SHINee Jonghyun és te - 5. rész [VÉGE]

          

 Mimimimimiiiii?! Ez meg, hogy, és miért, és úristen! hiszen ő most... most éppen csókol téged. Téged! Az a pasi, akiről napok óta álmodtál, akire a nyálad csorgattad a tükörből lesve rá.
            Teljesen lesokkol az agyad, éppen csak annyit képes vagy megtenni, hogy lehunyd a szemeid, tested pedig ösztönösen, mintsem tudatosan reagál.
            Lassan mozog együtt ajkatok, ahogy szép lassan megtaláljátok a közös ritmust, közben egymást érintve, simogatva. Keze lágyan fogja közre derekad, és tarkód masszírozza, oly gyengéden, ahogy a pillangó szál le a nyári zöld falevélre.
            Ekkor tudatosodik benned, ahogy teljesen beleng téged ő maga, hogy teljesen belehabarodtál ebbe a férfiba.
Ahogy ajkai lágyan fogták közre tieid, és masszírozták, boldogság végsőhatárára sodorva téged, oda, fel, valahova a felhők közé.

            Lassan elváltatok, oxigén hiányosan kissé, pihegve döntöttétek egymásnak homlokotok. Tekintetetek találkozott egymáséval.

            Akkor, és ott. Elvesztél. Ez volt az a végső csepp, abban a bizonyos pohárban.
            Na, gyerünk, nyisd már ki a szád! Mondj már valamit. Hát elvitte a cica a nyelved?

            Haha.

            

            -Ez...most? – szólalsz meg. Gratulálok! Ezt a „világlegrövidebbmondataicsókutánra” című lexikon kiadásban találtad? Esküszöm, fogalmazást fogok veled íratni, melynek címe: Ígérem, rendesen fogom használni csodás anyanyelvem adta lehetőségeit.
De két oldalas legyen ám!
            - Ez most... aha – wow. Ti aztán tényleg tök jó párost alkottok. – Szóval... öhm... lenne kedved vacsorázni ma este? Pe-persze veled, illetve velem. Szóval, veled, meg velem, azaz mi – dadog, és kapkodja ide-oda tekintetét. Olyan édibédi, hát nem?! Ahogy az az önbizalom teljes pasi eltűnik, és itt marad ez az érzelemtenger!
            - Jól hangzik – kuncogsz bugyutaságán. Imádnivaló. – De akkor most mi...?
            - _______. Nézd, én – néz mélyen szemeidbe, felállva, magával húzva téged, te pedig megérzed ahogy belenyilall lábadba az addig „valamiééért” elfelejtett izomfájdalom. Ezt érzékelve, Jonghyun átkarolja derekadat. – Szóval, én szeretlek téged, megszeretnélek ismerni, mindenkinél jobban. Az életed részévé szeretnék válni. Persze, ha ez neked is megfelel... – néz rád azokkal a nagy szemeivel. Mint egy árvakiskutya.
            Naaaaa, mire vársz? Mondj már valamit! Vagy csak kapd le. Tudod.
            „Többet mond minden szónál.”

            - Én is megszeretnélek ismerni – bújsz hozzá, háta mögött összekulcsolva kezeidet.
            Jaaaaaaj, de kis édes!
Puszi a pocitokra.

~*~

            -Jonghyun! Hányszor mondtam már, hogy ha kiviszed magaddal a kutyát, akkor utána mosd meg a lábait! – rohansz ki mérgesen a konyhából, kezedben a felmosóval. – Tiszta sár az egész csempe! – állsz meg a nappaliban, szemben a család férfi tagjaival.
            - Bocsi, elfelejtettem... chipset? – nyújtja feléd a zacskót.
            - Óóó, nem. És most azt tedd le, a társad most a felmosó, ameddig nem ragyog a padló – nyomod kezébe, majd a konyha felé tereled őt.
            - Apa, ezt megszívtad – nevet lelkesen idősebbik fiatok, ölében egy országot ellátni képes nasi adaggal, miközben valami baki videó összevágást néz a tévében.
            - És te – nézel ezúttal rá, mire ő szinte rettegve rád néz.
            - É-én?
            - Jongmin, irány a szobád és takarítsd ki azt a disznó ólt! – mutatsz a lépcső felé.
            - Jójó, mindjárt, még öt pe...-
            - MOST! – jajj de kis szigorú szülők lettünk! Szimpi.
            - Jó – játssza a sértődöttet és lassan vontatottan felcipeli a súlypontját az emeletre.

            Te pedig férjed után mész, aki éppen a földön pucsitva súrolja a padlót.
            - Ó csessze meg! Miből van a föld? Ólomból? – kaparja továbbra is.
            - A fiadat felküldtem rendet rakni arra a szemét dombra amit szobának hívtok – ülsz le egy székre, onnan figyelve, ahogy dolgozik. Meg kell hagyni, így túl a negyvenen... ugyanolyan jó pasi maradt, ha nem lett még jobb. Jól állnak neki a mosolyráncok, az egyre komolyabb, amiben mai napig ott játszik az a kisfiú tekintet, mint amikor először találkoztatok.
            - Persze, ilyenkor az én fiam – ölt rád nyelvet. A pimasz dög! Hozzásétálsz, majd leguggolsz előtte.
            - Ami kilóg, azt le kell vágni – súgod fülébe, kacéran, majd ajkába harapsz.
            - Furcsa, nem emlékszem, hogy panaszkodtál volna, mikor legutóbb kilógott – megy bele a játékba, majd ott hagyva a rongyot és a felmosót felálltok, és inkább máshol folytatjátok az eszmecseréteket.

            Az a kondibérlet. Az a nap, húsz évvel ezelőtt.
            Ez a szerelem.

Köszönöm nektek, hogy elolvastátok ezt a történetem (is)! :) Remélem nem okozott csalódást a befejezés. Lehetséges még a későbbiekben afféle ráadás fejezetek, még vannak ötleteim, de azok már nem lennének összefüggőek, csak ilyen kikapott pillanatok a Kim család életéből :)
Kérlek, írjatok véleményeket, és remélem a következő történeteimet is olvasni fogjátok!
Köszönöm ♥
Sonny