Én csak belehalok a hiányába 9. rész

                -Minho-hyung? – lépett mellém Taemin.
                - Ja, egy... egy perc és megyek. – bámultam magam előtt a polcot. Tele volt édességgel, és nem tudtam, melyiket kellene megvennem.
                - Pockyt akarsz venni?
                - Igen... csak... nem tudom melyik a legjobb. – guggoltam le, hogy az alsó polcot is szemügyre vehessem.
                - Legjobb? Mindegyik finom! Csak ízt kell választani! Milyet akarsz? Segítek.
                - Ét csokisat... azt hiszem.
                - Akkor tessék, itt van ez. Ebben sok van. Biztos finom! – nyomott a kezembe egy nagy dobozzal. – A kasszánál várlak! – ment el mellettem.
                Remélem, ízleni fog neki. Vagy... egyáltalán elfogadja.
Aish! Minek parázok ennyit? Csak add oda. Csak add oda, Choi Minho! Ez csak pocky, nem eljegyzési gyűrű!

*

„Ne haragudj, de ma muszáj volt bemennem... csak ma, becsszó! ><’’
Majd elmegyünk együtt ebédelni, okés? Majd írok SMS-t hol talizzunk!
A saját telefonom vittem el, megnéztem!
Remélem jobban vagy már! Este nagyon kivoltál borulva :((
Majd beszélünk! Ja, és Minhot is elhívom ebédelni! Kekeke.
Chu~ Amber” – ez állt azon a kis cetlin, amit az éjjeliszekrényemen találtam reggel.

Hát jó, Amber Liu... ásítottam egyet, és egy kis nyújtózkodás után kibotorkáltam a fürdőig.
                Sokkal rémesebben néztem ki, mint azt elképzeltem. A szemeim fel voltak dagadva az órákig tartó sírástól, és vörösek voltak. A számat teljesen kiharapdáltam, az arcomat valószínűleg kifújta a szél. Remek. Ennél pompásabb már nem is lehetne ez az utazás. Fogat mostam, és visszamentem a szobámba, hogy valami ruhát találjak magamnak. Nem tettem fel semmi sminket.
                Úgyis csak Amberrel találkozom ma. Ja, meg Minhoval. Minhoval... Úristen, Minho?!
Nem, biztos rosszul emlékszem... az éjjeliszekrényhez rohantam, és felkaptam a kis cetlit róla.

„Remélem jobban vagy már! Este nagyon ki voltál borulva:((
Majd beszélünk! Ja, és Minhot is elhívom ebédelni! Kekeke.”

„Ja, és Minhot is elhívom ebédelni!”

„Minhot is”

                -Mi-mi-mi-mi... MINHOOO?! – sikítottam fel, és már rohantam is vissza a fürdőbe.
Nem igaz, hogy az év összes napja közül pont ma kell úgy kinéznem, mint a mosott rongy!
Épp azon a napon, amikor együtt ebédelek Minhoval! Oké, meg Amberrel.
De, te jó ég! Amber teljesen meg van húzatva! Tudhatja, hogy most milyen szörnyen is nézek ki, és mégis ezt teszi! Áááá. Én már nem értem őt!

                Rengeteg alapozó, szemcsepp, rúzs, és tádá! A csúf kis békából herceg lett! Akarom mondani, hercegnő... na, mindegy.
                Most... kell valami. Valami csinos ruha!
Ááá, miért viselkedek úgy, mint egy őrült, szerelmes tini?
Ja, persze... mert az vagyok. Vagyis, nem, nem vagyok szerelmes! Nem lehetek szerelmes! Ilyen könnyen... és épp belé. Pont Choi Minhoba kell beleszeretnem? Aki számomra a világ másik felén lakik, és méghozzá idol is? A különbség egy kontinens... meg persze a társadalomban, ég és föld.
                Ő... olyan tökéletes. A hangja, az arca, a teste, a jelleme, a hozzáállása. Az egész lénye, olyan gyönyörű! Meg sem érdemlek egy ilyen istenséget.
                Ennem kéne valamit... sokat. Hogy ne ott zabáljam tele magamat. Nem túl csábító, ha a lány rendel magának egy lakodalomra elég ételt. Szóval... akkor reggeli!

                -Ah, jó reggelt~ ! – köszöntem unninak a konyhában.
                - Jó reggelt! Hallom, ma randid lesz. – mosolyodott el. – Szóóóval, mesélj csak a te kis udvarlódról! – csípett arcomba.
                - Nem randi... csak Amberrel elmegyünk kajálni... meg jön egy haverja is... – simogattam ott, ahol belém csípett. Áú...
                - „Haver” – mutatott idézőjeleket ujjaival – ha én is flörtölnék, és kettesben sétálgatnék az esőben minden haverommal, szerinted Bon Wa hány haveromat ölte volna meg?
                - Csak segített... ez kedves volt tőle. De nem randizunk vagy hasonlók... nem is tudunk egymásról semmit... – mentem mögé, és elővettem egy bögrét a szekrényből, hogy kávét készítsek.
                - Ó, pedig ő elég sok mindent tud rólad. Tudod, Amber mesélt neki pár dolgot. Például, utálsz várakozni, a kedvenced az ét csokis pocky, és... azt hiszem ennyi.
                - Ez nem sok. Bárkit megtudhatja, ha két percet beszél velem. Oké, talán egy is elég hozzá. Kávét? – emeltem fel a kancsót.
                - A koffein nem tesz jót a bőrömnek. – dobta hátra hosszú daueroltatott haját, mint egy igazi díva.
                - Ha te mondod... – töltöttem ki magamnak egy oroszlános bögrébe.
                - Egyébként, lefogadom, hogy enni jöttél, nehogy leégesd magad az új pasid előtt. – emelgette meg szemöldökeit.
                - Én? Ahh... ugyan. Csak reggelizni... tudod... a nap legfontosabb étkezése... meg ilyesmi... – fordítottam neki gyorsan hátat. Mondjuk, úgyis tudja, hogy zavarban vagyok, szóval mindegy...
teljesen felesleges.
                - Értem én. Fél óra múlva fent várlak! Addig kiválogatom neked a ruhát! – ment fel a lépcsőn.
                - Unnieee... – kuncogtam magamban, és összedobtam magamnak egy reggelit.
Viszonylag sokat. Vagyis, inkább csak az átlag adagomnál többet.
                - Jó étvágyat! – mondtam az üres asztalnak, és neki kezdtem az evésnek.
Ettem.
Ettem.
Ettem.
Aztán elértem a normál- és a túl sok határához.
Fighting, Zoey! Fighting! – bíztattam magamat, és csak emeltem a számhoz a következő, és következő falatot.

                Mikor az utolsó falat is lecsúszott a torkomon, jól lakottan dőltem hátra a széken.
Mint egy elterült bálna.

                - Sonny! Gyere fel! Idő mire hercegnőd csinálok belőled! – kiáltott le utánam nénikém, miközben beviharzott a szobámba, és kivágta a szekrényajtót.
Amikor mérges.
Ijesztő.
Nagyon.
                - Oké... indulok! – tettem le a bögrém, amiből kiittam a kávém maradékát, majd felindultam a szobámba.

                - Rózsaszín!
                - Nem.
                - Fodrok!
                - Nem.
                - Habok!
                - Nem.
                - Csillám!
                - Nem.
                - Flitter!
                - Nem.
                - Farmer?
                - Igen!
                - Nem.

Nagyjából egy fél órán át csak szóban próbáltuk kiválasztani a ruhákat, miközben ő mutatott egyet, én pedig jeleztem neki a nem tetszésemet.
               
                Végül sikerült engem beleerőszakolnia egy virágos felsőbe, kék boleróval... de azért kiharcoltam egy fehér csőnadrágot... így már nem is annyira ütöttem el a tipikus öltözködési stílusomtól.
                Mondjuk, nem is azzal volt a bajom, hogy milyen ruhákat akar rám adni... hanem, hogy mindig túlzásba viszi.

                - Tizenkét óra van! – szólt fel Oppa. – Induljunk!
                - Még egy pillanat! – válaszolt a nénikém, miközben még az utolsó simításokat végezte a sminkemen. – Fülbevaló megvan, nyakláncod... visszavetted, hajad rendben, smink oké... kész is vagy! Nézd meg magad. – nézett végig utoljára, és állított a szekrényajtóra szerelt, egész alakos tükör elé.
                Amikor azt mondta, hogy hercegnőd csinál belőlem... nem hazudott.
Valóban, a maximumot hozta ki belőlem. Az egyik legnőiesebb oldalamat.
                - Köszönöm, unnie! – öleltem meg.
                - Indulás! – szólt újra Bon Wa.
                - Fighting! Ja, és ezeket majd te takarítod össze ha hazaértél.  – mondta nénikém körbe mutatva a szobán eluralkodott káoszon, amit ő kavart a keresgélés közben, és lekísért a lépcsőn.

                Mikor Oppa meglátott füttyentett egyet, majd a karjába karoltam, és kivezetett az autóhoz.
Már csak félóra.
Nem állok erre készen.
A szívem őrült módon kalapál, a mellkasom gyors tempót diktálva emelkedik fel és le.
Hamarosan... láthatom őt.