The Change 4. rész

               

Yoshioka Sensei

                - Te voltál? – kérdi flegmán.
                - Nem, csak láttam, hogy valaki letette. Ennyi. Ne hidd, hogy érdekel. Mert nem. – fordulok előre, kinyitom tankönyvem és azt olvasgatom, míg el nem kezdődik a fizika óra.
                - Osztály vigyázz! – jön be a tanár, és mindenki felpattan a székéből, egy rövid állás után pedig int, mi pedig visszaülünk.  – A mai órán nem tanulunk. – jelenti ki a tanár. – Viszont szeretném Hiyama-kun és Mitsuchi-kun segítségét kérni, nektek pedig szabadfoglalkozás lesz. – az egész osztály örömteli visongásban tör ki, kivéve engem és Mitsuchit. Nem is vártam mást. Már csak napok kérdése volt, mikor jön el az a pillanat, mikor telhetetlen lesz, és órán is képes lesz kirángatni egy kis erőszakért. – Fiúk, kérlek, jöjjetek velem. – én szó nélkül felállok, míg Mitsuchiba úgy kell belerúgnom, mikor elmegyek mellette, hogy emelje már meg a nemesebbik felét. Kétségkívül többet szemétkedek az elmúlt időben, és bántok másokat, de ez valahogy nem érdekel. Mindenki ilyenné válna. Érzéketlenné.

-Megtaláltad? – szólok hozzá közömbösen, továbbra is őt bámulva.

                Kimegyünk a folyosóra, majd a tanári wc-be invitál minket, ahova szintén rángatnom kell Mitsuchit. Amint beérünk, ránk zárja az ajtót, és nekem esik. Vadul tépkedi le rólam az egyenruhámat, én pedig még mozdulni sem tudok. Viszont olyat teszek, amit eddig még soha. Viszonzom. Minden csókját, érintését, kedves szavát vagy nyögését. Magam sem tudom, miért teszem ezt. De ez csak még jobban beindítja őt, és vadabb, szenvedélyesebb lesz. Mindezt pedig csak tétlenül, talán még undorodva is nézi egy távoli sarokból Mitsuchi.

                Nem törődöm vele, csak meztelen lábaimat a sensei derekára kulcsolom, és nyakába harapok. Önkéntesen. Ez az egész most olyan, mint egy szerelmes együttlét.
                - Olyan izgató vagy. – súgja egyenesen fülembe, majd cimpámra harap, de nem mondta annyira halkan, hogy osztálytársam ne hallotta volna, és ránduljon össze arca a méregtől, haragtól, vagy nem is tudom mitől. Talán féltékeny. Gonoszul elmosolyodom, és átkulcsolom karjaimat, egyikkel még a tanárom hajába is túrok, majd élvezettel hajtom hátra a fejem, ezzel helyet hagyva neki, hogy ráharaphasson nyakamra, amit örömmel tesz meg.
                - Sensei... – sóhajtozom már milliomodszorra, olyan élvezettel, hogy egy pornószínész is megirigyelhetné játékomat.
                - Akarod? – simít végig bordáimon selymes ujjbegyeivel.
                - Kérem... tegye be. – nyalok végig mellbimbóitól álláig, majd vadul csókolom meg, nedvesen. Nyelveink pedig táncba kezdenek egymással.

☆☆☆☆☆

             Csak állok, mint egy bolond és őszintén kérdezem magamban, hogy mégis mi a jó büdös franc folyik itt?.. Mikor lett Hiyama egy utolsó kis ribanc? Játssza az agyát, azt hiszi így fájdalmat okoz nekem? Csak a saját naivitásáról és undorítóságáról ad példát… talán egész végig félreismertem. Játssza csak ezt az ocsmány szerepet, amíg tetszik neki, hamar rá fog jönni, hogy ezzel nem, megy semmire… sőt csak maga alatt vágja a fát... Tegye csak, én jó ember maradok ő meg süllyedjen el a pokolban, ha úgy tetszik neki… Nem kell neki a segítségem… meg akart halni most meg kufircol mint valami girhes kurva… csak megtapsolni tudlak. Már nekem fáj ekkorát csalódni valakiben, gonosz lettél és utálatos, engem gyűlölsz, amikor csak segíteni akarok, akartam... ha nem nem….Gyűlölj csak! Nem te lennél az első, és az utolsó sem.

          Állok, már inkább átnézek rajtuk… Élvezze csak amíg tudja, mert az efféle gyönyörök, boldogságok hamarabb elmúlnak mint bármi más. Egy ilyen dolgot nem lehet örökké csinálni… mindig történik valami és akkor csak rajtunk áll, hogy részt veszünk-e a bűnben vagy sem... Hiyama úgy döntött neki kell a bűn… ha nem lett volna neki már így is elég, inkább kér még belőle. Persze igaza van, ha nem tudsz megszökni, szokd meg, de szerintem nem ez a legjobb módja.

          -Chishou!  ~  Szól hozzám mély, vágyakozó hangon, én felemelem a fejem, várom, hogy kibökje, én minek is kellek ide.  – Szeretném, ha segítenél nekem egy kicsit, ne csak állj ott, hiányzol nekem…  ~ Kinyújtja felém a kezét, de nem szólok semmit és nem is mozdulok… nem akarom, hogy parancsolgasson nekem, játszadozzon azzal a kis …..
          – AZTMONDTAM GYERE IDE!
Ordít rám, és már kénytelen vagyok oda menni, Hiyama ellenkezik… neki csak a tanár úr kell… pofám leszakad. Hogy bírja elviselni saját magát? Kezd ugyanolyan undorító személyiséggé válni, mint Yoshioka Suwa.
          - Vedd le a ruháidat, hadd lássam a gyönyörű tested… kár, hogy összerondítottad azokkal a tetoválásokkal.

Nem mintha bármi köze lenne ahhoz, hogy mit varratok a testemre és mit nem… levetkőzöm, ahogy kéri, itt-ott kötések fedik el erőszakosságának nyomait...
          – Megsebeztelek? Igazán sajnálom, a közeledben nem bírom fékezni magam, szeretek durva lenni veled…!
Persze, igazán köszönöm a kivételezést, nem kellett volna drága tanár úr... Sóhajtok, már elegem van ebből az egészből... UNALMAS, UNODRÍTÓ,…MONOTON…! Unom az egészet….
           - Azt akarom, kívánom...!
Micsoda? Miről beszél ez? Én… Hiyamat?... Nem… szó se róla, ugyanannyira undorodom mind a kettőtől… Hiyama meg nyafog, mint egy óvodás, elegem van belőle. Lehet inkább hagyni kellett volna meghalni, és akkor rég nem tartanánk ott ahol.
Nem akarom megtenni, de ő elővesz egy kötelet… félek a kötelektől, vagyis attól, amit tesznek velük, de ez egy másik történet, eltávolodik Hiyama-tól... én pedig, én pedig …. megcsókolom, akarata ellenére…akaratom ellenére. Egymáshoz simul a testünk, teljesen be van indulva, én nem… nem akarom ezt, az ujjaimat használom, simogatom és kényeztetem. Kezd elgyengülni, én pedig próbálok nem a nyakába hányni… FUJJ!
De megteszem….beteszem... neki, nyelnem kell egyet nehogy telibe hányjam… nem lenne túl kedves dolog, bár ezek után meg is érdemelné ha valaki jól a képébe köpne. Nem érdekel többé az illem a kedvesség, ha nem akarod, hogy jó legyek veled… akkor majd leszek köcsög, visszasírod majd a jószívűségem… te hálátlan picsa!

☆☆☆☆☆

                Csak dug, és dug. Ki-be, ki-be, ki-be. Ritmus nélkül, csupán erőszakkal teszi. Minden érintése, simítása, és lökése tele van utálattal, és undorral. Én pedig csak tartom neki magamat.
A hátam erős ívbe feszül, a légzésem szabálytalan és gyors. Ez az egész annyira... megalázó, és szörnyű.
                Azt hittem... azt hittem, ha megadom neki magam, azt, amit akar, akkor majd elenged. Több terem lesz, nem kell majd rettegnem... de nem. Valójában a helyzet csak rosszabb lett. Már ketten vannak, mert őt is belerángatta ebbe, holott egyáltalán nem akartam.
Be akarom ezt fejezni. Ezt az egészet. Az erőszakot, a színjátékot... hogy ez nekem mind szép és jó, és kívánom őt, és csak azt akarom, hogy istenesen a magáévá tegyen... nem. Erre még gondolni is szörnyű. Ez valójában taszító, szörnyű, durva, és csak még jobban megtör engem. Nem akarok semmit, csak hazamenni, bevenni a tablettákat, és elaludni, örökre.
                Ha ő nem lenne. Ha Mitsuchi nem lett volna ott... ha nem jut be az ajtón, ha nem rohan fel, ha nem hívja a mentőket, és vitet kórházba... most ez az egész meg sem történne.
Minden az ő hibája. Most pedig bosszút áll.
                A szememben könnyek gyűlnek, a tartásom gyengébb lesz, csak a fal tart engem.
Sensei hátrébb tolja őt, kihúzódik belőlem, megfordít, majd visszahúzza őt hozzám. Beteszi.
Szemtől szemben van velem. Teljes testével rám nehezedik, a hideg padlónak nyom, és folytatja továbbra is. A szememből pedig legördül az első könnycsepp. Arcomhoz kapok, és gyorsan letörlöm, nehogy bármelyikük meglássa.
De késő.
A tanár nem látta meg, mivel csak az akciót figyelte. Viszont Mitsuchi, mindent látott.
Szemébe új érzelem költözött. Megértés, sajnálat, empátia. Lassított a tempóján és a fülemhez hajolt, közben hátamat felemelte a padlóról, és az ő meleg kezei tartották meg testemet, magához ölelve.
                - Kérlek, bírd ki. Mindjárt vége. – súgja fülembe lágy, kellemes hangján, majd bele is harap, nehogy feltűnjön senseinek, hogy beszélgetünk, majd felegyenesedik, gyorsít a tempóján, próbálva gyengéd maradni. Tudom, hogy most csak azért diktál olyan gyors tempót, hogy egész testem fel- s lehúzódik folyamatosan a hideg márványon, hogy hamarabb vége legyen.
Miért teszi ezt? Nem gyűlöl?

☆☆☆☆☆

           Nem akarom gyűlölni, mondhatok bármit, csinálhatok bármit, de ha ezt tenném, semmivel sem lennék jobb Yoshioka senseinél…, a testem megfeszül, nem élvezem... se én se ő…, de tudja, mitől félek, tudja, miért félek tőle… de honnan? Nem tudja senki, nem mondtam soha senkinek … és ő mégis tudja… Fájdalom hasít belém akárhányszor csak a tanárra nézek… erős, égető bőrtépő fájdalom.. Mintha megannyi horog szaggatná szét a testem… egészen a húsomba markolva... és onnan kiszakítva mindent…. Félek!

         Nyögnöm kell, de a fájdalomtól… hiába élvezek el… legbelül mardos a fájdalom és a gyűlölet magam iránt és a tanár úr iránt…- Kiveszem Hiyamaból aki hősiesen tartotta magát, és megsimogatom az arcát. Majd elfordulok és térdre rogyok. Nem akarok sírni.. vagyis akarok, de nem előttük.. remeg az egész testem, állni sem vagyok már képes, de Yoshioka sensei felrángat a padlóról, hiszen most én vagyok a soros… Beköti a szemeim, a szám... és összeköti a kezeim… „Kezdődhet a játék” súgja a fülembe, mire az egész testem összerándul …

        Gyűlölöm… sötétség, és csak az érzés hogy a testemmel játszik… ahogy feszegeti a testem határait... úgy érzem, szét fogok repedni…, Nem érdekli, ha vérem veszi, ő jól szórakozik azon, hogy kitolja a határokat. Ordítani akarok, sikoltani, de nem tudok… bekötött szájjal nem tudok, csak tűrni… Rajtam miért nem segít senki? Hát persze, mert nincs senkim nincs családom, nincsenek barátaim.., nincsenek szeretteim… Hiyama is gyűlöl, amiért nem hagytam meghalni és nem is hagyom meghalni, egy tanár miatt senkinek sem kell meghalnia…

         Az sem érdekel már, ha kirúgnak… rúgasson csak ki ha neki az jó, öljön meg, ha ő úgy akarja, de én hiszek benne hogy egyszer, még ha nem is élem meg, el fogják kapni és akkor vége lesz mindennek.
DE mikor? Meddig csinálhatja azt, amit akar? Nem, nekünk kell csinálnunk valamit… mi akik már tapasztalták… addig dughat meg engem ameddig csak akar..de lefogom buktatni… ha évekig fog tartani akkor is, kifogom bírni... Kibírom!
           Érzem, ahogy a körmei végigkaristolják a hátamat… éget... és csíp.  Vajon Hiyama mit lát?! Mit lát bennem? Mit lát az egészből...?  Hirtelen pózt vált..., a fejem nagyot koppan a falban, könnyek szöknek a szemembe… Vigyázhatna rám egy kicsit, ránk… mindkettőnkre hogy ne legyünk nyomorékok… ha már megdug, akkor ne nyomorítson meg..  Fáj a fejem… hallom, ahogy nyög... hallom ahogy én nyögök.. ahogy simogat és nyalogat, mintha valami ínyenc étek lennék a számára. Így csukott szemmel mintha könnyebb lenne… a karjaim elengedtek… mintha minden erőm elszállna, a hang is elhalkul… Hangosan a nevem kiabálja… ideges, és kétségbeesett? Még éreztem, ahogy megpofoz... aztán semmi….Elájultam.

☆☆☆☆☆

                -Mitsuchi! Mitsuchi! – ugrom elé, hogy elkapjam zuhanó testét. – Hé! Jól vagy?! Héé! – rázom meg vállainál fogva. De nem felel.  Egy hangot sem ad ki, csak elernyedve fekszik karjaim közt. – Ne játszadozz már, idióta! – pofozgatom óvatosan, teli aggodalommal.
                - Kelj fel, kurva! – rúgja egyenesen oldalába bakancsával tanárunk, ő pedig arrébb repül kezeim közül.
                - Hé! Vigyázzon! Nem látja, hogy elájult? – üvöltök rá, mire én is kapok egyet, csak ágyékomra. Magzatpózba húzom össze magamat, és kezeimmel védem a lábam közti területet.
                - Ne beszélj vissza, ribanc! És most... fejezd be, amit elkezdtem! – ragad meg hajamnál fogva.
M... mégis miről beszél? Mit tervez? Mit akar még tőlem ezek után? – Nyisd ki a szád. – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, arcomat pedig tagjához nyomja. Nem akarom. Nem. Ezt még sosem kellett... és nem is akarom! Mindent megtettem neki eddig amit akart. Ez volt az egyetlen dolog... az egyetlen. Nem akarom ezek után sem... – Nyisd ki! – üti meg arcom jobboldalát öklével. Egy könnycsepp folyik át arcomon, majd leesik a padlóra. Olyan, mintha azaz egy csepp kis testnedv magába foglalna engem. Ugyanígy zuhantam le saját magam is képzeletben, majd semmi lettem.
                Senki vagyok. Mindent elvesztettem abból, aki valaha valójában voltam. Most nagyjából egyenértékű lehetek egy tíz éve a szakmában dolgozó prostival. Sőt, valószínűleg az is többet ér nálam. Talán egy csomagrágó? Nem, azt mindenki szereti. Ó, meg is van! Egy nagy kupac szar talán felveheti velem a versenyt. Ennyi. Ez vagyok én
                - Nyisd már ki a kurva életbe! – üt meg a másik oldalról is. Remek, így legalább esztétikus látványt fogok nyújtani. – Akkor majd, én! – feszíti szét a számat, majd kitömi pár letekert wc papír guriga belsejével. Így csak egy nagy-nagy lyuk lett belőle. Őt pedig már semmi sem állíthatta meg.
Én remegek, mint a nyárfalevél, megszólalni sem bírok, csak a könnyek folynak az arcomról, Mitsuchi pedig ájultan hever a földön... és még segíteni sem tudok rajta. Sajnálom. Sajnálok mindent, amit mondtam. Hogy azt hittem nem értesz meg, pedig te voltál az egyetlen, aki tudta mit élek át.
                A nyelvem már nem érzékelt semmit, elzsibbadt, a számat nem voltam képes összecsukni, vagy egyáltalán mozgatni, és az egyetlen hang, amit ki tudtam adni az egy mély, torokból jövő kiadós nyögés volt. A fájdalomtól. Ezt persze ő élvezte, és a fejemet rángatta, közben pedig a csípőjét mozgatta. Megerőszakolta a számat.
                Az egyetlen helyet, amit azt hittem, tiszta marad. De nem. Tévedtem. Mégis, hogy hihettem?
Naiv voltam. Már akkor is, mikor azt hittem csak egyetlen alkalom lesz. Majd havi, heti, később pedig már napi rendszerességgel kötöttem ki a fizika terem tanári asztalán, fenékkel az égnek, fájdalmasan nyögve.
                Engedjen el. Csak engedjen már el. Esküszöm, soha senkinek nem beszélek erről. Csak hagyjon békén. Persze ez nem ilyen egyszerű. Sosem engedné, hogy az eddig remekül működő guminője eltűnjön. Féltem tőle.
                - Ahhhh.~! – nyögött fel hangosan, és számba eresztette gyönyöre minden cseppjét. Undorító. Egyszerűen hányni támadt kedvem. Mindet kiköpni, kitépni a nyelvem, kihúzni a fogaimat levágni az ajkamat, leforrázni a torkom, kilyukasztani a gyomrom, kifordítani a beleimet... mindentől meg akarok szabadulni, ahol valaha is tett velem valamit. – Nyeld. – húzza ki a gurigákat, majd összeszorítja számat. Nem teszek semmit. Csak bámulom a padlót magam előtt. – Azt mondtam nyeld le, te ribanc! – rúg újra ágyékon. De most összegömbölyödni sincs erőm. Meg sem mozdulok. Az se érdekel, ha levágja. Tegye. Nekem már úgyis mindegy. Újra számra helyezi a kezét, és elismétli. Lassan megmozdítom a nyelvem, és hátraküldöm. Érzem, ahogy végig folyik a torkomon a meleg nedve. Undorító.
                - Ügyes kisfiú vagy. – simít végig fejemen. – Mutasd csak. – nyitja szét számat, hogy megnézze nem maradt-e benne. – Ó, te tényleg nagyon ügyes vagy. – húzza végig mutatóujját ajkaimon. – Ne maradjatok sokáig, még a végén elkéstek az órátokról! – húzza fel sliccét, majd kimegy a mosdóból. Csak így. Hátra se néz. Meg sem kéri jól vagyok-e. Én, vagy Mitsuchi. Csak elment. Mintha mi sem történt volna az elmúlt percekben.

☆☆☆☆☆☆

              Erős fájdalmat érzek a fejemben, az oldalamban... és... ott…igen pont ott…, hallom, ahogy valaki szólít, aggodalmas és azt hiszem kétségbeesett… lassan kinyitom a szemeimet, Hiyama tart a karjai közt remegve…. Szólnék, de egy hang sem jön ki a torkomon…érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, az oldalam sajog… de mitől…mi történt?! Hiyama könnyezve borul a nyakamba, de hogy miért? Eddig gyűlölt, most meg ölelget… persze jobb mintha utálna ez tény és való… csak hát különös.
De valahogy olyan jó érzés.

               Megpróbálok felállni és az oldalamba erős fájdalom nyilal, miért fáj ennyire?  Szédülök…remélem nem kaptam agyrázkódást, amiért a falnak koccant a fejem… Felkelünk mind a ketten a nyirkos padlóról és összeszedjünk a ruháinkat, vagyis a maradékukat… Ennyit az egyenruháinkról, kénytelenek leszünk az utcai ruhákat felvenni, ami még Hiyamanál el-el megy…de nálam.. az igazgató nem fogja preferálni amikor meglátja…- sóhajtok- Egyetlen szerencsénk hogy testnevelés óra következik..


            Felöltözünk, és Elindulunk a testnevelés terem felé, és elég szép látványt nyújthatunk, ahogy egymásba karolva sántítunk végig a folyosón… az oldalamat markolom, már értem... a bordám eltörhetett kettő-három, vagy legalábbis megrepedtek, de elég durván…nagyon fáj. Ezt nem hiszem el , komolyan megnyomorít…. mi lesz a következő? Kinyomja a szemem… Hiyaman látszik, hogy majd felfordul a gyomra, tudom mit érezhet..sokszor kellett azt tennem..amit neki az előbb… Hánynom kell!.

           Beérünk a testnevelés terembe… vagyis jobban mondva az öltözőbe, próbálunk normálisan kinézni és nem kapaszkodunk egymásba, elvileg mi utáljuk egymást – Ha, Ha – Mekkora poén! Utálni ezek után, akár feleségül is elvenném, csak legyen ennek vége.!  Odamegyünk a szekrényünkhöz, pakolunk és várjuk, hogy elszivárogjanak az emberek… Majd elkezdünk öltözni mikor végre mindenki kiment… Nagyszünet van hála az égnek! Nem tudom a tanárnak mi baja a tetoválásaimmal, de ha zavarja őket még felvarrattatok vagy ötöt és hátha békén hagy… szép is lenne!

        De ott vannak a sebek, amiket nem tudunk elfedni, elrejteni, elfeledni… az oldalam vörös volt… megzúzódott nagyon fáj… a szekrénynek dőlök háttal... Hiyama aggódva néz rám, intek neki hogy semmi gond, persze a vak is látja, hogy ez egy kibaszott nagy gond.  Le fogok bukni, így nem tudok tornázni, mozogni is alig tudok… nem, ha futni kell, akkor még megoldom... de más, más nem fog menni.
Amikor a tanár kimondja, hogy fele csapat fut, fele kosarazik. Imádkozok, imádkozok azért, hogy futnom kelljen. Igen futnom kell de Hiyama kosarazik… remélem minden rendben lesz vele…!

          Eltelik 10 perc, 20  perc, 30 perc majd szépen lassan a negyvenedik perc is eltelik, a tanár int hogy végeztünk. Végre, azt hittem meghalok, úgy érzem magam, mint egy frissen kiásott hulla.. Persze ki mást, ha nem minket kér meg Hiyamaval hogy vigyük be a labdákat a szertárba. Sóhajtok, meg kell tennünk, mert, le fogunk bukni… felkapom a vállamra a labdákkal teli hálót, Hiyama pedig a másikat majd bevisszük a szertárba. Ledobom a helyükre a labdákat és a falnak dőlve szuszogok… ez kegyetlen,… mintha kalapáccsal vernék az oldalamat.
           Keiya int, hogy mennünk kell, összeszedem magam és elindulunk az ajtó felé, amikor kulcs csörgése üti meg a fülünket. Keiya odarohan, és  miért utál minket ennyire odafent valaki nem tudom, de bezártak, bezártak minket a szertárba… Belerúgok a dobbantóba…
          -EZT NEM HISZEM EL, ROHADTUL NEM LEHET IGAZ! – rogyok térdre, ő pedig leül… leül egy szivacsra és szomorú szemekkel mered rám, mintha várna valamit… Nem tudom mit! Elhomályosodik a tekintetem egy pillanatra és szédülök is, de magamnál kell maradnom, ő fél és nem akarom cserbenhagyni… Nem érdemli meg!