The Change 7. rész (VÉGE)

Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz.

                Elfelejtem a valóságot. Becsukom a szemem. Arra gondolok, amit akkor éreztem, mikor először megcsókolt, vagy először hozzám ért. Mielőtt közel kerültünk volna egymáshoz, én már ismertem a mosolyát, tudtam a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rám nézett, egy hétig is bámultam volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznénk, és csak gondolni sem tudnék arra, hogy valaha el kell válnom tőle.

Sosem hittem volna, hogy egyszer egymáshoz simulunk, a tökéletes ritmust diktálva.
Egy szerelmes dal ez. Melyben a lökéseid adják az ütemet, és az édes sóhajaink, melyek megtöltik a szobád a tökéletes dalszöveg ehhez a romantikus dalhoz.

                Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.

Sosem hittem volna, hogy egyszer szeretkezni fogok.
Ez már nem csak csupán a testi vágyak kielégítésére szolgáló szex. Ez annál sokkal több.
Ez, amit mi teszünk, az már sokkal komolyabb, egy felsőbb szint, melyet szeretkezésnek hívnak.
A szeretkezés jó dolog, ha az ember azzal a valakivel van együtt, akibe szerelmes, csak akkor csodálatos az egész.

                Olyan csodálatos a hangja.
Ezelőtt sosem éreztem ilyet. Imádom, ahogy hozzám ér, és ahol végig simít rajtam éget.
Éget a perzselő szerelmének ereje.
                Gyorsít a dallamunk üteme, majd egy mély, szenvedélyes csókkal megpecsételve a történteket, elfekszik mellettem, én pedig mellkasára dőlök.

                Azt hiszem... valóban szeretlek téged, Mitsuchi Chishou.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥

              Már egy hónap… egy hónapja tart ez az álom… ez  a csodálatos álom. A szerelem mely fűt engem és… fűti őt is… Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül. Megvan a módja, hogyan különböztesd meg a szerelmet a játéktól.  Az igazi szerelem felforgatja az egész életedet, fütyül a körülményekre. A játékot viszont hozzájuk lehet passzítani. …

           Most is vele vagyok…. ahogy szinte minden nap,  együtt sétálunk úgy érzem ennél nem is lehetne tökéletesebb…. szerencsés vagyok, azok után hogy mindent elvesztettem most kaptam valamit… valakit aki betölti az űrt az életemben… aki fényt hoz nekem és boldogságot…  Vártam hogy hétvége legyen.. és ahogy eljött , vele együtt jött ő is. És egy újabb randevú. Komoly és szerelmes percek amiket vele töltök. Szerintem képtelenség igazán kiszeretni valakiből.  Azt hiszem, hogy ha szerelmes lesz az ember, igazán szerelmes, akkor az egy életre szól. Minden más csak élmény és illúzió… Sosem szeretnék mást szeretni…és nem is fogok mást szeretni. Hiyama Keiya már mindennél fontosabb nekem…  Ahogy itt sétálunk kéz a kézben úgy érzem mintha ezer nap fénye sütne le rám… Mintha ezt a pillanatot és élményt nem szakíthatná meg semmi.

        Együtt vagyunk mert együtt szeretnénk lenni.. Találj valakit, aki mellett nincs játszma vagy színészkedés, aki elfogad úgy, ahogy vagy, mégis változásra bír. Azzal, hogy ismer, hogy minden álcád mögé belát, és lazán rávilágít az igazságra…. … Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, akkor a balsorsot is el kell viselnünk. Egy szó mint száz itt van ő és itt vagyok én ..és ez már bőven elég a boldogsághoz! 

          - Valami gond van Chishou? – Kérdi rám meredő szemekkel.
          - Mi? – eszmélek fel – Nem.. semmi semmi csak egy kicsit elmerültem a gondolataimban…
          - Hát azt észrevettem… - Mosolyodik el – Tudod néha én is elgondolkodom ezen az egészen. De mindig arra jutok hogy ennek így kellett lennie..és minden a legnagyobb rendben van. 
          - Azt hiszem ez így normális, elengedtük a múltat..és éljük a jelent. Ez a legjobb amit tehettünk. – Válaszolom teljes magabiztossággal - Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának….
          - Igazad lehet… én már nem haragszom senkire..
És újra csendben gyalogolunk egymás mellett…semmi  és senki sem töri meg…  Nem azért mert nem tudunk mit mondani, hanem mert semmit sem kell mondanunk…. elég egy lélegzetvétel egy sóhaj és máris nyitott könyv.  Épp hazafelé tartunk, már a külvárosi részen,  igazából semmi különös nem volt…. de már az hogy együtt voltunk boldoggá tett engem s őt is.. De hirtelen látom rajta hogy valami nincs rendben..mintha nyomasztaná valami…ez az arc…. miért vágsz ilyen arcot Keiya?!
           - Baj van? – Kérdem nagy aggodalommal az arcomon.
           - Nem… nincs csak olyan rossz érzésem támadt  mintha követne valaki….
           - Követne? – Kérdezem , majd szétnézek de nincs a közelben senki – Nem követ minket senki – Jelentem ki.
           - Tudom, tudom…. – mondja – de ez az érzés akkor is bennem van – sóhajt fel.
           - Ne aggódj nincs semmi baj – még utoljára körbenézek a biztonság kedvéért -
De amint hátra fordulok egy fekete alakot látok közeledni felénk, sebesen.   Ellököm Keiyat az útjából, aki sikoltva borul a földre… én pedig éles fájdalmat érzek a hasamban…a hasam alsó részében…
Lenézek….vérzek…  kihátrálok a késből.. a nagy késből amivel leszúrt.  Remegek..de nem .. nem maradhatunk itt tovább, megfordulok és felrántom a sokkolt Keiyat a földről..
            - FUSSUNK! – kiáltok rá.. majd rohanok…és húzom magammal…  - Rohanok..és vért hagyok magam után minden lépésnél. Ő pedig rohan utánunk.. most már bevégzi amit elkezdett nem..?
            - C…Ch..Chishou…?! – mondja remegő hanggal...
            - NE SÍRJ! – szólok rá hangosan – Kérlek..ne sírj! – Összeszorítom a szemeim…mire hirtelen egy rántást érzek..
            - NE..KÉREM..NE… - sikolt fel.. kétségbeesetten…ahogy az üldözőnk megragadja a karját-
Megrántom Keiya karját… és magamhoz vonom őt.
            - Csak ne sírj… - simogatom meg a fejét – szeretlek… oké?!
 S ő csak remegő szemekkel néz rám… nem szól egy szót se … nem tud..vagy nem akar.. Magam sem tudom.
            - TE! HIYAMA KEIYA! – szól mély hangján a támadónk. Várj ez ismerős… ez a hang … ez…ez …. – TE MINDENT TÖNKRETETTÉL!  - világosodik meg minden ahogy ránézek… Yoshioka Suwa!!! …MIÉRT? Miért van még mindig itt?.... Hagyjon már békén…én csak élni szeretnék ..Keiyaval… békében…. miért nem lehet..? Miért kell szenvedünk.. miért nem élhetünk?! Dőlök neki a ház falának.
            - MAGA! – kiáltok rá – MIT AKAR MÁR MEGINT? – görnyedek össze..és vért köhögök fel.
            - Mindent tönkretettetek ..de főleg…főleg te Hiyama-kun…te és a szüleid… elvesztettem mindent… de ..most.. veszek egy utolsó revansot… és eljön majd a BÉKE! – Elindul Hiyama felé én pedig… kapkodok mint egy őrült hogy megvédhessem amit szeretek… még egyszer utoljára tőle.
Átölelem ahogy elérem…mintha a karjaimból senki nem tudná elragadni. Pedig  … annyira kevés az esély..
            - MIÉRT? MIÉRT ÁLLSZ MINDIG AZ UTAMBAN MITSUCHI CHISHOU?! – ragadja meg a vállam és megfordít, de nem engedem el Keiya kezét. – SOHA TÖBBÉ NE ÁLLÍTS MEG! – És vág….és..szúr  , Kikerekedett szemekkel nézek az ő szemeibe….és érzem a kést a nyakamban…ahogy a forró vérem végigfolyik a nyakamon és a mellkasomon, könnyek szöknek a szemembe …
         - ISTENEM! – sikolt fel Keiya…és zokogásban tör ki
         - M…miért..?... – kérdem elcsukló halk hangon… és érzem ahogy kezd elfogyni a levegőm.. a lábaim alól kicsúszik a talaj….és elfekszem a földön..  a világ kezd homályos lenni… Én pedig megakartam bocsátani…és megbocsátottam neki … Megérteni annyi, mint megbocsátani. Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük…. Azt hiszem nem fogom tudni többé megmenteni Keiya-t.. most sem tudtam.. igazából sosem mentettem meg őt.. Csak szerettem volna ezt hinni. Milyen ironikus…  Homályosan látok… már nem hallok tisztán…és,.. szólni sem bírok többé…  Hát így kell véget érnie?  Talán sosem érdemeltem meg őt.. .. Fura; mindig azt képzeljük, az ember ágyban hal meg, szerettei körében. Ehelyett inkább úgy történik, hogy az utolsó, felzaklató találkozás, a hirtelen rádöbbenés, a lassított mozgású rettenet ingaként együtt leng a mögöttünk felkelő nappal, bármennyire igyekszünk is, hogy lehagyjuk őket…. 

            Még utoljára hadd lássam az arcát… hadd érintsem meg..kérlek… - Fordítom az arcom a zokogó Hiyama felé..és könnyek futnak végig az arcomon – Sajnálom.. hogy megint csak fájdalmat okozok neked. Kérlek egyszer majd bocsáss meg nekem… ha majd az idő távlatából eszedbe jutok.. Kérlek bocsásd meg hogy itt hagytalak. De nem hagylak itt örökre… mindig veled leszek.. ha látni szeretnél csak emlékezz rám.. idézz fel… idézd fel a pillanatot amikor együtt voltunk..és kérlek ne sírj.  Nem halott az kire emlékeznek… hisz akkor ott él a szerettei szívében…  Nekem elég ha itt a földön már nem is… de benned…ott élhetek tovább. …  - s elmosolyodok , az út kövét befedi a vérem…és..már nem lélegzem többé.. érzem ahogy szorítja a kezem.. de már egyre halványabban… nem hallok már.. .csak a homályt látom… s fény jő-e vagy sötétség … nem tudom…  Boldog voltam… és boldog is vagyok… tán kissé szomorú mert van egy kincs melyet itt hagyok… de már nem fáj többé sem seb.. sem szó…

,,Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok.”

♥†♥†♥†♥†♥

                Nem... Nem... NEM! Nem történhet meg. Ugye... ugye nem?
                - Chichi! CHICHIIII! – borulok fölé. – CHICHI!! Kérlek, kérlek, szólalj meg! – ütögetem meg, majd rázogatom. – NEEEEEM! –sikítom, és pumpálni kezdem mellkasát, majd lélegeztetem őt, majd megint pumpálok.
                Teljesen belefeledkezem. Nem tudom, mióta csinálom ezt... de... folytatnom kell.
Ha én feladom... ha én feladom, akkor ki fogja ezt megtenni? Ki mentené meg őt, ha én nem?
                - Megérdemli. A kis faszszopó. – nevet fel hangosan a tanár, majd eldobja a kést, és elsétál.
Elsétál. Mintha... mi sem történt volna.
                Mintha nem éppen most ölte volna meg azt, akiért képes voltam új életet kezdeni.
Azt, akiért képes voltam bármit megtenni.
Mégis, hogy történhetett meg ez?
Ha... ha tegnap nem hívom fel, akkor ma nem találkoztunk volna... ha nem jöttem volna el annak ellenére reggel, hogy rosszul voltam, akkor most otthon ülnénk mindketten, és semmi baja nem esett volna!
                Nem történt volna... SEMMI! SEMMI! SEMMI... semmi...

                -Kérlek... lélegezz... kérlek... Chishou! Chishou! – rángatom meg. – Ne merészelj engem itt hagyni! Ne tedd ezt velem! –borulok mellkasára, arcomon pedig patakokban folynak a könnyek, és a vér. Az ő vére. – Te vagy... a hősöm... a hősök mindig feltámadnak... – mondom, elfúló hangon. – Kelj fel... Chishou... – emelkedem fel róla, és az arcára nézek – nyugodt. A szemeit lehunyta, az arca rezzenéstelen. Nem reagál semmire.

                Hát... a sorsunk, örökre meg lenne pecsételve a szenvedéssel?

                -Miért ugrottál elém? Miért? IDIÓTA! MÉGIS KI KÉRT MEG RÁ, HOGY JÁTSZD A NAGY FIÚT?! – üvöltök. Torkom szakadtából.
                Amikor egyedül vagy, másra se tudsz gondolni, csak a halálra. De ha van valaki melletted, akkor csak a túlélésre tudsz gondolni... és én? Én mégis mire gondoljak?
                Megragadom az eldobott kést.
Chishou... várj meg.

                Emelem a kést, szívem felé tartom. Csak egyetlen döfés, és ennek a fájdalmas pillanatnak, hamarosan vége. Vége mindennek, és követlek téged.

                Az ember, aki elszalasztja élete szerelmét, végül egyedül marad bánatában, és a világ minden sóhaja sem csillapítja lelke fájdalmát. Én nem akarok így élni, fájdalomban, egyedül. Képtelen lennék vissza menni oda, ahonnan kirántottál. Mert ez csak neked tud sikerülni, csakis neked.

Nélküled pedig nincs értelme ennek az egésznek.

Mozdítom a kést. De megállok.

Ha most meghalnék. Ha megölném önmagam. Te mit mondanál?
Megvetnél, nem igaz? Megvetnél, mert annyira gyűlölöd ezt az oldalamat. Annyiszor rántottál már engem vissza a haláltorkából. Ha most megtenném... képtelen lennék a szemedbe nézni többé.
Képtelen lennék valaha is boldoggá válni. Bár, ez így is lehetetlen.

De legyen. Nem teszem meg. Mert tudom, hogy sosem engednéd nekem, hogy érted haljak.
Mert egy önző, makacs disznó vagy.
                                                               Akit szeretek.
És ezért... képtelen vagyok megtenni.
 

~1 héttel később~

                Chishou, remélem tetszeni fog az öltönyöm. Ja, és kölcsön vettem a nyakkendőd, remélem nem zavar majd. Ígérem, majd visszaadom.
                Ne izgulj, nem hívtam meg sok embert, csak kettőt. A sírásókat. Csak én leszek ott veled, amikor elindulsz az hosszú utadon a túlvilág felé.
Tudom, hogy úgy se szeretnéd, ha ismeretlenek jönnének el.
Egyébként, csak, hogy tudd, megkérdeztem, hogy nem áshatnám-e egyedül ki a sírodat, azt mondták, hogy soha... szóval muszáj volt beleegyeznem, hogy ők is ott legyenek, bocsi.

                A szertartáson csak én beszéltem hozzád. Hoztam neked virágot is, tudod, azt, aminek sosem jegyezted meg a nevét, de imádtad az illatát, és mindig olyat vettél nekem vasárnaponként.

                Lassan, leeresztenek téged a mélybe, én pedig még egy utolsó szót szólok hozzád. „Szeretlek.”
                Majd utánad dobom a virágot, és a rengeteg földdel elfödnek.
Remélem... boldoggá tettelek. Ameddig tehettem.

                A temetésed után, lassan sétálok át hozzád.
Előveszem a kulcsod, és belépek. Oda, ahol az óta nem jártam.
Utoljára, mikor idejöttem, te nyitottál nekem ajtót.
A hatalmas mosolyod fogadott már a bejáratban, majd együtt főztünk valamit, ami sokszor odaégett a kis akcióid miatt, én pedig mindig leszidtalak érte, mert csak pazarlod a hozzávalókat.
                Hogy imádtam azokat a kis kutya szemeidet.
Leveszem a cipőmet.
Minden olyan, ahogy te hagytad. Nem akarok elmozdítani semmit.
Azt akarom, hogy legyen valami, ami még hozzád köt, egy hely, ahova ha eljövök, érzem, hogy velem vagy.
                Mond, ugye figyelsz most rám?

Lassan felmegyek a szobádba, és benyitok.
Az ágyad széttúrva, gondolom reggel, mikor felkeltél, hogy találkozz velem, nem törődtél ilyesmikkel, hanem csak elindultál. Megint egy órával korábban értél oda, mint kellett volna.

                -Te idióta. – suttogom, rekedt hangon, arcomon pedig könnyek gördülnek le.
Valójában, nem vagyok olyan erős, mint azt mutatom.
Nem fogadtam el, hogy elmentél.
Minden este sírok.
Érted.
Tudom, hogy te nem akarnád... de képtelen vagyok abba hagyni, sajnálom.
Akárhányszor csak eszembe jut, hogy nyúltál utánam utoljára, hogy megérinthess, könnyek gyűlnek a szemembe.

                Leülök az ágyadra, betakarom magam a takaróddal, és mélyen beleszippantok.
Olyan illata van, mint neked.
Amit úgy szeretek.

                Körülnézek. Az asztalodon, ott van egy naptár, benne bekarikázva a múlthéti vasárnappal.
A nap, amelyen elhagytál engem. Örökre.

                A nap, amely óta, képtelen vagyok aludni, enni, inni, vagy bármit is tenni.
Valószínűleg, csak azért nem haltam meg, mert a szüleim mindig rám szólnak, hogy ennem kell, különben beteg leszek.

                Megcsillan valami.
Valami, a naptárad előtt.

                Lassan, oda sétálok hozzá, takaróddal magamon, és megnézem.

Szemeimből pedig csak még gyorsabban peregnek a könnyek.
Egy fénykép.
Amit aznap készítettünk, mikor átjöttem hozzád. Egy hónapja.
Amikor minden elkezdődött.
Amikor elkezdtem élni.

                Mosolygunk rajta. Boldogok vagyunk, végtelenül.
És most?
Nem vagy itt.
Nem vagy mellettem.
Nem ölelsz át.
Én pedig sírok.
Hiányzik az ölelésed.
A csitításod.
A csókod.
A szerelmed.
Mindened.
Hiányzol, Mitsuchi Chishou(†).

                Megfordítom a képet.

„Ameddig szeretsz, addig élek,
Szeress sokáig, mert meghalni félek!”  - áll a hátulján, a te kézírásoddal.

A földre zuhanok.
Miért...
Miért teszed ezt velem?
A takaród már átáztatták a könnyeim.
Olyan, mintha sosem lenne képes kifogyni a könnycsatornám.
Mint egy végeláthatatlan vízesés.

                Ha ezt kívánod... legyen... szeretni foglak téged. Örökre.
Élni fogok, ezért a halott, igaz szerelemért.
Szorítom mellkasomhoz a képet.
                Mindig is utáltam benned ezt...

†††††††††

 

Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön.
/ H.P.Lovecraft /

Annyira fáj… egyszerűen ….
         Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan.
Oly rossz lenézni rá… ahogy értem sír… oly magányos és egyedüli, mert nem tudok ott lenni vele közvetlen. Annyira hiányzik…. megakartam védeni de ehelyett megint csak eltaszítottam és magányra utaltam. Nem akar majd tovább lépni… örökre engem akar szeretni. Mert ezt kértem… Én barom.. miért akartam én ezt? Szerelemmel elvakult agyammal nem értem el semmit csak újabb bánatot. Nem őt mentettem meg..hanem magamat mentettem meg, nem tudtam volna elviselni hogy már nincs velem, ezért mentettem a menthető szánalmas seggem.
          Chishou te utolsó szarházi, miért nem gondolkodtál?! – Kérdem magamtól. Nem maradhat örökké egyedül… fiatal…  vannak szerető szülei, és lehetnek barátai. Kellenek ..szüksége van rájuk. Jobban mint bárki másnak.. Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.

        Komolyan.. nem értem már sem magam, sem őt…sem senki mást. A tanár úrnak a szíve most nyugodt? Megnyugodott azzal ,hogy kioltotta a bennem égő tüzet? Jeget és hideget hozott a testembe..és szívembe ,mint egy fagyos fekete halálisten.
         Keiya… én drága egyetlen szerelmem . Mi lesz most veled?! Kérlek ne akarj örökké az enyém lenni… NEM..sosem voltál az enyém.. szabad voltál. Szabad vagy és szabad is leszel.. amíg szeretnél.. ameddig csak a szárnyaid elvisznek. Azok a csodás angyalszárnyak.  Ha magam mögé nézek.. fehér tollak… fehérség..és egy kis kék… - Sóhajtok. – Számomra már nincs előre.. elmerenghetek, rajtad…rajtam.. és mindenen amin keresztülmentünk.. hol egyedül, hol együtt.
          De te ha elmerengsz, gondolj rám melegséggel… s leszek én a védőangyalod… amíg élsz, s azután is. Mindig ottleszek és figyellek, de nem foghatom a kezed. Ez a te próbád s én csak segítek… segítek hogy feltámadjon a szíved.. hogy újra tündökölj.. mint a kedvenc virágom… pompázz az év minden percében… hogy mosolyt csalj az emberek szívébe… ott leszek én is.. a szívedben. Örökre.

             Száz út vár ránk. Indulunk és érkezünk, nincs visszaút, ha tévedünk. Száz út vár ránk. Melyik a legjobb megoldás? Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás……

THE END

Give me Love 3. rész - Szerelmes beléd

              - Omo! Milyen kis édesek! – sikított fel örömében a fiatalabb, mire az idősebb gyorsan befogta a száját, és berántotta őt egy fa mögé, szorosan magához ölelve, nehogy elrontsa ezt a tökéletes pillanatot. – H...hm..hyu...hyuung! – feszegette a magasabb ujjait Taemin, ám nem ment olyan könnyen a szabadulás, mint hitte. – Ehmgehdj hell! – kapálózott össze vissza. Látni akarta. Hiszen... a hyungjai most éppen... csókolóznak!

            Szerelmesek lennének? Mégis mióta? És neki miért nem mondták el? Hiszen, mindent megosztanak egymással!

            - Maradj nyugton – szelte át a csendet Minho mély, barátságos hangja. – Majd mindent megmagyarázok, csak ezt ne tegyük tönkre – az ifjabb pedig félbehagyta a szabadulási kísérletét.

            Ki tudja mennyi ideig kellett ott lenniük kettesben, ahogy Minho karjai szorosan átfonják testét derekán, és mellkasán. Érezve egymás légzését, s szívverését.

~

Mintha csak egyek lettek volna. Amikor mondani akart neki valamit, ő kinyitotta a száját és elmondta ugyanazt. Utána voltak azok a pillanatok, amikor a mellkasán pihent és hallgatta a szívverését. Majd rájött, hogy a szívük egyszerre ver. Neki megadatott az a lehetőség, ami keveseknek, hogy isten direkt az ő kedvéért alkotott egy embert, csak neki.

            Hosszú percekig szorította magához az alacsonyabb Keyt. Nem akarta elengedni, most, hogy végre az övé volt. Az övé, és senki másé.

            Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt érezték ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttek, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetnek csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meg is halhatnak.

            Kibum nagyot sóhajtott.

            - Menjünk, éhes vagyok – nézett fel azokkal a sötét macska szemekkel, melyek megbabonázták az idősebbet.
            - Meghívlak – csókolta meg annak homlokát.
            - Ez csak természetes – vont vállat, majd felnevetett a fiatalabb.
            - Hé~! – mondta, a szőkeség pedig futásnak eredt, így kergették egymás egészen az étteremig.

~

            - Hyung... – szólalt meg halkan Taemin. – Már elmentek.
            - Mi? – gondolkodott. – Ja, igen, persze – engedte el a fiatalabbat. Kezei hirtelen olyan üresnek tűntek, és jelentéktelennek.
            Neki ezt kellene tennie. Magához ölelnie őt, minden percben, pillanatban. Így nem veszi hasznát ezeknek a hosszú, erős karoknak. Nincs kit megvédenie velük.
            Mély levegőt vett, majd kifújta.

            - Hyung? Valami baj van? – nézett fel rá a kisebb. – Mi volt ez a sóhaj?

            - Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem. De törd csak össze a szívemet. Törd össze akár ezerszer is. Úgyis a tiéd, hát azt teszel vele, amit akarsz – gondolta önmagában Minho. – Nem, semmiség... – vette fel a már jól megszokott álarcát Taemin előtt. – Szóóóval... mihez lenne kedved?

            - Nem is tudom... sétáljunk közben pedig beszélgetünk. Tudod, mint a sablonos gimis randik – kuncogott, majd megindult, utána pedig a magasabb.

            Hosszú ideig nem szólaltak meg, csak kémlelték a tájat, ahogy a hold fénye megcsillan, és tükröződik a Han folyó felszínén, a kék minden árnyalatával bevonva a tájat.
            Ekkor pedig úgy érezte, mondania kell valamit. Most, vagy soha. Ennél jobb alkalma úgysem lehetne. Vannak szavak, amelyek örökre kimondatlanok maradnak. Mert annak kell maradniuk. Nincsenek véletlenek az életben. Csak döntések. De ezeket... ezeket a szavakat többé nem tarthatja magában. Képtelen lenne élni a tovább nyúló fájdalommal, és teherrel. Meg kell szabadulnia tőlük, mielőtt még az őrületbe kergetik ezek az egyoldalú érzelmek.

            -Taemin! – szólalt meg határozottan, majd rögtön nagyot nyelt, ahogy az alacsonyabb hátra fordította törzsét, kérdőn pillantva Minhora. - Szeretnék... valamit mondani... – vett egy mély lélegzetet.

            Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni saját magamtól. Attól, amibe én most bele akarom őt keverni. De hát, ő ezt már megtette. A puszta létezésével. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk.

- Egész életemben igyekeztem elkerülni minden szélsőséges érzelmet. De te... olyan érzéseket hozol ki belőlem, amelyek teljesen idegenek tőlem. Nagyon... összezavar. Szeret-...
            - Taemin! Á, Minho! Sziasztok! – karolta át vállát a majdnem vele egy magas Jinki. – Hogy ityeg? – paskolta meg a legmagasabb vállát.
            - Jinkii~! – ugrott rögtön az idősebb nyakába a legkisebb, megcsókolva annak a meglepetéstől lenyíló ajkait. – Hiányoztál~! – biggyesztette le ajkait gyerekesen.
            - Sajnálom, drága... de! Vettem hozzávalókat a kedvencedhez, a ma este a miénk – kacsintott rá sokat sejtetően, párja válaszként halványan elpirult, értve a másik szavait. – Viszont, Minho... Ha megbocsátasz, én most elrabolnám őt. Gondolom, már mindent megbeszéltetek, nem? – karolta át kedvesét Jinki.
            - Nem. Hyung épp mondani akart valamit mikor megjöttél – rázta a fejét Taemin. – Mond csak, hyung!
            - Mi? Nem... semmiség. Csak egy hülyeség, de majd elmondom máskor – legyintett.
            - Hát jóóó~! Akkor én most megyek. Jó éjszakát, hyung~! – mosolyodott el.
            - Jó éjt – fordult meg Onew, magával fordítva a fiatalabbat.
            - Nektek is... – mormolta el orra alatt Minho.

            Lassan elbandukolt a pár méterre lévő padhoz, és rá rogyott.
Pont akkor, mikor már elhatározta magát! Amikor el akarta mondani, mit érez iránta, már oly régóta.

            Az embert csak a nagy Ő képes megríkatni. Csak azért képes sírni, akit igazán szeret.
A könnyek jöttek, ahogy jöttek, miért kellene védekeznie ellenük? A sírás azt jelenti, hogy őszinték vagyunk. Őszinték saját magunkhoz.

            Majd lassan elállt. Elapadt. Minden könnye, ami volt, elfogyott. Nem volt több. Ennyi.
Csak csendben rázta még a sírás utóhulláma őt, de könnyei már nem folytak, arca viszont nedves volt, a még nemrégiben arcán legördül sóscseppektől.

-Ő olyan neked, mint valami drog. Én is látom, hogy most már nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én egészségesebb lettem volna a számodra. Nem kábítószer: én lettem volna a nap, a levegő...

~

            -Jinki... hogyhogy arra jártál? – kérdezte Taemin, ahogy kinyitotta lakásuk bejárati ajtaját.
            - Mondtam, vásároltam – vont vállat az idősebb, majd becipelte a két könnyebb szatyrot, letéve azokat a konyhaasztalra, bevárva ott párját.
            - Jinki! – kiáltott fel. – Tudom, hogy nem csak úgy vásárolgattál. Ma a város másik végében kellett volna lenned! – bizony, furcsa lehet, de Taemin nagyon is harcias háziasszony tud lenni, főleg, ha párja hazudik neki, melyet ő könnyen észrevesz. Jól ki ismerte már ahhoz, hogy tudja, mikor nem mond igazat.
            - Ahh... – ült le az egyik fekete bőrborítású bárszékre. – Én csak... féltelek tőle.
            - Mégis minek?! Ő egy barátom, és szeretném, ha nem szabnál nekem szabá-...
            - Lee Taemin, te tényleg ennyire vak vagy?! – tört el a mécses Jinkinél, lelökve egy poharat az asztalról, mely hangos csörrenéssel tört darabokra a csempe padlón.
            - Mégis miről beszélsz?! – kapta fel a hangot.
            - Ó, istenem, még a vak is látja, hogy fülig szerelmes beléd!
            - Hogy... szerelmes?
            - Igen... – nyelt egy nagyot. – Choi Minho szerelmes beléd.

Renascene - Prológus

               

                         Egy ártatlan, bűnös lélek voltam, az életem tele volt igazságtalansággal.

A lelkednek van egy része, amit bár lehet, hogy nem érzel mindig, de ott van. Olyan, hogy felkelsz, dolgozol, alszol, barátokkal vagy, szóval éled az életed, de semmi. Nem érzed, nem tudsz róla. Aztán történik valami, és feltör álmodban. Azt hiszed, hogy nem történt semmi, aztán meg kiderül, hogy mégis. Mégis van az a hely, mégis van az a pillanat, mégis van valami, ami ott van még akkor is, amikor azt gondolod, hogy minden átlagos. Néha csak pár pillanat, máskor meg beleőrülsz a rengeteg történésbe. Nem látod mindig, de vannak esték, amikor emlékszel. Érzed, hogy beleszakadsz, na olyankor semmilyen hit sem képes áttörni azt az őrületet, csak az, ha szembenézel vele. Az emlékekkel. Az emlékekkel, azzal, hogy mi bánt, és megéled, feldolgozod, átéled.

Mivel az álom csupán a valóság másik arca.

Renascene 1. rész - A régmúlt történelem

1500. május 25. Csoszon Dinasztia, Dél-Korea, Szöul

            A távolban lévő falut hatalmas lángok emésztették, s vadul kopogó cipők hangja hallatszott, fület tépő sikítással társulva. A nemrégiben még derült, kék eget most vörös és korom színével játszó szimfóniák tarkítják, melynek dallama emberek menekülése, gyermekek sírása.

            -Uram! – húzta be a fiatal fiú előtt a hatalmas ablaknak vérvörös függönyét a nevelő.
            - Mi történik? – kérdezte őt, feltekintve mélybarna szemeibe.
            - A felkelők újra fosztogatnak. Visszatértek, és távollétük alatt újabb embereket toboroztak soraikba. Kérem, ne aggódjon, a maga apja bizto-...
            - Nem aggódom. Inkább melegítsen nekem fürdőt – mondta.
            - Igenis, uram – hajolt meg mélyen a nő. – Ha megbocsát – biccentett, majd elhagyta a helyiséget.

            Az apró, hollóhajú fiú az íróasztalához lépett, majd tollát tintába mártotta, és mint minden esetkor, most is egy levelet írt, ám, mikor tollát írásra emelte ablakán ismerős kopogtatás hallatszott. Egy galamb, az, mely ablakának széles párkányán áll, lábára kötve a szorosan tekert levél, lógva rajta ismerősebbnél ismerős pecsét.

            Ablakot nyit, a fehér madár pedig beszabadul, s mint őrült rebegi körbe szobáját, hótiszta tollakat hullatva annak padlójára, majd megállapodik az úrnak asztalán.

            -Ki küldé e levet? – bontja le annak érdes lábáról, s, lassan kibontja azt, friss, tegnap éleztetett késével.

            „Tiszteletemet tanúsítom ön előtt, felségesek ura, Kim KiBum. Allásan, s méltatlanul, kérem olvassa el levelemet.

Elmúlt napjaimban nem más járt fejemben, mint Ön, melykor csatamezőkön harcol, távoli jövőnkben, mely hamarosan megkezdül. S, ekkor ön sötét lován vágtatva át alföldön, hegyek tetején, harcolva igazságért. Maga lesz az, ki minket, s a népet vezeti majd, s felszabadítja azt rabsága alól. Kérem önt, fontolóra vegye én kérésemet, és tegye arra való válaszát eme borítékba, és madarammal küldesse azt vissza.

            Nagylelkű e ön, nem hát? Kérem legyen feje, mi társaságunknak, megjelenvén az úr ezerötszázadik nyarának első hajnalán, sötét kastélyunk eldugott részében.

Ha teljesíted kérésem, azzal elnyered mindünk legőszintébb nagyrabecsülését. Kísérjen jószerencse utadon.

Lee Jinki”

            Az ifjú úr nem kedveli, mikor jó barátai eféle stílusban írnak neki levelet, távolságtartóan, mint egy királynak, de szüleik ezt követelik meg, hogy tartsák meg az etikettet. Így ő is efféle stílusban válaszolt, majd ahogy azt jó barátja kérte, annak galambjával visszaküldte azt.

            Ő, s még négy barátja is, kik szintén nemesi származásúak, gyakran találkozták, ám ez tiltva volt, hiszen teendőjük bőven akadt, nem volt túl sok alkalmuk erre, így titkon, esték, és hajnalok alatt találkoztak egy, a város túl oldalán épült vadászkastély alsó, pinceszintjén beszélgettek, ők öten.

            Ők pedig mind egy azon társadalmi réteghez tartoztak. Nemesek voltak, kékvérűek, apjaik pedig neves parancsnokok, és tisztek.
Így ismerkedtek ők meg, egy-két találkozó alkalmával, és kötöttek szoros barátságot.

            Gondolat menetét egy, a vastag faajtón való kopogás törte meg.
            - Tessék – mondta, majd a következő pillanatban a nevelője nyitott be.
            - Uram, a fürdője készen van, a ruháit pedig előkészítettem – hajolt meg.
            - Köszönöm – mosolyodott el, majd a hosszú folyosón át, eljutott a hatalmas fürdőig, melyet belengett a pára, melyből érződött az édes, tisztító fürdősó.

            A fiú elhelyezkedett benne, majd lehunyta pilláit.

Édesapja most ádáz csatát vív a felkelőkkel, életét kockáztatva, barátai pedig biztosan aggódnak saját szülejükért.
            De ő ezt nem teszi. Ő bízik apjában, és annak győzelmében. Ezért tud oly nyugodt maradni most is, pedig még ő maga sem tudja annak kimenetelét, mely a faluban történik most, oly messze.

            A pára, vagy az úrfi fáradtsága volt e ami jobban dominált, nem tudom, de őt lassan elnyomta az álom, nyakig merülve a forró vízben.

Napjainkban, Dél-Korea, Szöul

            -Kibum! – kopogott édesanyja a fürdő ajtaján. – Kész a reggeli! Kész vagy már?
            - Ja, igen anya! – riadt fel, és rögtön felállt, gyorsan arcába fröcskölte a mostanra már kissé kihűlt vizet, ezzel felébresztve magát. Mégis... mi volt ez az álom? – Ööö... mennyi az idő? – nyúlt a törülköző után, kitápászkodva a kádból.
            - Még van fél órád elindulni, ne aggódj! Na, ha kész vagy, gyere le! – majd már csak az öreg lépcső nyikorgása hallatszott, ahogy anyja lesétált a konyhába.

            A sötét hajú tinédzser nagyot sóhajtott, majd alaposan megtörülközött, és hajat szárított.
Lassan magára kapta a mai ruha összeállítását, melyet gondosan válogatott ki ruhatárából, és a konyha felé vette az irányt.

            -Jó reggelt, nagy hadvezér! – hajolt meg előtte bohókásan nagymamája. Ő pedig csak homlokát ráncolta.
            - Hogy, mi? – foglalt helyet a szokásos helyén a hosszú tölgyfa asztalnál.
            - Este az HBO-n valami dokumentumfilmet adtak a középkori Koreáról! – ült le vele szembe az idős hölgy.
            - Ahaaaa... és, miért vagyok nagy hadvezér?
            - Szó volt benne egy Kim Kibum nevű nemesi fiúról... vagyis, először csak az apjáról – kezdett bele nagymamája, akinek szokása volt, mindig elmondani mindent, arról a sorozatról, filmről, vagy újságról, amit látott, így volt ez a dokumentumfilmmel is. – Képzeld, az apja életét vesztette egy összetűzésben, mikor a felkelőkkel harcol, ezerötszáz... ööö... tavasszal volt. Aztán a fiú amikor már éppen nyár volt, hajnalban, pár katonának a fiával megalapított valami szövetséget... és mindezt tizenkét évesen! A legfiatalabb tízéves volt! El tudod ezt képzelni?

            Hogy... mi? Kim Kibum... csata... felkelők... az apja halála... nemesi származás... hajnali találkozás... négy barát... szövetség... de hát, ő is pont erről álmodott! Pedig soha nem érdekelte a történelem... sosem nézett ilyen filmeket, a tananyagra sem figyelt soha igazán... így lehetetlen, hogy ilyesmik miatt álmodott volna ilyesmi!

            Ez mégis... mit jelenthet?

SM's Family 1. rész - A kezdetek

   Lee Ji Min karakterét külsőre(!) Lee Hyori adja!
Remélem tetszeni fog. Jó szórakozást! :)

                                                                                                       

        -Következőt! – kiáltotta el magát ahjussi, majd egy alacsony, barna hajú fiú lépett a hatalmas helyiségbe.
            - Jó napot! – hajolt meg illedelmesen, én pedig újra csak neki dőltem az ablaknak, karba tett kézzel. – Kim Jonghyun vagyok, tizenöt éves, Szöulban születtem – darálta el a röpke bemutatkozását. Biztosan meg van kicsit ijedve. Ez aranyos.
            - Rendben – bólintott, majd ráírt valamit a lapra a fiú neve mellé. – Kezdjen bele.

            Jonghyun vett egy mély levegőt, és hosszan kifújta, valószínűleg azért, hogy lenyugodjon.
Majd lassan az egész épület az ő hangjától visszhangzott. Ahogy kieresztette azokat a csodás, bár még képzetlen hangokat a száján. Ahogy ezt a gyönyörű dalt énekli, és lecsukódnak pillái, teljesen beleélve magát az éneklésbe. Gyönyörű. Erre nincs jobb szó.

            Majd mikor véget ért, lassan visszatért abba az aprócska visszafogott énéhez.
            - Nem. Viszlát – mondta ki a kemény ítéletet ahjussi, kihúzva a fiú nevét a listából.
            - Nem? Mi az, hogy nem?! – háborodtam fel rögtön, majd a fiú lassan hátrálni kezdett. – Maradj! Maradsz, fel vagy véve. Üdv az SM Entertainmentél! – mosolyodtam el.
            - Nem, nem marad! Hallottad, milyen? Szörnyű? Botfüled van?! - vágott vissza. – Menj, nem vesszük hasznod.
            - Marad! – csaptam az asztalra tenyeremet, nem túl nőiesen, de ez egy cseppet sem érdekel. – Elfelejtetted, hogy ki itt a főnök?! – mondtam ellent mondást nem tűrő hangon, szikrákat szóró tekintettel, mire ő csak magában dohogva bólintott. – A folyosó végén add oda ezt a lapot – írtam rá a nevét, a lapra, és aláírtam. – Ott majd segítenek. Sok sikert! Még találkozunk! – mosolyodtam el, ő pedig mélyen meghajolt.
            - Nagyon szépen köszönöm! Ígérem nem fognak csalódni bennem! – majd távozott.
Biztos remek érzés járhatja most át a szívét. Légy büszke magadra, Jonghyun.

            -A mai meghallgatásnak a’sszem vége is – emeltem fel a táskámat, majd vállamra tettem pántját. – Elmentem, viszlát, szép álmokat mindenkinek – léptem ki a földszinti kis teremből, majd az épület legfelső szintje felé vettem az irányt.

            - Na? Hogy ment a meghallgatás? – fordult felém derült arccal nagyapám, mint mindig.
            - Remekül – ültem le az egyik fekete bőrfotelbe, a hatalmas íróasztallal szembe. - Bár... Jongmin ahjussi... – haraptam ajkamba. Hogyan is kéne ezt tálalnom?
            - Ó, Jongmin-ah? Mond csak, mi van vele? Mostanában sokat fejlődött ám! – foglalt helyet velem szemben, az asztal túl oldalán.
            - Ja, igen... egyébként semmi... semmi különös. Csak volt egy kis bakija, de nem több... – legyintettem. Ezt máskor is elmondhatom. Attól, hogy nem szimpatizálok vele... attól még hibázhat, és nem kell mindennek elhordanom... nem igaz?
            - Örülök, hogy ilyen segítőkész vagy vele szemben is. Látod? Ezért vagy te a jobb kezem, Ji Min – kapcsolta ki a számítógépét, majd felállt. – Haza viszlek, holnap nem kell bejönnöd, megírom majd én az új szerződéseket, tanulj csak, mindjárt vizsgáid lesznek, nem?
            - De, igen... viszont szeretnék bejönni, van valami, amire kíváncsi vagyok, és a szerződésekért ne aggódj, majd megcsinálom én, ne törődj vele – bújtam bele vékony kis kardigánomba.
            - Nem inkább „valaki”?
            - De, igen. Nagyapa... nagyon, nagyon, nagyon, nagyon vigyázz egy bizonyos Kim Jonghyunra! Érted? Őt nem engedheted el innen. Soha! Debütálnia kell. Itt – mondtam határozottan.
            - Úha... új szerelem? – nevetett, de tudom, hogy felfogta a szavaim jelentését, és valóban úgy fog tenni, ahogy azt mondtam. Mert megbízik bennem, és az elhatározásaimban.
Sosem lőttem még mellé. Így volt ez jó pár éve, mikor ott voltam a TVQX tagok válogatásán... vagy idén a Super Juniorén. Egyszerűen tudom, hogy kiből mit lehet kihozni. Előre látom a bennük rejlő lehetőségeket. Így volt ez akkor, amikor a TVXQ-nak a debütálását elkezdték átgondolni a fiúk kora miatt. Hiszen, akkor még csak tizenöt-tizenhét évesek voltak...
            De minden jó, ha a vége jó, nem?
A fiúk jól kijönnek egymással, sőt... egy-két páros talán jobban is, mint ahogy azt a nagy főnökök elnéznék. Engem annyira nem érdekel, és Nagyapát sem.
            Hiszen mindketten úgy gondolunk erre a helyre, mint az otthonunk, és a tagokra, mint a családunk.

            Ezt nem tudja megérteni Jongmin, és épp ezért nem fogom hagyni, hogy valaha is a CEO székből dirigáljon nekem. Én mindig ki fogok állni az idolok, és gyakornokok mellett vele szemben. Mert ha valaha is átadja neki azt a széket Nagyapa... onnantól kezdve az SM-ről csak a rosszat fogják hallani az emberek. Ő egy rabszolgahajcsár. Ha nem vagyok ott, most talán egy idolnak napi húsz óra lenne a munkaideje. Mert „hozzuk ki belőlük a legjobbat”. Aha, meg a fenéket, így csak tönkretesszük őket. Ez az ember még sosem tanult biológiát?
            Oké, persze, nem mindenki lehet egy anatómia professzor, de ezt mindenki tudja.
Nem szabad túl terhelni senkit.

            -Viszontlátásra, uram, kisasszony! – hajolt meg alázatosan a biztonsági őr, majd kinyitotta előttünk az ajtót. Bár, ezt annyira nem kellett volna.
            - Jó hétvégét, és boldog szülinapot a kis Sochunak! – intett nagyapám, majd kiléptünk a hűvös levegőre.
            Látszott az őrön, hogy meg van lepődve. Bár, én is meglennék, ha a koreai szórakoztatóipar legbefolyásosabb személye emlékezne arra, mikor van a lányom születésnapja. Na jó, nem... mert a dédunokáéra emlékeznie kell. De értitek, nem?

            - Én vezetek – kaptam ki a kocsi kulcsot a kezéből, és mint egy kisgyerek rohantam előre az autóhoz. Kinyitottam, és beszálltam, majd megvártam, míg beköti magát, és gázt adtam. Közben bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen egy interjút ismételtek a frissen debütált SuJuval. Ilyenkor mindig büszkeség öntötte el a lelkemet, gondolom SM-ét is... hiszen, mégis csak a fiaiként szereti őket, így csendben hallgattuk a rádiót.

            - Holnap, mit csinálsz? – kezdtem vele társalgásba, mikor egy piros lámpához érkeztünk.
            - Elmegyek egy megbeszélésre... átnézem az új gyakornokok szerződését, amit te addig remélhetőleg megírsz, és aláírom őket... este pedig elmegyek a fiaim fellépésére. És te? – fordult felém.
            - Te osztod be a napomat, nem emlékszel? – tapostam a gázpedálra.
            - Tudtommal, holnapra szabadnapot adtam neked, így nem tudom, mit akarsz csinálni.
            - Elsősorban megírom a kamionnyi új szerződést, majd leadom neked, később pedig benézek a termekbe, beszélnem kell még a KBS-sel is a közelgő fellépések részleteiről... aztán gondolom valaki biztos megtalál valami problémával, hogy segítsek neki, és nem fogok unatkozni.
            - Ó, az SM-ben sosem lehet unatkozni, valami mindig történik – nevette el magát.
            - Igen, ez igaz – mosolyodtam el a gondolatra, ahogy felvillant az emlékeim között, ahogy a DBSK tagjai egyik este kiabálva, és sikítozva rontottak be minden terembe egyesével, mikor megnyerték első díjukat. Persze, Soo Man is a nyakukba ugrott, és mint egy apuka, jó tanáccsal látta el őket. Mérhetetlenül büszke volt rájuk. És akkor, azt a pillanatot látva döntöttem amellett, hogy nem csak a válogatások állandó résztvevője leszek, hanem mindenhol ott akarok lenni a cég életében.

            Egyszerűen nem tudnék elszakadni attól a hatalmas épülettől, és az emberektől.

            -JiJi. Megjöttünk – lengette meg előttem kezét Nagyapa.
            - Mi? Ja, persze – kötöttem ki magamat, hazaértem.
            - Mond, hogy nem nyitott szemmel aludtál... – nézett rám vádlón. – Soha többet nem vezetheted a kocsimat!
            - Mi? Csak a kocsi miatt aggódsz?
            - Persze, mi másért kéne?
            - Na, de Nagyapaaaaaaaaaaa~!

            Csak egy átlagos este a Lee családnál.
Nem cserélném el semmire.

Épp ezért vigyázz nagyon, Kim Jongmin. Nem engedem, hogy tönkretedd azt a csodát, amit mi felépítettünk.

SHINee Taemin és te 5. rész

            -Hééé~! Ne mááár! Fúj, ez undorító, most nézd meg, mit csináltál! – mutatsz a tányérra. Az már biztos, hogy Taemint soha többet nem engeded még a konyha közelébe sem, nemhogy főzni.
            - Most miért? Szerintem finom lehet, csak hús – von vállat a legegyszerűbben.
            - Meg négy kiló kenyér, szalámi, paprika, párizsi, tofu, vaj, babkrém, nutella, dzsem, és a kedvencem, olíva bogyó... de tényleg... ez neked, hogy lehet guszta? – mutatsz arra az... izére megint.
            - Enned kell. Elfogsz fogyni... én csak törődök veled... de rám se figyelsz – fordul el mint egy dráma királynő, és letöröl egy képzeletbeli könnycseppet a szeme sarkából. Újabb mű hiszti. Felkacagsz párod gyerekességén.
            - Én nem eszem meg – komolyodsz meg újra. – De te igen. Mert te csináltad, és ennyit nem fogunk pazarolni.
            - De, fogsz... – fordul meg, rendíthetetlenül nézve szemedbe.

            - Nem.
            - De, igen.
            - Nem, nem fogok.
            - De, igen! Fogsz!
            - Soha nem fogsz rávenni erre!
            - Dehogyisnem... csak figyelj... – kapott fel a „szendvicsről” egy olíva bogyót.
            - De, ne- - és ekkor benned ragadt a szó, mert a te drága párod kihasználva, hogy nyitva van a szád beledobta az olíva bogyót. – Fúj! – köpöd ki.
            - Nem ízlik? – döbben meg... De olyan szinten, mintha a napokig pácolt, sült marhahúsára mondanád, hogy ehetetlen.
            - De, a nutellás, lekváros, babos, vajas, tofus olíva a kedvencem, hmmm... Hogy te mindig gondolsz rám! – erőszakolsz magadra egy mosolyt, majd hátad mögött elveszel egy másikat.
            - Na, láto- - ekkor pedig te dobtál szájába egy kis zöld bogyót, majd ez így folytatódott, míg el nem fogyott szendvics minden darabja. Ugyanis a bogyók után jöttek a szalámik, majd a párizsik, krémek... és hasonlók. Fúj. Ezt nézni is rossz.

            -Látod? Rávettelek – szólal meg Taemin, miközben leveszi összekent pólóját, és tenné ki a szennyesbe.
            - Hagyd csak. Kimosom most, az enyéimmel – veszed el a felsőt kezéből, és bedobod a mosógép hengerébe.
            - Na, mi az? Már ennyire belejött a kis háziasszony?  - ölel magához hátulról, derekadnál fogva.
            - Egyszer bele kell tanulnom, nem? – fordulsz meg karjai közt, és szemből bújsz hozzá, fejedet nyakába fúrva.
            - De, igen. Kéne. Mert én nem tudom, hogyan kell kezelni ezt az izét – mutat a mosógépre.
            - Mert hülye vagy – adsz tömény, egyszerű választ.
            - Hogy mi vagyok? – kérdez vissza.
            - Hülye.
            - Hogy... miiiiiiiiiiii~?! – kezd el csikizni felsőtested minden érzékeny pontján, amit az idők folyamán szépen, fokozatosan felfedezett rajtad.

            Hangosan zilálva fetrengsz – immár a földön -, ő pedig még mindig nem hagyta abba. Immáron feletted térdelve folytatja ezt, te pedig súlya nyomásától nem tudsz menekülni kezei közül, és csak tűröd, hogy tovább „kínozzon”.

            -Ha-hagyd abba! – nevetsz továbbra is, könnyes szemekkel.
            - Szívd vissza! – áll meg.
            - So...ha – sóhajtod, de nincs több időd, mert újra neki lát az őrületbe kergetni téged a gyerekességével. Amit annyira imádsz benne.

            Miután befejeztétek az ovis pizsi bulikéra hasonlító programot, te elmentél zuhanyozni ő pedig csinált... valamit.
Minden esetre már későre járt, és besötétedett.

            -Taemin? – lépsz ki közös hálótokból vizes kiengedett hajjal, egy átlagos, otthoni felszerelésben. Persze, sejtet valamit. Hiszen imádod, amikor lopva végigmér téged, nyálat csorgatva, újra, és újra.

            - Konyha – adja a rövid, lényegre törő választ.

            Ó, úristen, mit keres már megint a konyhában? Ugye nem... „főz”? Ugye, nem...?
Gyors lépésekkel mész le a konyhába, bár teljes sötétség van, és nem látsz semmit.

            -Taemin?
            - Itt vagyok – ölel át hirtelen két kar derekadon, ajkai pedig fülednél vannak. Érzed légzését.
            - Miért van sötét? Kiverted? – nézel vele szembe... vagyis... reméled, hogy a szemébe nézel.
            - Kiverni? A konyhában? Fúj, nem dehogy...! – kezdi el gyorsan rázni a fejét, és kézfejét ellenkezően, te pedig csak felnevetsz újabb bugyutaságán.
            - Nem... khm. „Azt.” Hanem a biztosítékot – világítasz rá a kérdésed lényegére.
            - Jaaaaaa~! Hogy azt! Nem. Miért?
            - Akkor miért nem kapcsolsz lámpát? – nyúlsz a kapcsolóhoz.
            - Azt ne! – kapja el a kezed, és visszaránt magához.
            - Mi a-
            - Mutatok valamit. Figyelj – vesz elő egy öngyújtót zsebéből, majd meggyújt egy gyertyát, melyek ezek után sorra gyulladnak fel, bevilágítva az egész konyhát. A kör közepén pedig egy üveg pezsgő, és két pohár áll.

            - Ez meg...? – nézel rá értetlenül.
            - Ha már a haverok nem tudnak eljönni... legalább mi tartsunk egy kis házavató bulit. És ezúton... szeretném megköszönni.
            - Hogy ki mostam a pólódat?
            - Hogy hozzám jöttél feleségül – kulcsolja össze karikagyűrűs kezeiteket. – Szeretlek.

            Szemeid könnybe lábadnak. Mégis, hogy foghattál ki egy ilyen remek srácot? Egy óvodást, és egy felnőtt férfit egy testben? Úgy, hogy ezek az oldalai tökéletes összhangot alkotnak?

            -Szeretlek – mondod elhaló hangon könnyeidtől, majd nyaka köré fonod karjaidat, és megcsókolod őt.

            Igen, ez így tökéletes.


                                                                                  
Sajnálom, hogy hosszú ideig nem volt rész, de valahogy... nem igazán volt kedvem hozzá.
Aztán jöttek a kommentek, meg rengetegen rám írtatok, hogy mikor lesz újabb rész... ezért pedig megírtam ^^ Remélem tetszett is.
És ezúton szeretném megkérni a csendes olvasóimat, akik nem írnak kommenteket (ugyanis, annak ellenére, hogy egy-egy fejezetemet két-három százan olvastok, írtok ketten-hárman... ez pedig nekem nem tetszik). Szóval, most lehet én vagyok a rossz, és az idióta... de szerintem, ha nektek tetszik valami, vagy olvassátok, legalább egy kommentet utána dobhatnátok. Mert nagyon jól tud esni.
"Tippek a véleménykifejtéshez: 
- az író fogalmazása (hogy mennyire tetszik, esetleg valami nem tetszik benne (fő az őszinteség))
- a karakterek jellemzése, ki mennyire szimpatikus, illetve unszimpatikus
- maga a történet műfaja, miért tetszik ez neked, legyen szó drámáról, romantikáról, fantasyról...
- a kedvenc jeleneted kiemelése, utána esetleg meg is magyarázhatod, hogy miért az tetszett a legjobban
- milyen hangulatba kerültél a fejezet/oneshot hatására" Forrás: link