könnyektől csillogó szemekkel, dühösen csapva infúzióra kötött kezét a kemény matracba, melytől már fél éve sajog a háta. – Miért nem fedezték fel időben?! Én elmentem minden vizsgálatra évente! Mégis... HOGY BASZHATTÁK EL ENNYIRE?! – üvöltött teljes torkából, melybe belezengett még a kórház folyosója is, de ez őt nem érdekelte. Szemeiből feltörték a düh könnyei. – AZOK A ROHADT, PUCCOS SEGGŰ ARROGÁNS ORVOSOK, MIT SEM ÉRTENEK EHHEZ!

Düh.

~

            Már napok teltek el, mióta Kibum megtudta az igazságot az állapotáról.
Úgy tűnt, egyre inkább képes elfogadni állapotát, és elfogadni a gondolatot.
Legalábbis, egyre kevésbé viselkedett agresszívan. Viszont a napokkal együtt az állapota is romlott. Végül pedig, ahogy az orvos mondta, vastüdőre kapcsolták, és infúzión keresztül táplálták most már véglegesen. Se csoki, se egy kávé, semmit. Beszélni pedig tudott, hála annak, hogy a gégéjénél vezették be a csövet a tüdejébe – saját kérésére- így legalább nem érezte olyan nyomorultul magát. Viszont ez csak átmeneti állapot, amint tovább romlik az állapota, rendesen kell bekötni a gépet, és olyankor már nem lehet alkudozni.

            -Miért...? – szögezte neki a kérdést már ezredszer Key, de ő még mindig csendben ült. Tudja, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlan. Egyszerűen nincs rá válasz. Miért ő? Miért nem az újságos, a kisboltos, a zöldséges, a tanárnő, a postás, vagy bárki más, miért nem ő? – És... ha, ha mától kezdve nem innék alkoholt? Ha nem innék mindennap egy pohár bort? Ha többet járnék edzeni? - nézett reményteljesen Jonghyunra. - Ha mondjuk... mondjuk minden reggel kocognék egy kört a parkban? Az... akkor talán megerősödnék, és... és akkor már letudnám győzni ezt a betegséget is. Kicsivel több edzéssel.

Alkudozás.

~

            Kibum egyre többet imádkozott, egy új esélyt kérve a teremtőtől, hogy újrakezdhesse, és akkor már sokkal jobban fog mindent tenni... de bárcsak ennyivel meglehetne oldani.
Jonghyunnak fájt őt így látni, bár előtte sosem tette, de mikor esténként hazament órákig csak sírni volt képes, és semmi másra, egyszerűen képtelen volt felfogni. Miért? Miért ilyen hamar? Ilyen fiatalon... és ilyen gyorsan haladva?

            A napok múlásával az imádkozásokat felváltotta a sírás, a térdei mellkasához való ölelése, most már csak köszönésre sem méltatta párját, ugyanúgy csak nézett a semmibe révedve.
            Most már csak a csendes jelenlétére volt szüksége, nem érintésekre, vagy szavakra, csupán az érzésre, hogy nincs egyedül, hogy nem magányos. Hogy nem egyedül fog meghalni.

Depresszió.

~

            A második hét elteltével pedig egyre inkább látszott rajta, hogy elfogadja a helyzetét, hogy belenyugszik.
Nem érdekelte mi történik, továbbra is csak csendben volt, fel se figyelve arra, ha valaki bejött a korterembe, lelkileg már nem volt ott, abban a kórházban, valahol máshol járt gondolataiban, ott, amit sosem tudhat meg senki, és talán ő maga sem emlékszik rá, mire feleszmél.

Belenyugvás.

~

            Jonghyun a végsőkig ott ült, és fogta párja kezét, mikor az már teljesen elgyengült. Csupán az a vastüdő tartotta életben, azzal a rengeteg szenvedéssel, és kínnal amit át kellett élnie minden egyes légzéssel.

            -Magának kell meghoznia ezt a döntést – sóhajtott egy nagyot az orvos, majd folytatta – viszont, én úgy gondolom, az amit ő folytat, már nem élet, már csak, ha szabad így fogalmaznom, elnézést, de egy szobanövény. Nem mozog, és képtelen bármilyen cselekedetre. A morfiumtól pedig nincs magánál tudatilag sem teljesen.
            - Kérem... – fújta ki lassan a levegőt, miközben a könnyek végig peregtek az arcán. – Még... adjanak két napot. És utána... kapcsolják le a gépekről.
            - Rendben – bólintott, majd távozott.

Így Jonghyun hétfő estétől, szerdáig ott ült, el nem mozdulva párja mellől, ezerszer is elmondva neki, hogy szereti, és ő a mindene. Többet akart tenni, sokkal többet, de akármennyit is beszélt, sosem volt elég. Sosem tudott eleget mondani. Úgy érezte, nem tudja mit is kellene újat mondania, hiszen a szavak elszállnak. Megérintette a másik selymes bőrét, arcán, nyakán, vállán, kezén. Meg akarta jegyezni a hibátlan, hófehér, vanília illatű bőrt magának. Ezredszer is beletúrt azokba a szőke tincsekbe, melyek készségesen simultak ujjai közé, mint a lágy selyem, úgy simogatta tenyerét, míg végül el nem jött az utolsó nap, az utolsó óra, az utolsó perc, és végül a búcsú. Mikor Kim Kibum, huszonkét évesen örökre lehunyta szemeit, szerdán, este hétórakor, mikor mellkasa még utoljára emelkedett, és szíve még egy búcsú ütemet dobogott.
            Kezei erőtlenül estek le teste mellé, többé már nem mozdulva meg.

Vigyázó szemmel őrködöm majd azok felett, kik tovább élnek, akik az ember emlékét hordozzák, ki én voltam valaha.

Vége

Give me Love 4. rész - A sakk tábla

            -Ó, hogy azt a békaképűjóédes... komolyan? Itt? Most? Annyira... ahh, kész, feladom! – borult ki Kibum. – Ide jövök, tök vidáman, még épp, hogy nem húzok magam után szivárványt, leülök, annyit mondasz, hogy „nem” és máris tiszta depi vagyok! De tudod mit? Nem, most nem fogsz letörni. Tudom, mire van szükséged! Csajokra! – bólogatott magának, majd megragadta barátja karját, és kivonszolta a földszinti lakásból.
            - Csajok? Nem leszek hetero, csak mert dobott egy pasi! – próbálta kiszabadítani magát Key erős szorításából, de nem tudta. Vajon azért-e mert a szőke manapság jobb kondícióban van, vagy azért, mert ő maga van a padlón... nem, határozottan a második. Még, hogy a kecses, nőies vonásokkal megáldott Kibum legyen nála jobb kondiban... na persze.
            - Öregem, neked most csakis csajokra van szükséged. Majd ők megoldják. – Ültette be őt autójába, majd ő maga is beült a sofőrülésre.

            -Mik vagyunk mi? Pszichológusok? Minden nap jön hozzánk valaki...  – dőlt hátra a hiszti után a szőkeség.
            - Csajok? Most komolyan elhoztál hozzájuk? – nézett Kibumra Minho.
            - Hé, csajok vagyunk! – vágta rá a másik, nála két fejjel –ha nem hárommal – alacsonyabb nő.
            - Leszbik vagytok, egy négy éves gyerekkel, nálam kiestetek a „csaj” kategóriából – mondta pimaszul Minho, szócsatába invitálva a másikat, mire Key az asztal alatt erősen lábába rúgott, erre pedig a másik felszisszent.
            - Szerintem ne köss beléjük – súgta neki oda, szinte észrevétlenül.
            - Nem vagyok kíváncsi a siralmaidra – mondta meg neki keményen Victoria, mindenki elkerekedett szemekkel tekintett fel rá, Minho kivételével, aki továbbra is lábát masszírozva nézte a padlót, persze, erre ő is felfigyelt. – Nem érdekel az önsajnáltatásod, ami már lassan felemészt, és minden teremtménynél szánalmasabbá tesz téged, Minho – folytatta a szőkeség. – Vagy találsz most már más témát is a depressziódon kívül, vagy távozol azon az ajtón, mindenesetre, én most megyek, mert a lányomat meg kell fürdetnem, a többi a ti dolgotok – monda, majd felállt, és távozott a nappaliból, felsétálva az emeletre, ahol kislánya már a fürdőszobában várt rá, felvéve szeretett anyukája köntösét, a tükör előtt eljátszva a felnőtt nőt.
            - Szóval, akkor most fürdünk, vagy divatbemutatósat játszunk? – kacagta el magát, nézve, ahogy lánya megfordul és párjáéhoz hasonlító ezer wattos mosoly terül szét gödröcskés arcán.
            - Omma-ni! Képzeld, ha így csinálok, olyan vagyok, mint Omma! – kezdett el dívásan lépkedni a fürdőszoba márvány padlóján, ahol néha el-elbicsaklott bokája, de Omma-nije hatalmas boldogsággal nézett végig felnőttesen viselkedő négy éves kis lányán.
            - Nagyon szééép~! – tapsolta meg, majd kinyújtotta az apró csöppség felé karjait, aki örömmel bújt édesanyja biztonságot nyújtó gyöngéd karjai közé, amik közt mindig melegségre és szeretetre talált. – És most, fogmosás!
            - Neeeeeeeem! – sikított fel, majd megpróbált kiszabadulni a karok közül, ám sikertelenül.

~

            -Ne is törődjetek vele, Victoriának csak hosszú napja volt és- - kezdett magyarázkodni párja, míg félbe nem szakították.
            - Igaza van... – szólalt meg Minho, mit sem törődve, hogy a fiatal anya még nem fejezte be mondanivalóját. – Folyton csak sajnáltatom magam, és tőletek várom a megoldást... Sajnálom, és most, ha megbocsátotok. – Állt fel, majd az ajtó felé fordult, melyet Luna megpróbált megakadályozni, viszont Kibum visszarántotta őt a kanapéra, megrázva fejét.

            - Hagyd.
            - De Kibum! Nekünk segítenünk ke-
            - Nem kell. Most már nem – rázta meg fejét tagadóan, ahogy büszkeségtől csillogó szemekkel nézett az ajtóra, ahol barátja pillanatokkal ezelőtt eltűnt. – Láttad azt az elszántságot, és határozottságot a szemében?
            - Igen, de...
            - Talpra fog állni, most már egész biztosan, és nélkülünk is, pontot fog tenni az ügy végére.
            - Na, sikerült? – Nézett le derült arccal, és habos fejtetővel, arccal, és tenyérrel a szőke anyuka az emeleti folyosóról az éppen beszélgető párosra.
            - Teljes mértékben, köszi, Vic – mosolyodott el Kibum.
            - Szívesen, de nem akarom mindig én játszani a rossz zsarut, annyira nem én vagyok – rázta meg fejét fintorogva.
            - Mi? Hogy?... MI?! Az egészet csak megjátszottad? És te is? – mutatott házastársára az alacsony termetű nő, akik egyöntetűen bólintott.
            - Azt ne mond, hogy elhitted – nézett rá komolyan párja.
            - Mi? Hogy én... öö... dehogy, nem, nem, tényleg nem – nevetett erőltetetten.
            - Tényleg ennyire bunkónak hittél?! – képedt el.
            - Nem, dehogyis, csak...!
            - Chhh... ma te takarítod ki a bilit – tűnt el a fürdőszoba habos tengerében Victoria a folyosóról.
            - Részvétem. – Szólalt meg Key.
            - Te csak fogd be, köcsög – dúlt Luna, majd áttrappolt a konyhába, szinte látni lehetett, ahogy füstölög a feje, Kibum pedig ott maradt jót nevetve az egész helyzeten.

            - Egyébként, hogy értettétek, hogy „minden nap jön hozzánk valaki”?
            - Mi? Semmi, semmi! Csak manapság sok volt a látogatónk! – próbált meg a főzésre koncentrálni Luna, és figyelmen kívül hagyni a másikat.
            - Sun Young! – emelte fel a hangját kissé Key.
            - Ahh, nem mondhatom meg! Egyébként is, ne használd a teljes nevemet! Annyira ijesztő...  – mormogta orra alá az utolsó mondatát, beletúrva hosszú világosbarna hajába.
            - Miért nem?!
            - AZÉRT, MERT JONGHYUN METIL...totta... hoppá – nyelt egy nagyot az ifjú anyuka. – Picsába... – fújta ki a levegőt.
            - Jonghyun járt itt? – kérdezett vissza Key. Vajon miért jöhetett ide?
            - Igen... ahh, de ne mond el neki, hogy elmondtam – nézett rá könyörgő szemekkel az alacsonyabb.
            - És mit akart itt?
            - Tegnap este, tanácsot kért tőlünk, amikor küldtél neki egy sms-t, hogy találkozzatok. Egyébként, majdhogynem minden este átjött beszélgetni rólad... Ja, és amúgy, lehet egy kérdésem, igaz? – nézett rá csillogó szemekkel.
            - Ööö... gondolom, ja, persze.
            - Csókolóztatok?!
            - Igen. – Sütötte le tekintetét az idősebb, mire a másik hangosan felvisított.
            - Mégis kit ölnek éppen, hogy ekkora a ricsaj?! – jött ki a fürdőszobából, az immáron teljesen tiszta kislányával Victoria.
            - Drága! Ide az ötvenezer wonommal! – kiáltotta.
            - HOGY MI?! TE! – mutatott Kibumra. – TEEE!! – sietett le a lépcsőn. – Smároltatok?
            - I-igen...
            -Aish... gratulálok, de bár ne tetted volna! Minek annyit csókolózni? Elkopik a szátok!

            Még megvárta, ameddig felöltöztetik lányukat, Ha Ni-t, majd elköszönt tőlük, és hazafelé vette az irányt.

De ami az ajtaja előtt várta... na, arra sosem számított volna.

~Három órával korábban~

            -Taemin, most mégis hova mész?! – rohant utána az előszobába Jinki, próbálva maradásra késztetni.
            - Hagyj békén! Tudod mit? Ne gyere a közelembe, egy hétig, addig a kanapén alszol, és ne is szólj hozzám, nézz levegőnek! – bújt bele cipőibe.
            - Taemin, kérlek... kérlek figyelj már rám egy percre! – kapta el a nála négy évvel fiatalabb csuklóját, és maga felé fordította őt teljes egészében. – Hallgass meg!
            - Nem, nem teszem, és most szia – tépte ki csuklóját a másik kezéből és bevágta maga után az ajtót.

~Jelen~

            Keyt egy könnyes szemű Taemin fogadta lakása ajtaja előtt. Mégis mi a...?
            - Taemin? – szólította őt meg, a kisebb pedig felnézett rá.
            -Áh, hyung! – állt fel rögtön, megtörölve szemeit. – Én csak...
            - Gyere be, főzök egy teát, és mindent elmondhatsz. – Nyitotta kis lakása ajtaját, beengedve a fiatalabbat, majd rögtön a konyhába ment, hogy főzzön egy zöld teát, ami majd megnyugtatja a kisebb zaklatott lelkét.

            -Szóval, mesélj, mi történt? – tette le a két bögrét az ebédlő asztalra, kényelmesen elhelyezkedve a pihe-puha széken.
            - Mi, összevesztünk Jinkivel – a rövid mondat alatt többször is el-elcsuklott hangja.
            - Részleteket – dőlt előre Kibum, minden egyes porcikájával és érzékszervével a másikra koncentrálva. Choi Minho, talán eljött a te időd?

~3 órával ezelőtt~

            -Attól még, hogy szerelmes belém, lehetek a barát-
            - NEM! NEM LEHETSZ! TAEMIN FOGD MÁR FEL AZ ISTEN SZERELMÉRE! SZERELMES! Tudod mit akar ő tenni? – lépett közelebb párjához Jinki. – Ezt – ragadja meg a másik csípőjét – és ezt – tolja össze ágyékukat – meg ezt – mar erősen ajkaira – és ezt – markol bele a másik fokhagyma fenekébe. – Egyszerűen... nem... NEM LEHETSZ AZ!
            - Ji...Jinki! Engedj el! – Szakadt ki az idősebb karjaival, szemében a düh könnyei gyűltek össze. – Elegem van ebből! Szabályokat szabsz nekem! Ki lehet a barátom, és ki nem! Minho eddig sem tett ilyeneket, most sem tenne! Nem is fog! Vagy... te talán nem bízol bennem? Azt hiszed, hogy ha ilyeneket tenne nem lökném el őt magamtól? Hogy viszonoznám az érzelmet? Az érintéseit? – Jinki csak ajkát beharapva nézett egy másik irányba. – Értem... Akkor te még négy év után is ennyire... bizalmatlan vagy velem szemben. – Jinki pedig továbbra sem felelt. – Szólalj már meg az isten szerelmére!
            - Ne találkozz vele... soha többet – mondta halkan, de ellentűrést nem tűrő hangon.

~Jelen~

            -Kibum... én, én nem tudom mit tegyek – lábadtak újra könnybe szemei.
De ez neki is nehéz volt. Segítsen, mint barát, és adjon igazi tanácsot... vagy vezesse őt egyenesen Minho karjaiba, hiszen most... most lenne a legkönnyebb becserkészni őt.
            Mély levegőt vett, majd lassan kifújta, alaposan meggondolva, hogy melyik utat válassza. De... ő az ő barátja is, nem csak Minhoé... így hát, úgy is kell viselkednie.
            - Taemin, nyugodj meg. Jinki csak aggódik, és félt téged. Értsd meg, te sem örülnél, ha a legjobb barátja szerelmes lenne belé, és folyton vele lenne kettesben, főleg a Han folyónál...
            - Tudom, hyung... tudom. De mégis... olyan gyerekesen viselkedtem.
            - Lehet, hogy lassan harminc vagy... de még nem nőttél fel teljesen. Sőt, még mi sem. Hiszen gondolj bele, a lányok is, és mi is... úgy viselkedünk, mint az értetlen fülig szerelmes tinédzserek, ami nem is baj. De ennek ellenére is tudunk felnőttek lenni, ahogy te is. Szóval, most tedd a tini csajszis oldalad, és gondolkodj felnőttként, menj haza, és hagyd, hogy Jinki beszéljen. Ja, és még véletlenül se küld ki a kanapéra! Sokkal jobban tönkre tud menni a haja a karfa miatt, mi vagy te? Szadista?
            - Köszönöm, hyung! – mosolyodott el az egy óra alatt Taemin először, majd felállt.
            - Igazán nincs mit – állt fel ő is, majd kikísérte vendégét, majd mikor végre egyedül maradt a lakásban, és a mai nap először van bárhol is egyedül eldőlt a dolgozó szobájában található irodai székben.
            - VAN PASIM! – kiáltotta kipirulva a boldogságtól, de ahogy hátrahajolt, a székkel is hátra esett. – A SEGGEM!

~

            -Asszony, kössünk egy fogadást – fújta ki lassan a levegőt, és ijesztően komoly szemekkel nézett fel párjára. Krystal tudta, hogy valami komoly dologról lesz szó, még ha nem is fogalmazta meg olyan komolyan eddig.
            - Jó, mi a tárgya? – tette le a kávéját a sakktábla mellé Krystal, amin éppen játszottak. Persze vesztésre állt, mint mindig, de Amberrel mindig olyan szórakoztató még ez az unalmas játék is, hogy gyakran ültek le, hogy több órás sakk-partit csapjanak egy kis kávéval.
            - Szerintem... a fekete király és királynő fog végül csak fent maradni a fehér királlyal – lépett egyet a sötét futójával. – A kérdés csak az, melyik fog előbb sakk mattot adni.
            - Ahh... Amber, magyarázatot – túrt bele hosszú hajába.
            - A fekete király Lee Jinki, a fehér pedig Choi Minho, a szívkirálynő pedig... Lee Taemin. De vajon... melyikük marad fent utoljára a királynővel?

The Change 7. rész (VÉGE)

Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz.

                Elfelejtem a valóságot. Becsukom a szemem. Arra gondolok, amit akkor éreztem, mikor először megcsókolt, vagy először hozzám ért. Mielőtt közel kerültünk volna egymáshoz, én már ismertem a mosolyát, tudtam a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rám nézett, egy hétig is bámultam volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznénk, és csak gondolni sem tudnék arra, hogy valaha el kell válnom tőle.

Sosem hittem volna, hogy egyszer egymáshoz simulunk, a tökéletes ritmust diktálva.
Egy szerelmes dal ez. Melyben a lökéseid adják az ütemet, és az édes sóhajaink, melyek megtöltik a szobád a tökéletes dalszöveg ehhez a romantikus dalhoz.

                Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.

Sosem hittem volna, hogy egyszer szeretkezni fogok.
Ez már nem csak csupán a testi vágyak kielégítésére szolgáló szex. Ez annál sokkal több.
Ez, amit mi teszünk, az már sokkal komolyabb, egy felsőbb szint, melyet szeretkezésnek hívnak.
A szeretkezés jó dolog, ha az ember azzal a valakivel van együtt, akibe szerelmes, csak akkor csodálatos az egész.

                Olyan csodálatos a hangja.
Ezelőtt sosem éreztem ilyet. Imádom, ahogy hozzám ér, és ahol végig simít rajtam éget.
Éget a perzselő szerelmének ereje.
                Gyorsít a dallamunk üteme, majd egy mély, szenvedélyes csókkal megpecsételve a történteket, elfekszik mellettem, én pedig mellkasára dőlök.

                Azt hiszem... valóban szeretlek téged, Mitsuchi Chishou.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥

              Már egy hónap… egy hónapja tart ez az álom… ez  a csodálatos álom. A szerelem mely fűt engem és… fűti őt is… Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül. Megvan a módja, hogyan különböztesd meg a szerelmet a játéktól.  Az igazi szerelem felforgatja az egész életedet, fütyül a körülményekre. A játékot viszont hozzájuk lehet passzítani. …

           Most is vele vagyok…. ahogy szinte minden nap,  együtt sétálunk úgy érzem ennél nem is lehetne tökéletesebb…. szerencsés vagyok, azok után hogy mindent elvesztettem most kaptam valamit… valakit aki betölti az űrt az életemben… aki fényt hoz nekem és boldogságot…  Vártam hogy hétvége legyen.. és ahogy eljött , vele együtt jött ő is. És egy újabb randevú. Komoly és szerelmes percek amiket vele töltök. Szerintem képtelenség igazán kiszeretni valakiből.  Azt hiszem, hogy ha szerelmes lesz az ember, igazán szerelmes, akkor az egy életre szól. Minden más csak élmény és illúzió… Sosem szeretnék mást szeretni…és nem is fogok mást szeretni. Hiyama Keiya már mindennél fontosabb nekem…  Ahogy itt sétálunk kéz a kézben úgy érzem mintha ezer nap fénye sütne le rám… Mintha ezt a pillanatot és élményt nem szakíthatná meg semmi.

        Együtt vagyunk mert együtt szeretnénk lenni.. Találj valakit, aki mellett nincs játszma vagy színészkedés, aki elfogad úgy, ahogy vagy, mégis változásra bír. Azzal, hogy ismer, hogy minden álcád mögé belát, és lazán rávilágít az igazságra…. … Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, akkor a balsorsot is el kell viselnünk. Egy szó mint száz itt van ő és itt vagyok én ..és ez már bőven elég a boldogsághoz! 

          - Valami gond van Chishou? – Kérdi rám meredő szemekkel.
          - Mi? – eszmélek fel – Nem.. semmi semmi csak egy kicsit elmerültem a gondolataimban…
          - Hát azt észrevettem… - Mosolyodik el – Tudod néha én is elgondolkodom ezen az egészen. De mindig arra jutok hogy ennek így kellett lennie..és minden a legnagyobb rendben van. 
          - Azt hiszem ez így normális, elengedtük a múltat..és éljük a jelent. Ez a legjobb amit tehettünk. – Válaszolom teljes magabiztossággal - Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának….
          - Igazad lehet… én már nem haragszom senkire..
És újra csendben gyalogolunk egymás mellett…semmi  és senki sem töri meg…  Nem azért mert nem tudunk mit mondani, hanem mert semmit sem kell mondanunk…. elég egy lélegzetvétel egy sóhaj és máris nyitott könyv.  Épp hazafelé tartunk, már a külvárosi részen,  igazából semmi különös nem volt…. de már az hogy együtt voltunk boldoggá tett engem s őt is.. De hirtelen látom rajta hogy valami nincs rendben..mintha nyomasztaná valami…ez az arc…. miért vágsz ilyen arcot Keiya?!
           - Baj van? – Kérdem nagy aggodalommal az arcomon.
           - Nem… nincs csak olyan rossz érzésem támadt  mintha követne valaki….
           - Követne? – Kérdezem , majd szétnézek de nincs a közelben senki – Nem követ minket senki – Jelentem ki.
           - Tudom, tudom…. – mondja – de ez az érzés akkor is bennem van – sóhajt fel.
           - Ne aggódj nincs semmi baj – még utoljára körbenézek a biztonság kedvéért -
De amint hátra fordulok egy fekete alakot látok közeledni felénk, sebesen.   Ellököm Keiyat az útjából, aki sikoltva borul a földre… én pedig éles fájdalmat érzek a hasamban…a hasam alsó részében…
Lenézek….vérzek…  kihátrálok a késből.. a nagy késből amivel leszúrt.  Remegek..de nem .. nem maradhatunk itt tovább, megfordulok és felrántom a sokkolt Keiyat a földről..
            - FUSSUNK! – kiáltok rá.. majd rohanok…és húzom magammal…  - Rohanok..és vért hagyok magam után minden lépésnél. Ő pedig rohan utánunk.. most már bevégzi amit elkezdett nem..?
            - C…Ch..Chishou…?! – mondja remegő hanggal...
            - NE SÍRJ! – szólok rá hangosan – Kérlek..ne sírj! – Összeszorítom a szemeim…mire hirtelen egy rántást érzek..
            - NE..KÉREM..NE… - sikolt fel.. kétségbeesetten…ahogy az üldözőnk megragadja a karját-
Megrántom Keiya karját… és magamhoz vonom őt.
            - Csak ne sírj… - simogatom meg a fejét – szeretlek… oké?!
 S ő csak remegő szemekkel néz rám… nem szól egy szót se … nem tud..vagy nem akar.. Magam sem tudom.
            - TE! HIYAMA KEIYA! – szól mély hangján a támadónk. Várj ez ismerős… ez a hang … ez…ez …. – TE MINDENT TÖNKRETETTÉL!  - világosodik meg minden ahogy ránézek… Yoshioka Suwa!!! …MIÉRT? Miért van még mindig itt?.... Hagyjon már békén…én csak élni szeretnék ..Keiyaval… békében…. miért nem lehet..? Miért kell szenvedünk.. miért nem élhetünk?! Dőlök neki a ház falának.
            - MAGA! – kiáltok rá – MIT AKAR MÁR MEGINT? – görnyedek össze..és vért köhögök fel.
            - Mindent tönkretettetek ..de főleg…főleg te Hiyama-kun…te és a szüleid… elvesztettem mindent… de ..most.. veszek egy utolsó revansot… és eljön majd a BÉKE! – Elindul Hiyama felé én pedig… kapkodok mint egy őrült hogy megvédhessem amit szeretek… még egyszer utoljára tőle.
Átölelem ahogy elérem…mintha a karjaimból senki nem tudná elragadni. Pedig  … annyira kevés az esély..
            - MIÉRT? MIÉRT ÁLLSZ MINDIG AZ UTAMBAN MITSUCHI CHISHOU?! – ragadja meg a vállam és megfordít, de nem engedem el Keiya kezét. – SOHA TÖBBÉ NE ÁLLÍTS MEG! – És vág….és..szúr  , Kikerekedett szemekkel nézek az ő szemeibe….és érzem a kést a nyakamban…ahogy a forró vérem végigfolyik a nyakamon és a mellkasomon, könnyek szöknek a szemembe …
         - ISTENEM! – sikolt fel Keiya…és zokogásban tör ki
         - M…miért..?... – kérdem elcsukló halk hangon… és érzem ahogy kezd elfogyni a levegőm.. a lábaim alól kicsúszik a talaj….és elfekszem a földön..  a világ kezd homályos lenni… Én pedig megakartam bocsátani…és megbocsátottam neki … Megérteni annyi, mint megbocsátani. Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük…. Azt hiszem nem fogom tudni többé megmenteni Keiya-t.. most sem tudtam.. igazából sosem mentettem meg őt.. Csak szerettem volna ezt hinni. Milyen ironikus…  Homályosan látok… már nem hallok tisztán…és,.. szólni sem bírok többé…  Hát így kell véget érnie?  Talán sosem érdemeltem meg őt.. .. Fura; mindig azt képzeljük, az ember ágyban hal meg, szerettei körében. Ehelyett inkább úgy történik, hogy az utolsó, felzaklató találkozás, a hirtelen rádöbbenés, a lassított mozgású rettenet ingaként együtt leng a mögöttünk felkelő nappal, bármennyire igyekszünk is, hogy lehagyjuk őket…. 

            Még utoljára hadd lássam az arcát… hadd érintsem meg..kérlek… - Fordítom az arcom a zokogó Hiyama felé..és könnyek futnak végig az arcomon – Sajnálom.. hogy megint csak fájdalmat okozok neked. Kérlek egyszer majd bocsáss meg nekem… ha majd az idő távlatából eszedbe jutok.. Kérlek bocsásd meg hogy itt hagytalak. De nem hagylak itt örökre… mindig veled leszek.. ha látni szeretnél csak emlékezz rám.. idézz fel… idézd fel a pillanatot amikor együtt voltunk..és kérlek ne sírj.  Nem halott az kire emlékeznek… hisz akkor ott él a szerettei szívében…  Nekem elég ha itt a földön már nem is… de benned…ott élhetek tovább. …  - s elmosolyodok , az út kövét befedi a vérem…és..már nem lélegzem többé.. érzem ahogy szorítja a kezem.. de már egyre halványabban… nem hallok már.. .csak a homályt látom… s fény jő-e vagy sötétség … nem tudom…  Boldog voltam… és boldog is vagyok… tán kissé szomorú mert van egy kincs melyet itt hagyok… de már nem fáj többé sem seb.. sem szó…

,,Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok.”

♥†♥†♥†♥†♥

                Nem... Nem... NEM! Nem történhet meg. Ugye... ugye nem?
                - Chichi! CHICHIIII! – borulok fölé. – CHICHI!! Kérlek, kérlek, szólalj meg! – ütögetem meg, majd rázogatom. – NEEEEEM! –sikítom, és pumpálni kezdem mellkasát, majd lélegeztetem őt, majd megint pumpálok.
                Teljesen belefeledkezem. Nem tudom, mióta csinálom ezt... de... folytatnom kell.
Ha én feladom... ha én feladom, akkor ki fogja ezt megtenni? Ki mentené meg őt, ha én nem?
                - Megérdemli. A kis faszszopó. – nevet fel hangosan a tanár, majd eldobja a kést, és elsétál.
Elsétál. Mintha... mi sem történt volna.
                Mintha nem éppen most ölte volna meg azt, akiért képes voltam új életet kezdeni.
Azt, akiért képes voltam bármit megtenni.
Mégis, hogy történhetett meg ez?
Ha... ha tegnap nem hívom fel, akkor ma nem találkoztunk volna... ha nem jöttem volna el annak ellenére reggel, hogy rosszul voltam, akkor most otthon ülnénk mindketten, és semmi baja nem esett volna!
                Nem történt volna... SEMMI! SEMMI! SEMMI... semmi...

                -Kérlek... lélegezz... kérlek... Chishou! Chishou! – rángatom meg. – Ne merészelj engem itt hagyni! Ne tedd ezt velem! –borulok mellkasára, arcomon pedig patakokban folynak a könnyek, és a vér. Az ő vére. – Te vagy... a hősöm... a hősök mindig feltámadnak... – mondom, elfúló hangon. – Kelj fel... Chishou... – emelkedem fel róla, és az arcára nézek – nyugodt. A szemeit lehunyta, az arca rezzenéstelen. Nem reagál semmire.

                Hát... a sorsunk, örökre meg lenne pecsételve a szenvedéssel?

                -Miért ugrottál elém? Miért? IDIÓTA! MÉGIS KI KÉRT MEG RÁ, HOGY JÁTSZD A NAGY FIÚT?! – üvöltök. Torkom szakadtából.
                Amikor egyedül vagy, másra se tudsz gondolni, csak a halálra. De ha van valaki melletted, akkor csak a túlélésre tudsz gondolni... és én? Én mégis mire gondoljak?
                Megragadom az eldobott kést.
Chishou... várj meg.

                Emelem a kést, szívem felé tartom. Csak egyetlen döfés, és ennek a fájdalmas pillanatnak, hamarosan vége. Vége mindennek, és követlek téged.

                Az ember, aki elszalasztja élete szerelmét, végül egyedül marad bánatában, és a világ minden sóhaja sem csillapítja lelke fájdalmát. Én nem akarok így élni, fájdalomban, egyedül. Képtelen lennék vissza menni oda, ahonnan kirántottál. Mert ez csak neked tud sikerülni, csakis neked.

Nélküled pedig nincs értelme ennek az egésznek.

Mozdítom a kést. De megállok.

Ha most meghalnék. Ha megölném önmagam. Te mit mondanál?
Megvetnél, nem igaz? Megvetnél, mert annyira gyűlölöd ezt az oldalamat. Annyiszor rántottál már engem vissza a haláltorkából. Ha most megtenném... képtelen lennék a szemedbe nézni többé.
Képtelen lennék valaha is boldoggá válni. Bár, ez így is lehetetlen.

De legyen. Nem teszem meg. Mert tudom, hogy sosem engednéd nekem, hogy érted haljak.
Mert egy önző, makacs disznó vagy.
                                                               Akit szeretek.
És ezért... képtelen vagyok megtenni.
 

~1 héttel később~

                Chishou, remélem tetszeni fog az öltönyöm. Ja, és kölcsön vettem a nyakkendőd, remélem nem zavar majd. Ígérem, majd visszaadom.
                Ne izgulj, nem hívtam meg sok embert, csak kettőt. A sírásókat. Csak én leszek ott veled, amikor elindulsz az hosszú utadon a túlvilág felé.
Tudom, hogy úgy se szeretnéd, ha ismeretlenek jönnének el.
Egyébként, csak, hogy tudd, megkérdeztem, hogy nem áshatnám-e egyedül ki a sírodat, azt mondták, hogy soha... szóval muszáj volt beleegyeznem, hogy ők is ott legyenek, bocsi.

                A szertartáson csak én beszéltem hozzád. Hoztam neked virágot is, tudod, azt, aminek sosem jegyezted meg a nevét, de imádtad az illatát, és mindig olyat vettél nekem vasárnaponként.

                Lassan, leeresztenek téged a mélybe, én pedig még egy utolsó szót szólok hozzád. „Szeretlek.”
                Majd utánad dobom a virágot, és a rengeteg földdel elfödnek.
Remélem... boldoggá tettelek. Ameddig tehettem.

                A temetésed után, lassan sétálok át hozzád.
Előveszem a kulcsod, és belépek. Oda, ahol az óta nem jártam.
Utoljára, mikor idejöttem, te nyitottál nekem ajtót.
A hatalmas mosolyod fogadott már a bejáratban, majd együtt főztünk valamit, ami sokszor odaégett a kis akcióid miatt, én pedig mindig leszidtalak érte, mert csak pazarlod a hozzávalókat.
                Hogy imádtam azokat a kis kutya szemeidet.
Leveszem a cipőmet.
Minden olyan, ahogy te hagytad. Nem akarok elmozdítani semmit.
Azt akarom, hogy legyen valami, ami még hozzád köt, egy hely, ahova ha eljövök, érzem, hogy velem vagy.
                Mond, ugye figyelsz most rám?

Lassan felmegyek a szobádba, és benyitok.
Az ágyad széttúrva, gondolom reggel, mikor felkeltél, hogy találkozz velem, nem törődtél ilyesmikkel, hanem csak elindultál. Megint egy órával korábban értél oda, mint kellett volna.

                -Te idióta. – suttogom, rekedt hangon, arcomon pedig könnyek gördülnek le.
Valójában, nem vagyok olyan erős, mint azt mutatom.
Nem fogadtam el, hogy elmentél.
Minden este sírok.
Érted.
Tudom, hogy te nem akarnád... de képtelen vagyok abba hagyni, sajnálom.
Akárhányszor csak eszembe jut, hogy nyúltál utánam utoljára, hogy megérinthess, könnyek gyűlnek a szemembe.

                Leülök az ágyadra, betakarom magam a takaróddal, és mélyen beleszippantok.
Olyan illata van, mint neked.
Amit úgy szeretek.

                Körülnézek. Az asztalodon, ott van egy naptár, benne bekarikázva a múlthéti vasárnappal.
A nap, amelyen elhagytál engem. Örökre.

                A nap, amely óta, képtelen vagyok aludni, enni, inni, vagy bármit is tenni.
Valószínűleg, csak azért nem haltam meg, mert a szüleim mindig rám szólnak, hogy ennem kell, különben beteg leszek.

                Megcsillan valami.
Valami, a naptárad előtt.

                Lassan, oda sétálok hozzá, takaróddal magamon, és megnézem.

Szemeimből pedig csak még gyorsabban peregnek a könnyek.
Egy fénykép.
Amit aznap készítettünk, mikor átjöttem hozzád. Egy hónapja.
Amikor minden elkezdődött.
Amikor elkezdtem élni.

                Mosolygunk rajta. Boldogok vagyunk, végtelenül.
És most?
Nem vagy itt.
Nem vagy mellettem.
Nem ölelsz át.
Én pedig sírok.
Hiányzik az ölelésed.
A csitításod.
A csókod.
A szerelmed.
Mindened.
Hiányzol, Mitsuchi Chishou(†).

                Megfordítom a képet.

„Ameddig szeretsz, addig élek,
Szeress sokáig, mert meghalni félek!”  - áll a hátulján, a te kézírásoddal.

A földre zuhanok.
Miért...
Miért teszed ezt velem?
A takaród már átáztatták a könnyeim.
Olyan, mintha sosem lenne képes kifogyni a könnycsatornám.
Mint egy végeláthatatlan vízesés.

                Ha ezt kívánod... legyen... szeretni foglak téged. Örökre.
Élni fogok, ezért a halott, igaz szerelemért.
Szorítom mellkasomhoz a képet.
                Mindig is utáltam benned ezt...

†††††††††

 

Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön.
/ H.P.Lovecraft /

Annyira fáj… egyszerűen ….
         Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan.
Oly rossz lenézni rá… ahogy értem sír… oly magányos és egyedüli, mert nem tudok ott lenni vele közvetlen. Annyira hiányzik…. megakartam védeni de ehelyett megint csak eltaszítottam és magányra utaltam. Nem akar majd tovább lépni… örökre engem akar szeretni. Mert ezt kértem… Én barom.. miért akartam én ezt? Szerelemmel elvakult agyammal nem értem el semmit csak újabb bánatot. Nem őt mentettem meg..hanem magamat mentettem meg, nem tudtam volna elviselni hogy már nincs velem, ezért mentettem a menthető szánalmas seggem.
          Chishou te utolsó szarházi, miért nem gondolkodtál?! – Kérdem magamtól. Nem maradhat örökké egyedül… fiatal…  vannak szerető szülei, és lehetnek barátai. Kellenek ..szüksége van rájuk. Jobban mint bárki másnak.. Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.

        Komolyan.. nem értem már sem magam, sem őt…sem senki mást. A tanár úrnak a szíve most nyugodt? Megnyugodott azzal ,hogy kioltotta a bennem égő tüzet? Jeget és hideget hozott a testembe..és szívembe ,mint egy fagyos fekete halálisten.
         Keiya… én drága egyetlen szerelmem . Mi lesz most veled?! Kérlek ne akarj örökké az enyém lenni… NEM..sosem voltál az enyém.. szabad voltál. Szabad vagy és szabad is leszel.. amíg szeretnél.. ameddig csak a szárnyaid elvisznek. Azok a csodás angyalszárnyak.  Ha magam mögé nézek.. fehér tollak… fehérség..és egy kis kék… - Sóhajtok. – Számomra már nincs előre.. elmerenghetek, rajtad…rajtam.. és mindenen amin keresztülmentünk.. hol egyedül, hol együtt.
          De te ha elmerengsz, gondolj rám melegséggel… s leszek én a védőangyalod… amíg élsz, s azután is. Mindig ottleszek és figyellek, de nem foghatom a kezed. Ez a te próbád s én csak segítek… segítek hogy feltámadjon a szíved.. hogy újra tündökölj.. mint a kedvenc virágom… pompázz az év minden percében… hogy mosolyt csalj az emberek szívébe… ott leszek én is.. a szívedben. Örökre.

             Száz út vár ránk. Indulunk és érkezünk, nincs visszaút, ha tévedünk. Száz út vár ránk. Melyik a legjobb megoldás? Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás……

THE END