Én csak belehalok a hiányába 5. rész

„Olyan, mint egy királynő.”

            -Igen, ma este indul a gépem Szöulba. – mondtam a telefonomba, miközben befejeztem a pakolást, és a fürdőbe mentem, hogy közben helyre rázzam magam – Remélem, nem törlik a járatot az időjárás miatt…
            - Miért? Vihar van? – kérdezett vissza hyung.
            - Vihar még nincs, remélem nem is lesz. Csak zuhog az eső. – és valóban. Amikor reggel kinéztem az ablakon azt hittem köd van, pár perccel később pedig rájöttem, hogy csak az eső esik.
            - Reméljük a legjobbakat. Nekem mennem kell, vigyázz az úton!
            - Majd igyekszem, Hyung! – köszöntem el, majd zsebem mélyére süllyesztettem a készüléket, és elmentem átöltözni, hogy még se pizsamában menjek el a szobából.

*

            - Aish! Tuti meg fogok ázni! – néztem ki az iskola üvegajtaján.
            - Óh, nem kellett volna megvárnod! – karolta át vállamat Jake, kezében a táskájával.
            - Nem, vártalak. Csak esik az eső.
            - Ne legyél ilyen keserű velem! Én vagyok a legjobb barátod! Egyébként, ha szépen nézel rám, jöhetsz az esernyőm alatt, velem. – húzta elő fekete tatyójából a sötétkék ernyőjét.
            - Rendes vagy. Csak elfelejtetted, hogy teljesen más irányban lakunk. De nincs semmi gond, majd megázom egy picit. Túl fogom élni, és kapucnim is van! – húztam fejemre fehér pulcsim csuklyáját.
            - Chh… akkor ázz csak meg. – nyitotta kis esernyőjét. – Viszont ne fázz meg. Váhhá! Rímelt!
            - Nem, nem rímelt. Szia! – léptem ki a szakadó esőbe. Mire hazaérek, 100%, hogy a bugyim is csurom víz lesz.
            Az első két perc után, a kapucnim teljesen feleslegessé vált. Szőkehajam is vízben úszott már alatta. Így inkább levettem, csak nehezék volt a koponyámon.

*

            „Manhattan sugárút” – olvastam le egy tábláról. Így már nem éreztem olyan elveszettnek magam a hatalmas város, még nagyobb tömegében. Gondoltam, mint utolsó napom itt, indulás előtt kicsit sétálgatok New Yorkban. Itt kisebb az esélye, hogy bárki is felismerjen, így élveztem, hogy nyugodtan sétálgathatok, még ha kicsit meg is áztam, az esernyőm ellenére.
De senki sem jött ide hozzám, hogy „Minho oppa, kaphatnék egy autogramot?” Persze, imádom a rajongóinkat, de szükségem van erre is, hogy mint egy átlagos ember sétálgassak.
            Megálltam egy pláza sarkánál, ahol leengedhettem a fejem felől az ernyőt, és a falnak dőltem. Szép ez a város. Nagyon is. Tele van élettel, még egy ilyen napon is.
            - Aish! – állt meg tőlem pár méterre egy lány. Az időjárás ellenére nem volt nála semmi, amivel védekezni tudott volna a sűrűn eső vízcseppek ellen. Teljesen átázott a ruhája.
Vékony pulóvere szorosan követte karcsú testének vonalát, szőke tincsei összetapadtak a víztől, ő pedig próbálta helyére rakosgatni haját. Hosszú, vékony ujjai, és sima bőre volt. Selymesnek látszott.
Mikor végre utolsó hajszálát is kivette arcából azt is megpillanthattam. Mélybarna szemei, és ívelt szemöldöke volt. Telt arca kipirult, ő pedig telt ajkait harapdálta mit sem tevésben. Csak nézte a szemközti utcát. Nagyjából korombeli lehet. Viszont ami meglepőbb, hogy valószínűleg koreai, ha nem japán. Szép, mandulavágású szemei ragyogtak.
            Nem tudom, mennyi ideig nézhettem őt, remélhetőleg nem túl feltűnően, mikor megszólalt a telefonja.
            - Jake? – szólt bele a telefonba csengő hangján. Olyan más volt a hangja… tiszta. Tökéletes. Mint egy énekes. - Nem, még nem értem haza. Jobban esik, mint hittem, és csak a sugárútig jutottam el… igen. De nem, nem kell. Ne gyere értem. Majd holnap találkozunk. Szia. – ejtette zsebébe telefonját, majd sóhajtott egyet. Én pedig szó nélkül, álltam mellé, és feje fölé emeltem ernyőm.
Meglepve tekintett fel rám barna szemeivel.
            - Ha még jobban megázol, beteg leszel. – mondtam ki az első mondatot, ami eszembe jutott, persze angolul.
            - Már így is az leszek. – válaszolt koreaiul, és halványan elmosolyodott.
            - Ó, koreai vagy?
            - Szerintem eléggé észrevehető. – mutatott szemeire.
            - Sok ázsiai él itt, és nagy része csak angolul beszél. Ezért is mondtam úgy.
            - Nem harapom le a fejed, nyugi. – húzódott szélesebbre mosolya, mitől gödröcskék jelentek meg arcán. Furcsa, biztos, hogy felismert, és tudja, hogy ki vagyok. Látom a szemein, de mégsem mond semmit ezzel kapcsolatban. – Egyébként is igazad van. A barátnőm is ilyen. Bár, ő kínaiul remekül beszél, de koreaiul semmit sem tudott… most pedig Szöulban él. – ahogy ezt mondta, hangszíne megváltozott. Hallottam benne valamit. Talán büszkeséget?
            - És? Hogy került Koreába? – tartottam életben a beszélgetést.
            - Ömm… dolgozik. Fogalmazzunk így, ez a legegyszerűbb. Egyébként te mit csinálsz itt? Nem egy táncpróbán, vagy koncerten kellene lenned?
            - Ezek szerint felismertél engem..?
            - Persze. Mégis melyik koreai nem ismerne fel téged, vagy bármelyik SM idolt?
            - Akkor, hogyhogy…
            - Te most Choi Minho vagy. Egy hétköznapi ember. Nem pedig idol.
            - Ez tetszik. – mosolyodtam el. - … Mármint, a gondolatmenet.
            - Valahogy biztos voltam benne, hogy nem rám, hanem a szavaimra értetted.
Valójában, mindkettőre értettem. A szokásosnál most kevésbé voltam határozott, próbáltam nem vigyorogni, mint egy idióta, amiért beszélhettem egy ilyen angyallal.
            - Merre mész? Elkísérlek… persze, ha nem gond. – ajánlottam fel. De te jó ég! Idol vagyok, nem csinálhatok ilyeneket csak úgy! Egyébként is, még vissza kell mennem a szállodába a csomagjaimért, utána pedig a reptérre. Helyette pedig őt kísérgetném. Viszont… ez sokkal jobb időtöltésnek ígérkezett. Már, ha beleegyezik. Én pedig remélem, hogy belefog. Ritkán találkozom ilyen lányokkal. Akik ismernek, és mégis normálisan viselkednek velem… de ami még ritkább, hogy ilyen érzéseket csal ki belőlem. Egyetlen pillantása, mosolya… egy csodával ért fel, amitől a szívem gyorsabban vert. Ez pedig olyan reakció tőlem, amit még sosem éreztem. Volt már barátnőm, de első találkozásnál, még ő sem csalt ki belőlem ilyet. Sőt, talán még a kapcsolatunk alatt sem igazán.
            - Nekem nem gond… na de neked? Nincs valami halaszthatatlan dolgod?
            - Nem, nincs. Időm, mint a tenger.
            - Akkor megköszönném. – pislogott rám hosszú, sötét pilláival, a szívem pedig újabb ütemet hagyott ki ennek hatására. Éreztem, hogy arcomba vér szökik.
            - Induljunk. – léptem ki a tető alól, és megvártam ameddig követ engem.

Egy ideig csendesen sétálgattunk, egyik kereszteződés után, a másikon mentünk át. Én pedig szemem sarkából csakis őt figyeltem. Kecsesen járta az utcákat az oldalamon, még egy modell is megirigyelné mozgását. Olyan, mintha szárnyai lennének, és valójában csak a járda felett siklana.
            Nem tudom, mi van ebben a lányban, ami ennyire megfog. Semmit sem tudok róla. Titokzatos, nem fecseg feleslegesen és van benne valami, ami vonz engem. Persze, a külsején kívül.
Maga volt a tökéletesség.

Choi Minho! Istenem, szedd össze magad! Még a nevét sem tudod! Nem eshetsz bele ilyen könnyen bárkibe!
            - Erre. – törte meg a csendet hangja, kezével pedig egy zsákutca felé mutatott, és elindult.
Nem is gondolkoztam, csak mentem utána, a helyzetet csak később fogtam fel.
Ez a nő most behozott egy zsákutcába, ahol akármi történhet! Ki tudja, lehet, hogy egy emberkereskedelemmel foglalkozó szervezetnek dolgozik, és ő a csali!
            Na jó, Minho, nem lehetsz ilyen félénk! Erős vagy, izmos vagy. Megoldod, ha ilyesmi történne nem? És, talán még őt is megmenthetnéd a munkáltatóitól, és magaddal vihetnéd Szöulba, rejtegethetnéd a lakásodban, aztán szép lassan beléd szeretne, utána pedig… Nem, nem, nem!
Mikre nem gondolsz? – ráztam meg erősen a fejemet, majd lenéztem rá. Még a vállamig sem ért fel egészen, karcsú, törékeny teste van, és angyali mosolya. Kizárt, hogy rossz ember lenne.
            - Itt lakom. – állt meg a zsákutca végében egy ajtó előtt, aminek a gondolkozásom miatt, majdnem sikeresen neki is mentem, ő pedig hangosan felkacagott. – Jajj, bocsánat, nem akartam. – tapasztotta kezeit szájára. Azok az ajkak… teltek, rózsaszínek, és csábítóak. Olyan tökéletes ívük van… Minden egyes szava, ami elhagyja száját, olyan, mint egy szerelmi bűbáj.
            - Nem, semmi gond. – ráztam meg a fejem újra. Milyen édesen nevet!
            - Ha… szeretnéd, főzök egy teát, vagy valamit. Szeretném meghálálni neked.
            - Ööö… rendben… vagyis nem… Mivel nekem most mennem kell. Tudod, megyek vissza, és a repülőjegyem...  meg a szálloda… és… - kezdtem el összevissza dadogni.
            - Hát rendben. Köszönöm, hogy elkísértél, és osztoztál az ernyődön. Szia! – hajolt meg.
            - Se… semmiség volt! – viszonoztam gesztusát, ő pedig egy mosoly kíséretében eltűnt az ajtó mögött.
            Mekkora barom vagy, Choi Minho! Igent kellett volna mondanod, kit érdekel, ha csak a következő géppel mész? Hülye, hülye, hülye! – rugdostam az aszfaltot.

*

            Choi Minho, te egy igazi lovag vagy. – kuncogtam magamban, miközben a lépcsőket szeltem felfelé.
           Az ajtót gyorsan kinyitottam, majd bezártam. A cipőmet lerúgtam magamról, és a hálóban lévő ablakhoz siettem, hogy megnézzem, itt van-e még.
Ott állt, a bejáratnál, nem láttam teljesen, mivel az ablakom nincs egy vonalban az ajtóval, és az eső sem segített ezen. A földet rugdosta. Furcsa. De még így is aranyos.
            - Minho oppa! – kiáltottam le, de a mennydörgések teljesen elnyomták a hangomat. Ő pedig elindult.
            Francba! Miért nem kérdeztem meg lent még egyszer, hogy feljön-e?
Mekkora barom vagy Park Soo Yeon!

*

            A repülőgépen ültem. Már három órája, hogy elhagytam a kis téglaépületet, mégis, a gondolataim csak körülötte forogtak. Úgy viselkedek, mint egy reménytelen szerelmes. Valószínűleg sosem látom újra. New York hatalmas, én pedig ritkán utazom oda egyedül. Még a nevét sem kérdeztem meg. Idióta!
            -Üdvözlöm önöket a Korean Airlines járatán. Úti célunk Szöul, Dél-Korea. Helyi idő… - hallottam a kapitány hangját, de nem hallgattam végig. Megragadtam egy papírt, és tollat, majd írni kezdtem. Először még én sem tudtam igazán, micsodát. Majd az első két sor után elkezdem egy rendes dalszöveget írni.
Hamar be is fejeztem. A szavak szinte maguktól jöttek rímekben, és dallammal párosulva a kék golyóstollamból. Már csak egy cím kell… Hmm. Mondjuk. „Queen of New York” írtam a jegyzetlap tetejére, majd dúdolgatni kezdtem, míg végül el nem aludtam.

*

-Na ki van iiitt? – villantak elő a fehér fogak a sötét ajkak közül, mikor ajtót nyitottam neki.
            - Csak nem a hatalmas Jake?
            - Ó, dehogyisnem! – lépett be, majd levette cipőjét, én pedig bezártam az bejáratit.
            - És mi szél hozott erre, szerény hajlékomba? – mentem a konyhába, hogy készítsek neki valami italt, ami átmelegíti őt. Mivel az eső az óta is megállás nélkül zuhogott. De most mégis olyan gyönyörűnek tűnt. Vidámnak. Szépnek.
            - A legjobb barátom vagy! – vett szájába az asztalra kikészített kekszek közül egyet.
            - Szóval…?
            - Oké, elakadtam a zongorázásban. Valamiért nem tudok egy darabot sem teljesen megírni, mindig elakadok!
            - És…?
            - Ahj, Zoey! Segítened kell! Öt nap és itt a vizsga! Engem pedig úgy meghúznak, mint a huzat!
            - Akkor készítsd fel a segged. –kortyoltam a forró zöld teámba.
            - Mi van…? – vonta fel szemöldökét értetlenül. Szinte sütött róla a sötétség.
            - Egésznap az én, kőkemény zongoraszékemen fogsz ülni, ameddig el nem játszol egy darabot rendesen, végig!
            - Huhh, már azt hittem másra gondolsz! – törölte le homlokát.
            - Rossz az, aki rosszra gondol. – mosolyogtam bögrémbe.

            - Először játszd el a sajátodat, hátha az ihletet ad nekem. – ült le mellém a zongora elé.
            - Ami azt illeti… mást fogok előadni.
            - És, mégis mit?
            - Valamit… ami most a legjobban jellemez engem.
            - Akkor, gyerünk, csajszi. – tette kezemet a zongorára. – Mutasd, mit tudsz. – Elmosolyodtam, majd telefonomon bekapcsoltam a hangrögzítőt, és játszani kezdtem.
            Még én sem tudtam, pontosan mit játszok, vagy milyen stílusban akarom azt, vagy mit üzenek vele. Csak játszottam. Felszabadultan. A kezeim pedig maguktól mozogtak, tökéletes dallamot kicsalva a húrokból.
            A fene se tudja, meddig játszottam, a gondolataimba merülve, amik csak a ma délutánom körül forogtak. Az első pillanattól, amikor megszólított, a búcsúszóig. Minden egyes pillanat a memóriámba égett. Ha akarnám, se tudnám kitörölni onnan. Mivel volt valami ezekben a percekben, amitől csak még többet akartam tudni róla, annak ellenére, hogy „ismerem” mivel rajongója vagyok a SHINee-nak. Mégis, úgy érzem, hogy semmit sem tudok az igazi Choi Minhoról.

            - Ez gyönyörű. Mi a címe? – kérdezte Jake, mikor a melódia végére értem.
            - „Bound to you” – mondtam, szinte gondolkodás nélkül.
            - És, mégis kihez vagy ennyire hozzá láncolva, hogy még dalt is írsz neki?
            - Dalt? Ez csak zongoradarab.
            - Tévedsz. Te énekeltél.
            - Énekeltem? – néztem rá tátott szájjal, ő pedig csak bólogatott.
Remek! Tuti mondtam valami számomra zavarba ejtőt, ami miatt egész héten a véremet fogja szívni.
            - Ne nézz így rám. Szép volt. Nem foglak ezzel zargatni. Csak kíváncsi vagyok, melyik lány volt az, aki ilyen érzelmeket csalt ki belőled.
            - Hé! – löktem hátra az ágyra, majd felálltam, és egy párnával kezdtem püfölni.
Igen, így viselkedik egy érett, 18 éves végzős diák. Ebben majdnem biztos vagyok.

*

            - Üdv itthon, Hyung! – köszönt Taemin, mikor beléptem a SHINee lakásba. – Milyen volt ez a pár nap New York-ban?
            - Unalmas… viszont a ma délután… - dobtam le a táskámat, és cipőimet, majd a nappaliba mentem.
            - Mi volt ma délután? – kérdezte Key, aki a kanapén ülve kapcsolgatott a csatornák között.
            - Találkoztam valakivel. – huppantam mellé.
            - Becsajoztál? – szólalt meg Jonghyun a kanapé mögül.
            - Te meg mit keresel itt?
            - Elvesztettem egy fogadást Kibummal…
            - Mégis mi…
          - Ne akard tudni. – jött be Onew, szavamba vágva, egy megpakolt tányérral a kezében, amiből lassan „falatozni” kezdett. Oké, valójában úgy tömte magába az ételt, hogy szinte csoda, hogy az nem köszönt vissza az orrából. – Egyébként meg üdv. – mondta teli szájjal.
            - Ó, ne, hyung! – takartam el a szemem.
            - Szóval, kicsoda ez a titokzatos szerelmed? – tette le a távirányítót Key.
            - Ő… New York királynője.

Én csak belehalok a hiányába 4. rész

„A ragyogás olyan, mint a drog.”

        -Szóval, mizujs veled? – kezdett társalgásba Amber, olyan játszi könnyedséggel, mintha csak annyi időre lettünk volna távol egymástól, ameddig leszaladt a boltba kukoricáért az esti meccshez.
        - Kezdjük inkább veled. A te életed valamivel izgalmasabb, mint az enyém, nem? – ültem le a kis díványra, az egyébként üres öltözőben.
        - Nem biztos… - próbált komoly fejet vágni. Nem bírta sokáig, és arcán fültől-fülig érő mosoly terjedt el.
        - Na, mesélj! – dőltem előre.
        - Ez a nap… ez… - szemeiben könnyek kezdtek gyülekezni. – Olyan fantasztikus volt. – folyt le az első könnycsepp arcán. – Bárcsak minden napom olyan lehetne, mint a mai. Egyszerűen fantasztikus a színpadon állni… a rivalda fényben… mikor mindenki téged figyel. Még ha csak rövid idő volt is.
        - Tudom, mit érzel. A ragyogás olyan, mint a drog. Ha megízleled, muszáj újra, és újra belekóstolnod. Én is valami ilyet érzek, mikor fellépek. – bólogattam.

        - Mikor egy előadásod után, elmondtad, milyen remek volt ott lenni és énekelni, zongorázni… Sosem képzeltem, hogy ilyen csodálatos lehet. Irigyellek, hogy te már többször is átélted ezt.

        - Ó, nyugi, biztos vagyok benne, hogy utol fogsz érni. – kacsintottam.
        - Nem is tudom mikor voltam ilyen boldog. Tudod… amikor még gyakornok voltam, rengetegszer megkérdeztem magamtól, hogy mégis mit keresek itt. – törölt le egy, az arcán végig futó könnycseppet - De Krystal mindig lebeszélt erről a hülyeségről. Arról nem is beszélve, hogy ha te akkor, másfél éve, nem rugdosol be abba az épületbe… Valószínűleg még mindig csak a próbáidba rondítva énekelnék. – az emlékre önkéntelenül is felkuncogtam. Régen, mikor egy fellépésemre, vagy zongora vizsgámra próbáltam, és meg mondtam Ambernek, hogy most nem érek rá a hülyeségeire, dühösen betrappolt a kis „dolgozószobámba” és üvöltve kezdte énekelni az éppen aktuális kedvenc számát. – Most, hogy már itt vagyok… olyan mintha a legszomorúbb dallam is angyali dalként csengene.
        - Yah! Mégis mióta vagy ilyen érzelgős? – csaptam vicceskedve combjára. – De egyébként igazad van.

        - Ez fájt… - simogatta a combját – tudod, nem vagyok már hozzászokva ehhez. Itt nem ütögetjük egymást. Egyébként, te, hogy lehetsz ilyen?
        - Ilyen? – kérdeztem vissza, felvont szemöldökkel. Nem igazán értettem a helyzetet.

        - Hát… a legtöbb koreai visszafogott, és nagyon udvariasan beszélnek.
        - És?
        - És? Te is koreai vagy! Hogy lehetsz ilyen?!
        - Csak félig vagyok. Egyébként meg… AMERIKÁBAN NŐTTEM FEL. – gyújtottam fényt az éjszakában.
        - De minden nyarad itt töltötted, ha nem japánban! Emellett rendes ázsiai stílusban neveltek!                - Az mellékes! Te is tudod, hogy itt máshogy viselkedem!
        - Jah, azt látom! – kénytelen voltam hangosan felkacagni. Hiányoztak az ilyen semmiségekről szóló viták.

        -Egyébként, mi van veled? Otthon? Minden okés? Na, és a suli? A haverok? A zongorázás? Fellépések? Éneklés? – zúdított rám egy kérdés lavinát, a sötét, csupán lámpa által bevilágított esti utcán sétálgatva. Ami a késői időponthoz képest, mivel már rég elmúlt tizenegy is, zsongott az ember tömeg. Bár, ehhez már hozzászoktam.

        - Minden rendben van. Appa folyton mondogatja a furcsa tanácsait, omma aggódik értem. A többiek is jól megvannak, gondolom. Még mindig hívnak fellépni, emellett egy oktávval nagyobb lett a hangtávom! Köszönöm kérdésed. – tudtam le gyorsan, nem túl kifejve a válaszokat.
        - Várjunk.. mi az, hogy „gondolom”? És, úristen! Még egy oktáv? Akkor ez a… negyedik? – állt elém, ezzel megállítva engem is.
        - Nem, ötödik. – vettem egy mély lélegzetet – Úgy értettem, hogy nem tudom, mivel utoljára… fél éve beszéltem velük, mivel nem volt időm.
        - Mi az, hogy nem volt időd? Az osztálytársaid! Iskolába csak jársz.
        - Járok. Csak New Yorkba. – mondtam szemrebbenés nélkül.
       - Ne-ne… New York? Most tényleg? Hogy kerültél oda? – dadogott, traccsolt, és pöszített egyszerre a meglepettségtől.
        - Ösztöndíjat kaptam egy művészeti magániskolába. Én pedig elfogadtam, és oda költöztem. Azért fejlődött most ennyit a hangom, és csak még több helyre kell mennem. Ja, és állást is kaptam. De ez most mellékes.

- Mikről maradtam le?! – ragadta meg a vállaimat idegesen – Nekem erről miért nem beszéltél?

        - Egy e-mailben meséltem neked az ösztöndíjamról, és az állásomról is, az operában. Te mégis mit olvastál?
        - Én.. mindent elolvastam… de erre nem emlékszem. Biztos elsiklottam felette. – kezdte kínosan vakargatni tarkóját – Sajnálom. Neked is rengeteg dolgod van, mégis időt szakítasz rám, én pedig ennyit nem tudok megjegyezni.
        - Istenem, nem haragszom. Nyugi. – néztem telefonomra. – Sajnálom de… nekem most mennem kell. Holnap korán megy a gépem, és nem lóghatok többet a suliból. – hajtottam le bánatosan a fejemet. Úgy maradtam volna még. Hiszen ezek az együtt töltött idők úgy hiányoztak! De nem tehettem. Nekem muszáj holnap visszamennem az iskolába.
        - Rendben… megértem én… - sóhajtott csalódottan, majd kinyújtotta felém a tenyerét, én pedig gondolkodás nélkül „köptem” enyémbe, és ő is így tett. – Egy év múlva, érettségivel a kezedben, és híres zeneszerzőként gyere vissza, különben a szemem elé se kerülj! – csapott kezembe.
        - Úgy lesz. Remélem. – öleltem magamhoz. – Akkor… majd még találkozunk, Amber. – engedtem el, majd integetve eltávolodtam, és az autóhoz sétáltam, ami a saroknál várt rám, benne oppaval.
        Most, sokkal jobban éreztem magam, hogy végre beszéltünk, ha csak keveset is. De épp ezért is nehezebb most elköszönnöm tőle.

        -Hogy ment a beszélgetés? Na, és a koncert? Mesélj, mesélj a koncertrőőől!! – húzott le magamellé a kanapéra unni, amint hazaértem.
        - Nagyon jó volt. Jól néztek ki, az összhang is fantasztikus volt köztük. Rendes lányok. – mosolyodtam el – A hangjuk pedig tökéletes harmóniában volt.
        - Úgy örülök, hogy jól érezted magad! Miről beszélgettetek? Van már pasija? Ismer már híres idolokat?
        - Ismeri G-Dragon oppat? – jelent meg mellettünk hirtelen Bon Wa.
        - G-Dragon… „oppa”? Nem inkább… „hyung”? – vontam fel a szemöldököm.
        - A-azt akartam mondani, csak.. tudod… annyi lányrajongójuk van, és hozzászoktam, hogy mindig ezt hallom és.. azt hiszem kész a pirítós! – rohant ki a konyhába. Én pedig furcsán néztem unnira.
        - Nehogy higgy neki. Utálja a pirítóst. – legyintett, én pedig a markomba kacagtam. – Szóval, hol is tartottál?
        - Igen.. nos… beszélgettünk erről, arról. Hogy mi van velem, és vele, és, hogy ő milyen boldog, meg, hogy én milyen boldog vagyok, aztán sétáltunk, aztán beszéltünk, utána elköszöntünk.
        - Túl sok szóismétlés, és nem elég részletes a kifejtés!
        - Nem beszéltünk semmi izgalmasról. Mármint… arra gondolok, ami számodra érdekes lehet. Ennyi. Én most felmegyek a szobámba, holnap korán indul a gépem. Oyasumi. ~ - adtam egy puszit az arcára, majd felmentem.

        Lefürödtem, felvettem a pizsamámat, összepakoltam a holmim, és bebújtam a meleg takaróm alá. Amire nem volt semmi, az égvilágon, semmi szükségem 27°-ban.

„Do it do it, chu
It's true, true, true, true it's you
Do it do it, chu~”

Mégis, kinek a hobbija, minden este zaklatni, és sms-t írogatni? Épp, amikor már majdnem elalszom!
Fáradtan, hunyorítva, de legfőképp mérgesen oldottam fel telefonom képernyőjét, majd megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Ms. Liu :3

                „Remélem, még nem alszol! Holnap mikor mész? Melyik géppel? Chu~” – fel sem fogtam, mit kérdezett, csak reflex szerűen pötyögtem be a választ.

Címzett: Ms. Liu :3

                „830-kor indul AB-ről, NW-be. A II terminálról. chu.” – nem volt erőm smileyt írni, vagy szabályosan, tagolni a szavakat a megfelelő írásjeleket kitenni, vagy hasonló. Nagy betűket is csak azért írtam, mert a telefonom kijavított. Újra letettem a telefonom a szekrényre, én pedig visszadőltem a párnámra.

               

                -Sziasztok! Puszit kapok? – guggoltam le, a kis donsaengekhez, akik boldogan teljesítették kérésemet, bár még nagyon fáradtak voltak, a korán keléstől. – Legyetek jók. – kacsintottam, majd összeborzoltam hajukat, és felálltam.
                - Te is légy jó! – ölelt magához unni. – Vigyázz magadra az úton! – puszilt meg. – És add át a hülye bátyámnak, hogy tudom, hogy paradicsomnak hív a hátam mögött!
                - Úgy lesz! – fordultam oppahoz. – Viszlát. – hajoltam meg.
                - Még egy ilyen, és tarkón váglak! – rántott karjai közé. – Vigyázz magadra. Különben apád engem fog megölni.
                - Na, szeva’. – tartottam felé öklöm. A kis kockázás után, elköszöntem tőlük, és előkapartam a jegyemet. – Köszönöm a vendéglátást! – fordultam meg, és átléptem a kapun. Lassan haladtam a mozgólépcső felé. Nem kellett sietnem, még 15 perc volt az indulásig. Talán most először értem ide, ilyen hamar.
                - Üdvözlöm! – hajolt meg egy stewardess, én pedig viszonoztam azt. Beljebb léptem a repülőgépen, majd megkerestem a helyemet. A másod osztályon utaztam, viszont remek gépet fogtam ki. Kényelmes, párnázott ülései voltak. Talán a legpuhábbak, amikhez eddig szerencsém volt. Mert őszintén megmondom, egy huszonnégy órás repülőgép utat nem túl kényelmes, egy kemény széken ülve megtenni.
                Viszlát Szöul. – néztem ki az ablakon, amin keresztül láthattam a napfényes kifutó pályát, mivel a nap még nem volt túl magasan, olyan, mintha egyenesen afelé szeretnénk repülni, egyenesen a tűzforró csillagba.

„Now everybody says:
LA LA ireoke chA, chA chA ro AH!” – szólalt meg telefonom ismerős csengőhangja. Ebből rögtön felismertem, hogy ki hív. Hiszen csak neki szólalnak meg az f(x) számai, melyeket időközben átállítottam. Úgy gondoltam, ez jobb a csengőhangjának, mintsem sms-nek. Oké, kit érdekel, hogy mi a csengőhangom.
                - Mond. – fogadtam a hívást.
                - Hol vagy?! – szólt bele kétségbeesetten.
                - Itt. A gépen. Nemsokára felszállunk. Miért?
                - Nem tudsz leszállni? Most! Itt vagyok! Kint!
                - Mi? Hol?  - álltam fel a helyemről meglepetten, majd az ajtó felé, indultam. Ahol mutogatva, és tátogva magyaráztam el, mi a helyzet, és, hogy leszállhatnék-e egy pillanatra. Furcsán nézett rám, de nem igazán törődtem vele, csak leszálltam.
Kirohantam. Rekord idő alatt tettem meg a távolságot a gép, és a kapu között. Vadul forgattam a fejem. Sehol sem láttam Ambert. Ám, ekkor a nyakamba ugrott… „valaki”.
                - Meglepiii!
                - Mit keresel itt? – pislogtam nagyokat.
                - Elköszönök. Néha én is lóghatok a próbákról, nem igaz? Egyébként… képes lettél volna köszönés nélkül elmenni? – tette csípőre kezeit.
                - Tegnap már elköszöntem.
                - Öhh… igaz..
                - Köszönöm, hogy kijöttél. Örülök neki. – öleltem meg.
                - A New Yorki járat 5 percen belül indul, kérjük, fáradjanak a kapukhoz a becsekkolás befejezéséhez. – zengte be a hatalmas teret a hangosbemondó hangja, mire mindketten felnevettünk.
                - Ismerős helyzet. – szólalt meg először.
                - Csak akkor fordítva volt.
                - Igaz. Jó utat. – villantotta rám azt a mosolyt, amire csak ő volt képes.
                - Köszönöm. Te meg siess vissza a táncórádra!
                - Egyébként, Zoey… köszönök mindent! De tényleg! Ha te nem vagy, most sosem lennék itt.
                - A reptéren? – kuncogtam. – Mennem kell. Te is tedd ezt. Páran kezdenek felismerni téged. – kacsintottam, majd egy újabb búcsúölelés és egy pár puszi után újra elindultam a gépem felé.

                -Üdvözlöm önöket a Korean Airlines járatán. Úti célunk New York állam, Brooklyn. Helyi idő 19 óra 30 perc. Érkezési idő, Szeptember 7.-e este nyolc óra. A hőmérséklet 74°F. Kellemes utazást kívánunk. - mondta a kapitány. Utána pedig fülemre helyeztem fejhallgatómat, hátradőltem, és elaludtam.

               -Zoey, ma is remek voltál! Ugye gyakorolsz a vizsgára? – kérdezte Jake, a zongoraóra után.
                - Persze, rengeteget. A szomszédokat valószínűleg az őrületbe is kergetem vele. – válaszoltam földöntúli vidámsággal, miközben a kottáimat szedtem össze, hol a földről, vagy esetleg, azt a párat, ami véletlenül a kottatartóban maradt. Általában mindig leverem őket. Ezért is tanulom meg mindig fejből őket, ami könnyen megy, mivel első hallásra el tudom játszani… általában. De most biztosra akartam menni abban, hogy jól játsszam el. Egy elütést sem engedhetek meg magamnak, egy ilyen színvonalas iskolában.
                - Több mint egy éve, hogy ide jársz, nem kell ennyire hajtanod. Mindenki tudja, hogy király vagy.
                - Tanulni jöttem ide, nem lazulni.
                - Tudom. Egyébként hol is laksz? Te voltál már mindenkinél, de még senki sem volt nálad. Hogy van ez?
                - Még mindig ezen vagy fennakadva? – sóhajtottam, és a vállamra csaptam a már telepakolt táskámat.
                - Igen! Örihari. – fordított hátat.
                - Oké… akkor, ha most ráérsz, feljöhetsz hozzám… - engedtem neki. Ami azt illeti, az osztály nagy része, már járt nálam, csak ő nem. Pedig vele jöttem ki a legjobban.
                - Minden megbocsátva! – csapott vállamra. – Indulás!
                - Idióta. – forgattam meg szemeimet.

-Légy üdvözölve szerény hajlékomban! – tártam ki előtte a bejárati ajtóm. Egy zsákutcában lévő, régi, kissé rozoga, téglaépület tetőterében lakom. Ami kicsi, de épp elég egy szobának, egy fürdőnek, konyhának, és ami legfontosabb, elfér benne a zongorám, és van erkélyem is!
A kilátás pedig gyönyörű. Ami azt illeti, csak emiatt vettem ki ezt a kislakást.
               - Szóval, így él, egy végzős zeneszerző! – huppant le a kis babzsákomra. – Otthonos. – nézett körbe felületesen.
               - Örülök, hogy elnyerte tetszését, uram. Esetleg kávét? – vettem le tornacipőimet, és az apró konyhába mentem.
               - Tudod, hogyan szeretem!
               - Persze. Feketén, mint amilyen te is vagy.
               - Hé, ne légy rasszista!
               - Rasszista? Én? Néztél már rám? Ázsiai vagyok! – mutattam arcomra, miközben behoztam a gőzölgő csészét. – Neszeee~ - nyújtottam át neki.
               - Chh.. áh! Ez forró! Mégis mit képzelsz? Csak úgy ide nyomod a kezembe ezt a forró cuccot? Egy zongoraművésznek fontosak az ujjai!
               - Na, nem mondod…
               - Egyébként. Mikor utazol Dél-Koreába? – kortyolt a fekete italba.
               - Majd az érettségi és minden iskolai banzáj levonulása után. Nyár közepén. Akkor talán lesz egy kis szabad időm. – túrtam újabban már világos szőke hajamba.
               - Tudod. Nem értelek. Itt van neked egy rakatnyi felkérés a Broadway-től kezdve a Washingtoni operákig, emellett, nem egy film betétdalt írhatnál itt, Amerikában. Nem, te elmész Szöulba, ahonnan nincs semmi meghívásod! Na, ez a merész életmód!
               - Nem maradok sokáig. Csak pár hétig. Ősztől beiratkozom az egyetemre, ITT, szóval nem leszel egyedül.
               - Még szép, hogy itt. Le is vágnám a lábaidat, ha nem így lenne. – tette le, most már üres csészéjét maga mellé. – Viszont, ahogy ismerlek, kihasználod majd, hogy lehet évfolyamot ugrani, ha elég jó vagy. Fogadjunk, hogy mire, én épp, hogy befejezem a másodikat, te már lediplomázol, és elhúzol innen.
               - Ez nem is igaaa… - ő pedig rám nézett. – oké, teljesen igazad van. – vallottam be.

               - Egyébként, megmutathatnád, hogy mivel is készülsz az utolsó, nagy előadásra ebben az iskolában. Kíváncsi vagyok, és én akarom először hallani.
               - Rendben. De nem nevethetsz.
               - Ének is van hozzá?
               - Igen.
               - Pofám lapos! – csapott szájára, majd követett a zongora irányába.

♪♫I'm goin' to California
To live in the summer sun
The streets are made of silver
I'm like a rabbit on the run
Philidelphia freedom
Well its not like you have heard, no, no, no
This city of brotherly love
Is full of pain and hurt♫♪

Hatalmas beleéléssel énekeltem a lassú, melankolikus szerzeményemet, amit a kötelező darabok mellett fogok majd eljátszani a jövő héten.

Itt az ideje, hogy az eddiginél is nagyobb nevet szerezzek magamnak a zene világában.

The Change 1. rész

Figyelem! A történet központjában a homoszexualitás áll! Pedofília, molesztálás, nemi erőszak és egyéb tevékenységeket mutat be! Ha nem bírod, kérlek ne olvasd!

 Hiyama Keiya

     Már csak pár perc van hátra az órából, méghozzá az utolsóból. Alig várom, hogy felállhassak, és végre elhagyjam ezt az apró, állott levegővel teli termet. Yoshioka sensei már megint, többször néz rám a kelleténél, elég sokat mondóan. Ez megrémiszt. Minden alkalommal, amikor az óráján vagyok, - amit sajnos nem lóghatok el, pedig szívesen megtenném –kiráz a hideg. Ilyenkor érzem érintését bőrömön, ott, ahol egyáltalán nem akartam, hogy valaha férfi érintsen, főleg nem a fizika tanárom.
                A tollamat idegesen kopogtatom bézs színű asztalomon, senki, csupán Mitsuchi köhintett egyet. Hátra fordultam, tudtam, hogy ez nekem szólt. Azokkal a tipikus flegma, nem törődöm szemei meredtek rám. Nincs bennük semmi érzelem. Azok csak szemek.
Idegesít, hogy minden órán lyukat bámul a hátamba, és egyébként sosem szól hozzám. Ahogy senki máshoz sem. Mindig egyedül ül, egyedül eszik, egyedül megy a büfébe, egyedül jön, egyedül megy. Társasága csupán akkor van, amikor valamelyik agyon sminkelt lány oda megy hozzá, hogy elkérje a „jegyzeteit”. Igen, a nem létező jegyzeteket. Ugyanis sosem írt az órákon, csak firkált valamit, a semmibe, vagy épp rám meredő szemekkel. Néha igazán kedvem támadt volna, odamenni hozzá, és megkérdezni tőle, hogy mégis mi-… Oh, kicsöngettek. Végre.
                Gyorsan felkaptam a táskámat, beleöntöttem az asztalomon lévő könyveket, és tolltartóm, majd miután a tanár elengedte az osztályt, az ajtó felé vettem az irányt. Olyan sebességgel, hogy egy olimpiai futó is megirigyelné. Már majdnem átléptem a küszöböt, amikor…
                - Hiyama-kun! Maradj, még itt kérlek, van egy kis beszélni valóm veled a jegyeidet illetően. -
A jegyeim? Na persze. Mindig is kitűnő voltam a tantárgyából. Maximum egy kérdés volt, hogy mekkora betűkkel írja be, hogy „KITŰNŐ”. De hát. A tanár szólt. Nekem pedig igent kell mondanom.
                - Természetesen. – fordultam hátra, és engedtem ki osztálytársaimat a terem ajtón, hagyva, hogy elhaladjanak mellettem.

☆☆☆☆

          Már megint, és megint…- morogtam az orrom alatt magamnak, miközben kilépek az osztálytermünk ajtaján -… Mindig ugyanaz történik Yoshioka Suwa történetesen a fizika tanárunk jobban érdeklődik az osztálya iránt, mint kellene, és sajnos nem a jó tettek vezérlik. Egyszerűen undorító, amikor ránézek, látom a szemeiben a mocskos gondolatait, a vágyat ahogyan Hiyama-t bámulja, nem bírom… sosem bírtam..
        Belerúgok mérgemben az egyik kinti padba. Ő nem a barátom, sőt még sosem beszéltem vele, ahogy senki mással se. Nem kell a társaság nincs rá szükségem, egyedül ülök, eszem, egyedül járok, MINDIG egyedül vagyok.  Nem bírom, az embereket egyszerűen undorodom tőlük... csak néha esik, meg hogy azok a bolond túl kufircolt csitrik odajönnek, hogy elkérjék a jegyzeteim, amik egyébként nincsenek is, ugyanis nem szokásom egy sort se levetni a papíromba jegyzet címen.  Őket sem kedvelem, sőt mondhatni gyűlölöm őket…
Inkább firkálok, mert rajzolni azt szeretek és tudok is nem mintha ez bárkit is érdekelne. ..
       Egyedül sétálok lassan az iskola kihalt, fehér folyosóján a termekben már nincs senki, sem diák sem tanár, de még hallom Hiyama hangját, ahogy segítséget kér, hátha meghallja valaki, de nincs ott senki, csak én.  Egyedül én állok itt a folyosón s vívom magamban a harcot, a küzdelmet, hogy visszaforduljak-e s ezzel mindenképpen beleírom magam ebbe a helytelen történetbe, legyek hős vagy éppen bukjak el, mint már oly sokan… vagy egyszerűen menjek tovább, mint aki semmit sem hall, s nem is lát soha.. maradjak kívülálló? Nem tudom, - sóhajtok – nem tudom…
       Állok és várok, várom a választ fogalmam sincs kitől, de biztosan nem magamtól… belenézek a szemközti falon függő tükörbe, körbehálózzák a növények. Látom magamat, egy embert, de vajon akkor is ember maradok, ha most tovább megyek?!  S amint rajtakapom magam, már rohanok is visszafelé… futok, hogy ezzel helyet küzdjek magamnak egy történetben, egy olyan történetben, aminek sosem szabadott volna elkezdődnie…

☆☆☆☆

                - Ne! Kérem, ne tegye! – próbálok a padok között cikázni a teljesen üres osztályteremben. Ő pedig csak követ, és mikor utolér, ami nem nehéz ügy, egy újabb gombbal kevesebb tartja rajtam az ingemet, vagy a nadrágomat. Aztán, elesek. Kész. Végem van. Most tuti azt fogja tenni, amit múltkor is. Meg az előtt, és azelőtt. Nem is tudom, hányadik alkalom ez most.
Azt sem tudom pontosan, hogy, és mivel kezdődött ez az egész. Talán egy kis terem takarítással, plusz órákkal, korrepetálással, vagy egy klub délutánnal. Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy mire észbe kaptam, már megszokottá vált számomra, hogy minden nap rettegve lépjek be ebbe a terembe. Sosem tudtam, mikor kell bent maradnom egy „beszélgetésre”, vagy „takarítani”. Pedig, ami itt folyik annak semmi köze nincs a tanuláshoz. Maximum a biológiához.
                Ő közelít felém, lassan letérdel mellém, majd édes, nyugtató szavakat suttog.
                - Keiya. – suttogja halkan. – Ma is nagyon ügyes voltál. – mosolyodik el kéjesen.
Látom azokat a fehér fogakat, a hétköznapi ajkait, amik egyre közelebb kerülnek az enyémhez.
 Ettől pedig elkap a hányinger. Száját az enyémre préseli, és hiába próbálok szabadulni karjainak tartásából, az lehetetlennek bizonyult. Lassan mozgatni kezdi ajkát az enyémen. Érzem a nyelve hegyét, ahogy felfedezi az ajkaim minden kis rését, majd megpróbálja szétválasztani azokat. Ám, ezt nem hagyom. Nem tudok egy újabb, ehhez hasonló emlékkel tovább élni. Úgy tenni holnap, mintha most mi sem történne.
Mert ezt senki sem tudja. De nem is sejtik. Nem is gondolják, hogy én ilyenkor, a délutáni beszélgetéseken, a poklok poklát járom meg, aminek az egyetlen okozója Yoshioka sensei.
Lassan feladja a számmal való harcot, így inkább kezével kezdi el felfedezni felsőtestem, majd az utolsó gombokat is szétkapcsolja, majd az ellenállásom, és kiáltásaim ellenére, teljes lelki nyugalommal ráncigálja le rólam az inget. Itt ülök, egy asztalnak dőlve félmeztelenül. Ő pedig egyre lejjebb simogatja meztelen felsőtestemet, miközben saját nadrágjától próbál megszabadulni.
                Nem. Én ezt nem akarom. Nem! – mondanám, ha lenne hozzá elég lelkierőm. De nincs. A harciasságom, egyik pillanatról a másikra elszáll. Most is ugyanúgy utálom ezt, ugyanúgy nem akarom, és legszívesebben, még mindig kirúgnám a másodikról. De nem tudom. A torkomat egy hang se hagyja el, a szemeim nem könnyeznek, a végtagjaim ellazulnak, és csak hagyom, hagy tegyen velem azt, amit akar.
Ekkor, mint egy tipikus szuperhős, a megfelelő pillanatban beállít… valaki. Az arcát nem látom, mert az adrenalin szintem túl magas a normális gondolkodáshoz, és a nap erős sugarai sem könnyítik meg a dolgom.
De a hangja. Azt már felismerem. Nem túl sokat hallottam ezelőtt. Csupán órákon.
A mindig nyugodt hangszínt felváltja egy vadállat, dühben fortyogó hangja. Ordibál, majd, fenyegetőzni kezd. Nem igazán értem mit mond. Én csak ülök, az elmém valahol teljesen máshol jár, csupán testileg vagyok a helyszínen.

                Magamhoz térek, a teremben csak én vagyok, és ő. A tanár eltűnt. Nem tudom, pontosan hova mehetett, vagy mi történt vele, vagy egyáltalán velem. De azt tudom, hogy nincs a közelemben. Ez pedig megnyugtat.  

     ☆☆☆☆

        Kezdek megnyugodni, de a szívem még mindig őrülten kalapál a mellkasomban, a bordáim verte minduntalan, mint egy eszét vesztett rab a rácsokat a börtöncelláján. A helyzet ez az egész szituáció úgy megdobogtatja, a szívem mintha egy vadállatra vadásznék, valamire, amit el kell kapnom, meg kell szüntetnem, különben ez az egész ostoba, mihaszna történet sosem fejeződik be. Esetleg én lennék az oroszlán s ő a vadász?! Ki tudja, nem is annyira fontos. Elsimítom a szememből a hajamat, izzadok is, és még mindig dühödten harcol a szívem, szinte már fáj…

            Előrehajolok, s visszaadom rá a ruháit, sajnálom és szánom is. Tudom, hogy nem egy tigris, aki harcol önmagáért, vagy ha harcol is nem ér el vele semmit. Mindeni erősebb nála… és ezt tudják is, ő is tudja…  

          Nem tudom mit is kellene tennem, itt ez a srác Hiyama, aki minden nap újabb és újabb rémálmokat él át, én magam vagyok a rémálom Yoshioka rémálma, s ezt nem sokára ő is megtudja, sok minden felett hunyok szemet, gyűlölök mindent és mindenkit, de ez nem azt jelenti, hogy ne lennék ember. Igenis ember vagyok! Érzek… ha keveset is, akkor is érzek… és tudom, hogy amit tesz az minden csak nem az, amit egy tanárnak tennie kell. Ő nem való tanárnak, de még embernek sem, ennek a baljós fekte történetnek ő az egyetlen hibája, fogalmam sincs, hogy én hiba vagyok-e, egyáltalán illek-e ide… van egy rossz előérzetem, történni fog valami, valami elkerülhetetlen. Jöjjön csak, én itt leszek, várni fogom. – a tekintetem rémisztő, azt hiszem teljesen megőrültem - 

         A szívem már nem őrjöng, egész nyugodt vagyok. Nézem, őt a gyenge testét megérinteném, de nem teszem. De muszáj lesz, kell, mert ő nem tud haza menni, nincs, ki elvigye, vagyis van, természetesen én. Megsimogatom a fejét és a hátamra veszem… majd elindulok át a folyosón, el a tükör mellett, úgy érzem magam mintha szárnyaim nőttek volna… angyali szárnyak ezek, vagy démoné lennének? A szarvaim nőnek ugyan vagy fénylik felettem a glória áhítatos sugara? Szállok majd vagy csúfosan, szárnya törötten a porba hullok, s elvérzek, mint egy hős ki nem elég erős?! Nem vagyok én senki, hogy ezt eldöntsem, úgy gondolom az ember olyan, amilyennek mások megítélik, a saját vélemény cseppet sem számít… Megtehettem volna hamarabb is, segíthettem volna rajta… de nem. NEM TETTEM MEG.. Miért? Miért? Úgy érzem nem az én dolgom?.. Mit gondolok? – ezek a kérdések futnak át az elmémen, beékelik magukat az agyamba, hogy soha ne szabaduljak tőlük, míg válaszra nem lelnek.

        Már az utcán járunk, én lépkedek, ő pedig a nyakamba szuszog, mint egy kisgyerek, aki elfáradt a játszótéren és a bátyja viszi haza, - sóhajtottam – Nem tudok mit kinyögni, semmit csak egy egyszerű szót:
- Sajnálom! – Hangzott el végül
        Van-e mögötte igazság, őszinteség?! Éreznem kellene valamit? Nem gyűlölöm őt, de ha nem utálom, akkor mégis mit érzek?! –Közben odaérek vele a házához, sokszor látom hazafelé jövet, hiszen én is erre lakom így pontosan tudom, hol lakik. – Maradjak itt s adjam át a szüleinek, csöngessek és menjek el?  - újabb sóhajt eresztettem szélnek – Annak mégis mi értelme lenne? – Becsöngettem hát és vártam…

Társszerző: Coby

    

Én csak belehalok a hiányába 3. rész

„Helló, mi vagyunk az… f(x)!”

                - Sonny! Ébresztő! Teljesen elaludtál! El fogsz késni! – rángatta le rólam nénikém a virágos takarót, amíg Bon Wa kihúzta a függönyöket, beengedve a napfényt a halvány vörös szobába.
                - Elkések? – kérdeztem vissza, ki sem nyitva szemeimet. Majd nagyot koppant az állam. – ELKÉSEK?! – kaptam telefonom után, megnézve az időt. – Mégis, hogy késnék el?! – mutattam feléjük mobilom. – MÉG CSAK REGGEL HÉT ÓRA VAN! – rántottam vissza a takarót ágyamra.
                - Igen, és épp ezért kell felkelned, mert nyolckor jelenésed van a fodrászomnál! Tudod te, mennyi idő egy igazán stílusodhoz illő, de divatos hajat csinálni? Ráadásul, nem jöhet szét a koncert alatt, ahol persze, ugrálni fogsz majd, mások meglöknek és hasonlók. Egy ilyne hajat nem lehet pár perc alatt megcsinálni!
                - Én tudok, és egy perc sem kell hozzá. A titkom az, hogy kifésülöm a hajamat, és úgy hagyom.
                - Nem, most nem mehetsz el így! Ez egy nagy esemény lesz! Persze, gyönyör a hajad, sőt, minden nő ölni tudna érte, hogy olyan szőr rengeteg legyen a fején, mint neked, de most muszáj kirittyentened magad! Öt perc múlva reggeli, ha nem jössz le, a reggeli fürdésed a kertben lesz, a slaggal, oppa társaságában! – csukta be maguk után az ajtót, miközben Bon Wa a markába röhögött.

                - AHH!! – sóhajtottam hatalmasat, majd lassan kimásztam az ágyból, megigazítottam a hajamat, és megnéztem a telefonomat, jött-e valami. Öt üzenetet kaptam az este folyamán, amiket sorban megnyitottam.

                Feladó: Ms. Liu :3
                „Most már sokkal jobban fogok aludni, köszönöm! Megnyugtat, hogy te is ott leszel majd a közönség soraiban!”

                Feladó: Ms. Liu :3
                „Jajj, jut eszembe! Majd gyere a hátsó bejárathoz a koncert után… szólok majd a menedzsernek, hogy menjen kiérted!”

                Feladó: Ms. Liu :3
                „Egyébként, gondolom most ajummanal vagy.. kitartás holnapra! Zoey, fighting!”

Feladó: Omma ♡
                „Örülök, hogy épségben megérkeztél! Nagyon-nagyon-nagyon, vigyázz magadra holnap! Aztán beszélj sokat Amberrel! És majd írj egy részletes beszámolót a koncertről!
Mond meg neki, hogy puszilom és szeretem! És persze téged is, kicsim!
Jó szórakozást ~

U.i: Paradicsom? Ez mos komoly? És? Jól áll neki? Bár, biztos, hogy igen.. és, ne szólítsd ahjussinak Bon Wa-t! Még a végén tényleg szívrohamot kap!”

Feladó: Appa >-<
„AZONNAL FOTÓZD LE A HAJÁT, ÉS KÜLD EL! KÍVÁNCSI VAGYOK, MÁR MEGINT HOGY NÉZ KI AZAZ IDIÓTA DIVATMÁNIÁS! KEKEKE
ÉS ÍGY TOVÁBB! SZÍVASD MÉG AHJUSSIT ÉS AJUMMAT!
FIGHTING, ZOEY!”

Amber üzeneteit olvasva nyugalom töltött el, majd felkacagtam. Hihetetlen, hogy ismeri ajumma! Ő is tudja, hogy akárhányszor vagyok itt, divatos ruhákat vesz nekem, elvisz fodrászhoz, éttermekben eszünk, és körmöshöz járunk. Mivel rajtam éli ki, hogy nincs lánya, akivel az ilyen csajos dolgokat megcsinálhatja.

                Címzett: Ms. Liu :3
                „Kell az erőd! Ajumma felkeltett, és máris fodrászhoz akar vinni! OwO” – írtam neki vissza.

                Omma üzenete, mint mindig tele volt anyai érzésekkel, aggodalommal és tanácsokkal.
Elmosolyodva írtam neki választ.

Címzett: Omma ♡
„Persze, persze, vigyázni fogok magamra, omma! Azért mégsem egy ismeretlen városba jöttem, ne aggódj már ennyire! Még szép, hogy átadom neki az üzeneted :))
Köszönöm, meg lesz! Szeretlek ♡”

Viszont appa üzenete… sírva röhögtem, és a végére már visítva csapkodtam a francia ágyamat, ahogy elképzeltem, appa hogyan mondja mind ezt, személyesen. Mindig is szívatták egymást unnival, és oppaval, persze, csak úgy, mint a testvérek. Mivel oppa és appa olyanok egymásnak, mint én, és Amber. Unni pedig… unni. Hát a húga, még jó, hogy ölik egymást, rajtam keresztül is!

                Címzett: Appa >-<
                „Értettem, kapitány! ˇ^ˇ Még ma jelentést teszek az ön húgának, hajának állapotáról!
                A szívroham expedíciót pedig parancsára, azonnali hatállyal megkezdem!” – válaszoltam, majd nevetve indultam lefelé a lépcsőn, még mindig pizsamában.

A konyhában volt már mindenki. Az ikrek már neki láttak a reggeli belapátolásának, oppa, és unni pedig próbálták nevelni fiaikat, hogy hogyan kell viselkedni az asztalnál.
                - Ohayooo ~ - huppantam le egy üres székre, majd magam elé húztam a bögrém, amiből a forró tea gőze szállt fel.
                - Neked is jó reggelt. – nézett rám legszebb mosolyával unni. Hiába, ez a nő a kócosan felfogott hajával, és smink nélkül is gyönyörű volt, az „egyszerű” pólójában és rövid sortjában.
                - A francba! Pedig már reméltem, hogy használhatom a slagot! – csapott az asztalra csalódottan Bon Wa.
                - Sajnálom, majd legközelebb. – kortyoltam a forró italba.
                - Chh… - harapott bele a hússal teletömött szendvicsébe.
                - Drágám, egyél gyorsan, egy negyedóra múlva indulunk, utána, ha elkészült a hajad, elmegyünk vásárolni, hazajövünk, felöltöztetlek, aztán elviszünk a koncertre. – Jajj ne… már megint ez az elszánt, tipikus mosoly van az arcán. Félek tőle. Nem tudom, mit tervez pontosan, de félek.. Nagyon is.

 -Én valami egyszerű, mégis önkifejező frizurára gondoltam.

Szóval, maradjon egyenes, viszont, legyen felfogva… vagy nem is. Talán kiengedve? Hmm.. Esetleg színes tincsek? Vagy póthaj? Nem jutok dűlőre…  - merengett unni.

-És mi lenne, ha csak egyszerű lófarokba fognánk? Oké, kis hajlak a kedvedért, de mást nem szeretnék, tényleg… - pislogtam rá nagy, sötét barna szemeimmel.
-Hahh… ezt inkább rád bízom, Yu Na. – intett a fodrásznak, aki nem mellesleg a legjobb barátnője.

Bár, ezt egyáltalán nem csodálom, mivel élete nagy részét ebben a székben tölti, ha nem gardróbjában. Csak idők kérdése volt, hogy barátok legyenek.

-Oké, akkor kérlek, menj ki. Majd a végeredményt fogod csak látni. – paterolta ki nénikémet a váróterembe. – Nyugi, nem fogom túlzásba vinni. – kacsintott rám a tükörből.
- Köszönöm. – dőltem hátra a székben nyugodtan, hagyva, hogy azt tegyen a hajammal, amit szeretne.

                - Kész is! Bejöhetsz! – húzta el a válaszfüggönyt, beengedve unnit. – Mit szólsz?
                - Ez.. ez… - lépett mellém. – Fantasztikus! Egszerű, túúl egyszerű, de ettől olyan tökéletes!
És a smink, amit elkészítettél mellé… tényleg, azt nem is kértem..
                - Megkérdeztem Soo Yeon-t, beleegyezett. Szóval, már azt is megcsináltam. Szerintem jó lett. Bár nincs sok szüksége sminkre, ilyen szépséggel. – simított végig arccsontomon.
                - Bizony, nincs! – húzta ki magát büszkén ajumma. – Akkor, mennyivel tartozom? – fordult barátnőjéhez.
                - Áh, semmivel. Úgyis eleget fogsz költeni a plázában. Baráti szívesség volt.
                - Te vagy a legjobb, Yu Na. – karolta át vállait. – Akkor, Sonny, indulás, sok mindent kell még elintéznünk. – indult el az ajtó felé.
                - Persze.. persze… - sóhajtottam.
                - Sok sikert. – súgta fülembe a fodrász.
Igen, arra most sok szükségem lesz. Mert ha Yu Na unni nem lett volna most a cinkosom, ki tudja, milyen hajjal kellene végigsétálnom Szöulon.

                -Oh, ebbe a boltba menjünk először! Valamit el kell intéznem, oppanak! – ment be egy férfi boltba, magával húzva engem is.
                - És? Mégis mit keresünk? – álltam meg egy pólókkal teli polc mellett.
                - Inget veszek neki. Mivel a jövő héten utazik Thaiföldre munkaügyben, és szeretném, ha a tárgyalásokon ő nézne ki a legjobban. – ment az üzlet másik végébe.
                - Tárgyalás, nem divatbemutató… - motyogtam az orrom alatt, a falnak dőlve. Nem volt kedvem utána menni, és követni, mint egy kiskutya, ameddig ő Olimpiai rekordidőn belül keresztülcikázik a bolton. – 3…2…1…
                - Mehetünk! – jelent meg előttem, két hatalmas papír, az üzlet nevével ellátott zacskót szorongatva.
                - Mégis, hány napos lesz az út..?
                - Kettő. Mindkét napra vettem neki egy új összeállítást. Biztos tetszeni fog neki! Alig várom, hogy lássam az arcát! – tipegett a kijárat irányába nyolc centis magas sarkújában, hátra dobva kiengedett, piros loknijait.
                - Ez a nő… - kuncogtam, majd utána indultam. – Jajj, bocsánat! – ugrottam hátra egy lépést, mikor neki mentem valakinek. – Elnézést. – hajoltam meg.
                - Semmi gond. Nem történt semmi. – felnéztem. Egy gyönyörű, csokoládébarna szempár nézett vissza rám, legalább, 180 centiméter magasból. Egy nagyjából korombeli fiú lehet, barna, kissé hosszabb hajjal, és divatos, márkás ruhákba öltözve. Valahonnan ismerős volt.
                - Sooonny~ drágám, elfogunk kés- - és ekkor bent akadt a szó nénikémben. – Ó.. te.. nem a SHINee tagja vagy? – váltott át fangirl üzemmódba. – Az unokahúgom nagy rajongótok. – mosolyodott el. – Esetleg, nem lenne tolakodás, ha kérnék neki, egy autogra-
                - Ajumma! – kiáltottam rá, nem túl hangosan. – Ha mindenhol leragadsz, és vásárolsz, majd bájcsevegsz az összes létező emberrel, sosem fogok odaérni, Amber koncertjére! – ragadtam meg karját. – Még egyszer, elnézést. – fordultam vissza a fiatal idolhoz, majd nénikémmel együtt távoztam.

                -Istenem, milyen helyes fiú! És remek hangja van! Na és a mozgása… főleg a csípője.. hmm.
                - Yaah! Unni! Neked ott van oppa! – szóltam ki az öltözőfülkéből, miközben a pólót igazgattam, amit ajumma választott nekem. Tény, hogy néha túlzásokba esik, viszont tökéletes az ízlése, és a stílusérzéke. Már az első szettel el találta, mit is szeretnék felvenni az este.
Egy kissé bő, de a testvonalát követő fekete koponyás póló, rövid farmer sort, fekete converse cipő. És a hajam… istenem, tökéletes összhang! A kissé kócosan, felfogott hajam, a feltupírozott frufrum ami le volt tűzve, és a szintén tupírozott copfom.
                - Na, had lássalak! – húzta el a függönyt. – A..aaah!! Tökéletes! Megvesszük! De… mintha hiányozna valami.. várj egy percet! – rohant el, majd pillanatokon belül vissza is érkezett. – Tessék! – nyomott a fejemre egy kis kalapot, amit egy fekete, vékony csíkban, ezüst szegecsek díszítettek. – Na, és a táskád! – adott egy fekete, rövid pántú közepes méretű táskát.
                - Köszönöm! – adtam egy puszit arcára.
                - Öltözz vissza, irány a kassza, aztán hazamegyünk, oké?
                - Rendben, unni. – húztam vissza a kék függönyt. Visszavettem az egyszerű, fehér, fekete csíkos, félhosszú ujjú, bő ingemet, fekete sortommal, és a vállamra akasztható kis kék táskával.
Gondosan ügyelve, nehogy tönkre tegyem a hajamat. Belebújtam a fekete kis vászoncipőmbe, majd követtem unnit a pénztárhoz.

                - Menjünk, vegyünk valami nyakláncot is hozzá! – mutatott egy ékszerüzlet felé.
                - Ne, az nem kell! Már van egy. – mutattam fel elmosolyodva, az eddig pólóm alatt rejtőző kis barna keretű, fehér köves egyszerű, de nagyszerű nyakláncomat, ami majdhogynem a gyomromig lógott hosszú arany láncán.
                - Amber? – kérdezte, bár már tudta a választ, és elmosolyodva érintette meg a kis amulettem.
                - Igen. Bár nem hiszem, hogy ő most hordaná. Nehéz lenne egy ilyen hosszú lánccal táncolni.
                - Az igaz. De aranyos vagy, hogy mindig rajtad van. – simogatta meg felkarom.
                - Kösz. Na, menjünk! – fordítottam meg és toltam hátát a pláza parkolója felé.

                -3..2…1! Tádááá! – húzott be a nappaliba ajumma, ahol oppa, és az ikrek vártak ránk. – Ugye, hogy milyen csinos kis nőcit varázsoltam belőle? – húzta ki magát.
                - Eddig is az volt.. de ez… wáó! – füttyentett oppa.
                - Yah! Ahjussi! Te pedofil!
                - Én? Nem vagyok az, te vagy túl fiatal! De ne aggódj, megvárlak, tudod, hol lakom. – kacsintott.
                - Hamarosan már a túlvilágon fogsz, kedvesem. – mosolygott rá azzal a tipikus „még egy ilyen és a beleidet a füleden keresztül rántom ki” mosolyával unni.
                - Mármint úgy értettem, hogy ha te nem lennél itt! – próbált meg javítani helyzetén.
                - Unni! Nagyon szép vagy! – zengték kórusként az ikrek.
                - Köszönöm. – adtam nekik egy-egy puszit az arcukra. – Akkor én megyek is. Majd… valamikor jövök.
                - Ne siess! Beszélgessetek sokat! – adott egy búcsú puszit unni.
                - Akkor indulás. – pattant fel a kanapéról oppa, majd az előszobába ment, és felkapta a kocsi kulcsát. Ugyanis két autójuk volt, az övé egy nagy fekete terepjáró volt, míg unnié egy csajos kis piros sportkocsi. Csakhogy tuti ne keltsen feltűnést…

-Érezd jól magad! – állt meg a koncert épülete előtt. – Ambernek pedig kéz és lábtörést! – nyitotta ki nekem az ajtót.
        - Köszi. – szálltam ki. – Majd találkozunk. – integettem, majd elindultam a bejárat felé.
A szívem a torkomban dobogott. El sem hiszem, hogy így találkozunk. Ő egy sztár, én pedig csak egy a sok rajongó közül. Furcsa. Mindig fordítva volt. Általában én hívtam meg őt az én fellépéseimre. Noha, azok csak egyszerű hangversenyek voltak.
        - Sok sikert, Amber. – néztem fel az óriás plakátra, amin az f(x) öt tagja szerepelt. Név szerint, Victoria, Sulli, Luna, Krystal, és persze a kereszttestvérem. Hatalmas feliratokkal volt felírva mindenhova, hogy „La Cha TA”.
        Ahogy egyre közelebb kerültem a bejárathoz, annál több sikítozó lány és fiú mellett jöttem el. Rengetegszer hallottam ki az értelmetlen szavak tömkelegéből Amber nevét, valami jelző kíséretében. Mint például „Amber olyan király” „Olyan szexi” „Olyan menő” „Olyan helyes” és stb.
Sikerült beverekednem magamat, majd felmutattam a jegyemet, és elsők között foglalhattam el helyemet a színpaddal szemben.

Még egy óra.

A nagy zajt, és a sötétséget megtörte az erős reflektorok felkapcsolódása, majd a hangos zene.
A színpadon pedig öt alak bukkant fel, együtt táncolva a koreográfiát, majd lassan éneklésbe is kezdtek.
                El sem hiszem. Amber. Ott táncol. Rappel. Itt van tőlem alig pár méterre.
Megváltozott külsőre. A haja más fazonú volt, baloldali frufruja volt, és persze, még mindig rövid, de tépett haja.
                A többi lány is gyönyörű volt. Ott volt Victoria a hosszú, elöl frufrus barna hajával, és remek alakjával.
Luna gyönyörű hanggal rendelkezett, hosszú, hullámos sötétbarna tincsei könnyen lendültek át válla fölött egy-egy mozdulat alkalmával.
Krystal aki még nálam is fiatalabb volt, a csapat maknaeja, csupán 15 éves, és olyan vérbeli profizmussal mozgott a színpadon, mintha mindig is ezzel foglalkozott volna. Bár, ha jól tudom, még pedig biztosan, mivel eléggé jártas vagyok a hazai zenében, az ő nővére tagja a Girl’s Generation névre keresztelt lánybandának.
És ott volt Sulli. Istenem, ez a lány olyan aranyos! A szemei, de főleg a mosolya! Ritkán látni ilyen szép mosolyt. Persze, mindenkinek szép mosolya van a maga módján, de neki kifejezetten. Tökéletes.
                A videoklipben is látott ruháikat viselték, amik különbözőek voltak, mégis összeillettek.
Tökéletes volt az összhang az öt lány között.

-Helló! – szólt bele kis mikrofonjába Amber. Most először hallom beszélni, mióta nem találkoztunk. Hiányzott ez a hang. Még vett pár mély levegőt mielőtt folytatta volna.
        - Mi vagyunk az… f(x)! – mondták kórusban mindannyian. Földöntúli boldogsággal.
A koncert még egy pár percig tartott, ameddig előadták a „Chu~♡” című szerzeményüket is, végül elbúcsúztak. Az új rajongó tábor pedig szép lassan elindult kifelé, én pedig amint kiértem a főbejáraton, a hátsó ajtóhoz mentem. Ahol nem voltam egyedül. Hozzám hasonlóan, rengeteg lány ment még hátra, hátha sikerül elcsípniük a haza induló lányokat.
        Nagyjából öt perce álltam a zajos lány csapat kellős közepén, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi, nézett ki.
        - Zoey? – mondta ki a nevemet.
        - É-én! – küszködtem magam előre.
        - Gyere velem. – nyújtotta felém kezét, majd berántott, és bezárta az ajtót, mielőtt bárki is bejöhetett volna. – Amber kérte, hogy menjek ki érted. – az arcén meleg mosoly jelent meg. Nem volt túl idős. Talán huszonnégy. – Elég sokat beszélt rólad. – kuncogott.
        - Köszönöm. És… ő hol van?
        - Az öltözőben. Oda vezetlek. – indult el egy hosszú folyosón, én pedig szó nélkül követtem. Amúgy sem tudnék most megszólalni az izgalomtól.
        - Hé! Bemehetünk? – kopogtatott egy ajtón a Manager.
        - Persze! – tépte fel az ajtót Amber, arcán azzal a tipikus, 32 fogas mosollyal. – Zoey! – nézett át a férfi válla felett.
        - Rég találkoztunk... Amber. – nyeltem egy nagyot.