The Change 5. rész (FRISSÍTVE!!)

                -Jól vagy? – kérdem tőle, miközben a parkettát bámulom, ujjaimat tördelve. Utálom a csendeket! Főleg most... így csak gondolkodni tudok. És rögtön az ugrik be. Hogy mit tett egy órával ezelőtt.
                Felelt valamit, de meg sem hallom. Teljesen elmerülök az önmarcangolásomban.
Az ujjaimmal erősen belemarok ajkamba. Vérzik. Folyik le az államon. Fáj. De nem érdekel.
Csak kaparom. Tovább, és tovább. Már nem érzek semmit. Nincs fájdalom. Szégyenérzet. Semmi. Már nincs semmim. Csak hagyjatok békén. Hagyjatok magamra. Ne érjetek hozzám. Ne szóljatok hozzám. Ne tegyetek velem semmit. Csak hagyjatok.
Nem akarok kontaktust senkivel. A szüleimmel sem. Ha így látnának, belerokkannának, az biztos.
Én pedig nem bírnám elviselni.
                Mitsuchi... őt sem akarom. Nem akarom, hogy így lásson. Ennyire mélyen. Hogy megérintsen, hogy segítsen. Nyugtatgasson, hogy semmi baj, és majd egyszer úgyis vége lesz.
                Nem lesz vége! Soha! Már négy éve, hogy ez az egész így megy. Én is ezt hittem. Egyszer vége lesz. Ja, vége lett.
                Az egész csak egyre rosszabb, és rosszabb lett. Sensei egyre többet, és többet akart. Egyre telhetetlenebb és perverzebb lett.
                A kis tipitapikból lassan komoly, sokat mondó simogatások lettek. Majd nyalások. Csókok.
Simulás. Meztelen ölelkezések. Végül pedig petting... és két éve, hogy magáévá tesz.
Ez sem ment mindig így. Először csak havonta, majd kéthetente, hetente... végül már lassan naponta.
                „De persze, ez is elmúlik.” Gondoltam én. Annyira naiv, és ostoba voltam, és vagyok, hogy az nem igaz. Szánalmas az egész lényem.

                Eljutottam arra a szintre, hogy a lelki fájdalmam jobban éget, minthogy szinte letépem az arcom. Kikaparom a szám, és a nyelvem. De nem sírok. Egy könnycsepp sincs a szememben. Csak az érzés. Az érzés, hogy ha eddig meg akartam halni... most már akár el is égetném magamat elevenen.
Valószínűleg kevésbé fájna, mint ez. Sőt, talán ehhez képest az semmi lenne. Simán elnyomná. Észre sem venném.
                Csak karmolom magam, ott ahol még érzem magamon az érintését. El sem hiszem, hogy mit tettem. Beleharapok a nyelvembe. Reménykedem, hogy el tudom harapni. És akkor szép lassan meghalok. Egy liter vér, és az életem... véget ér.
                A gyomrom is kavarog. Igaz... az most benne van. Bennem. Az én gyomromban.
Elkap a hányinger. A szám elé kapom a kezemet. Egy adag lötty pedig elindul felfelé a nyelő csövemet. A gyomorsav szétmarja maga után. Fáj, kapar, éget. Igaz, ma még nem ettem semmit. Így csak gyomorsava... és azt tudok hányni. Már csak a képzelgéstől is undorodom.
                A kezemet elveszem a szám elől, és a padlóra öklendezem az undorító, ragacsod masszát.
Büdös.

                Nem bírom tovább. Az ájulás keringet, és elfekszem a földön.

☆☆☆☆☆☆

            Látom hogy rosszul van, én is rosszul vagyok szeretnék segíteni neki , feltápászkodok hogy oda mehessek hozzá, de őrjítő fájdalom nyilal bele az oldalamba, érzem ahogy a törött csontom egyre szúr és feszít.. ha nem látja egy orvos biztosan megölöm magam, a törött borda a legveszélyesebb…..érzem hogy valami nincs rendben bennem…  - sóhajtok, a szokásosnál is sápadtabb vagyok, karikás a szemem és kivagyok száradva. Nem mintha lenne időm az önsajnálatra vagy a szenvedésre, ki kell innen jutnunk… bár előbb utóbb úgyis keresnének de nem ez a fontos..

            Jobb előbb kijutni mint várni a sült galambot, előbb cselekszünk utána siránkozunk ez lenne a helyes felfogás, de akárhogy is nézem Hiyama-nak nem fogom hasznát venni, ugyanis ő továbbra is összeomlik és sajnálkozik. Én is szoktam sajnálkozni, de szerintem amit ő csinál már kissé túlzás … Miért akar meghalni? Én haldoklom és élni akarok, ő meg él és egészséges de megakar halni…. Sosem fogom megérteni, egy kicsit, csak egy nagyon kicsit segíthetne… tudom hogy mennyire rossz ha éveken keresztül terrorizálnak és megerőszakolnak…. én is tudom milyen… mert Yoshioka sensei nem az első volt a sorban… csak ő ezt nem tudja. De mégis itt vagyok és élek, legalábbis egyenlőre….

           Ha szenvedés helyett talán egy kicsit, egy nagyon kicsit összeszedné magát és nem akarna meghalni vagy magába roskadni akkor még esetleg meg is oldhatnánk mindent. Persze , mit is akarok hinni ő nem egy erős ember, sőt… túl gyenge az ilyenekhez… Talán magában tartani az ilyesmit azt hiszi nagy erőre vall, de nem… elhallgatni az ilyeneket csak gyávaság… ő elmondhatná a szüleinek ..és akkor már rég vége lenne ennek az egésznek… én szívesen elmondanám, ha lenne kinek. De nincsen.. Már jó régóta nincs senki…

         DE még mindig itt vagyok … neki sem kellene folyamatosan ezen gondolkodnia…a  félelmeket lekell győzni! Én nem félek a senseitől csak undorodom attól amit csinál, de ez nem félelem csak megvetés és lenézés. Sajnálom őt amiért ilyen eszközökhöz kell folyamodnia… talán ha kicsit kedvesebb lenne, és odaadóbb akkor  még ha diák is , ha fiú is bárki szívesen összejönne vele. – sóhajtok de lehet hogy ez csak a saját begyepesedett logikám ….

           Komolyan mit tehetnék? – Nem akarja hogy segítsek, nem akarja hogy ránézzek vagy hozzászóljak, hiába lépek közelebb ő keserves és kissé dühös tekintettel legyintett rám…  Visszaülök a szivacsra, a számból vér szivárog… meg sem lepődök tudtam hogy valami nincs rendben. Nem akarok meghalni de ha ez így megy tovább akkor ezen a szent helyen fogok megdögleni…. -  Letörlöm a vért és gondolkodok tovább, a csend.. szeretem a csendet olyankor jól lehet merengeni és gondolkodni  , az én barátom a csend és a sötétség… ők mindig megértenek ..és remek ötleteket is adnak meg önbizalmat valamihez , a célhoz amit el kell érnem..


          Gondolkozzunk, az önmarcangolástól nem lesz jobb senkinek sem… se nekem se neki, szóval megkell oldanom egy problémát és meg is fogom oldani… Mitsuchi vagyok.. apám nem a sebek nyalogatására nevelt amíg élt...  Minden rosszban van valami jó, csak ez a jó még nem bontakozott ki, én szeretem a fizikát ettől függetlenül, sosem voltam teljesen normális azt azért bevallom... sőt ha kicsit kedvesebb lenne talán még kedvelném is a tanárt, sokat bókol nekem látszik rajta hogy komolyan gondolja...csak ne lenne ennyire agresszív ... akkor akár még önként is bele mennék mindenbe...  – megpaskolom az arcom és felkelek.. vért köhögök, de most már nem érdekel, közelebb megyek az ajtóhoz és leszarom a fájdalmat , nem érdekel fájjon csak ha akar legalább érzem hogy élek... olyan mint a tetoválás..! 

        Valóban léptek... Ishimaru sensei az.. a testneveléstanár , azt hiszem sosem örültem még neki annyira mint most, kulcs csörgés majd az ajtó kinyílik..., de nem csak ő van itt hanem Takada a gondnok is, hihetetlen jó érzés, a sensei kivezet engem a sötétből mialatt Takada-san bemegy Hiyamaért aki a földön fekszik és piheg.  Lenézek magamra és látom hogy a kezeim véresek, Ishimaru sensei telefonál, mentőket hív… komolyan mentőt hív – sóhajtok – végre!
           - Erős egy srác vagy te Mitsuchi! – mondja miközben a vállamra teszi a kezét.
Ez jól esett, rég dicsértek már meg úgy igazán. Int és beszél valamit Takada-sannal, nem igazán figyelek mert örülök a saját fejemnek. Takada kikíséri Hiyamat aki szerintem azt sem tudja reggel van-e vagy este. De ami igazán nagy meglepetés okoz az ,az hogy a sensei hirtelen felkap az ölébe és elkezd rohanni, belepirulok az egész helyzetbe. Szirénát hallok, valószínűleg megérkezett a mentő… Szóval akkor emiatt rohanunk annyira… Próbálok visszatekinteni kevés sikerrel… Remélem Hiyamanak is jobban lesz ha kipiheni magát, visszafordulok és élvezem a kellemes szállítást.

☆☆☆☆☆☆

                -Hiyama-kun... el tudnád mondani. Mi történt veletek? – kérdezi Aiko-san, az iskolai védőnő. A gyengélkedőn, miközben egy pohár vizet nyújt felém. De én nem veszem el. Nem akarok inni.
                - Csak... elestem. – hazudom ösztönösen. A kezeim remegnek. A fogaim összekoccannak. Egész testemet úgy rázza a nem létező hideg, mintha az északi sarkon lennék. Mindenem remeg.
                - Ne hazudj nekem! Mond el az igazat! Most, rögtön! – fordít maga felé az ágyon ülve, hogy a szemeibe nézzek. De én lesütöm a szemeimet. Nem akarom, hogy belenézzen az enyéimbe. Mert a benne lévő rengeteg, mély fájdalomból, rögtön rájönne, hogy mit éltem át. Oké, valószínűleg csak kapizsgálná... vagy csak annyit fogna fel, hogy valami rossz. De ezt így is tudja. Fölösleges rá néznem.
                - Hiyama. Mi történ veled és Mitsuchival? – szól hozzám mély hangján a gondnokunk.
Annyira tiszta a hangja. Olyan... lágy. Olyan, amilyet már hosszú ideje nem hallottam. Mitsuchi mindig távolságtartóan beszél velem, akármiről legyen szó. Az osztálytársaimmal egy szót sem váltok. Yoshioka senseit pedig meg sem említem.
                - Mondtam már, hogy elestem... – duruzsolom magam elé.
                - Ne hazudj! Mond el. Bármi is az. Segítünk... Valamelyik osztálytársad tette? – teszi kezét vállamra.
                - Nem... – szemeimbe újra könnyek gyűlnek. Nem tudok tovább játszani. Nem bírom tovább folytatni ezt az ördögi játszmát. Én csak... abba akarom hagyni. Kiszállni. Lelépni a mezőről. Nem célba akarok lépni, hogy nyerhessek. Nem. Azt akarom, hogy kiüssenek a helyemről, és elhagyhassam az egész táblát. Azt, hogy mivel ütnek ki, milyen eszközzel, és hogy... Nem érdekel.
                - Akkor ki tette? – kérdi a nővér.
                - Yoshi...oka... sensei. – mondom. Lassan, nagyon lassan felnézek a szemükbe.
Teljesen le vannak sokkolva. A szájuk tátva, a kezük pedig szinte megfagyott a levegőben.
                - Hogy... mit mondtál? – szólal meg először a gondnok.
                - Hiyama-kun, ez nem vicces! Az igazat akarom hallani, nem a kitalált agyi szülemény, izéidet! – csattan fel a nővér.
                - Mi? – Mi.. MII?! Hogy én hazudok? Épp most szedtem össze minden bátorságomat, és mondtam el nekik azt, amiről a legkevésbé akartam eddig, hogy kiderüljön! Miért nem hisz nekem?
                - Az igazat! Az igazat mond!
                - Ez... az igazság...
                - Hívom a rendőrséget. – nyúl farzsebébe Takada-san.
                - Nem, nem hívod! – veszi el kezéből a készüléket Aiko-san. – Te komolyan elhiszed, egy tizenéves kis meséjét? Valószínűleg csak kitalálta, mert utálja a tanárját!
                - Igen, el! – emeli fel hangját, és megragadja a nővér csuklóját. Kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Tizenhat éves! Tudja, hogy a szavaknak súlya van! Szerinted, hazudna egy fiú ilyenről? És még ha csak nyolc éves is lenne, akkor is hinnék neki! És most, felhívom a rendőrséget, utána pedig a mentőket. Te pedig hozol neki egy teát! És erről nem nyitok vitát. – kapja ki kezéből a telefont, és tárcsáz.
                Remek, most ide jönnek. Aztán felhívják a szüleimet, akik rögtön rohannak majd hozzám, hogy mi történt. Utána pedig elkezdődhet egy hosszú, rendőrségi eljárás. Ezért nem akartam elmondani soha, senkinek. Nem akarom, hogy bárki is megtudja. Mert biztos elterjed majd az iskolában, hogy a fizika tanár dugott egy... sőt, két diákjával. És kit ne érdekelne egy ilyen szaftos pletyka? Ez az egész... fölösleges. Csak elakarok innen menni. Valahova, messzire. Elfelejteni az egészet, és végre normális életet élni. Csupán erre vágyom. Nem olyan nagy kérés, nem de?
                Elköltözni, iskolát váltani, új osztályba járni, ahol még senki sem ismer, és új lappal indulok... új tanárok órájára járni. Azok ellenére, ami történt, nem félek a felnőttektől. A többi tanártól. Egy, a millióhoz az esélye, hogy egy újabb Yoshioka senseihez hasonló tanárt találjak valahol.
                - Tessék. – nyújtja felém a bögrényi, forró teát Aiko-san. – És... sajnálom, amit... az előbb mondtam. Elveszem tőle, és bólintok egyet.
                Úgy érzem magam, mint egy baba. Mint egy buta, szép kis baba, ami senkit sem érdekel, megfeledkeztek róla, otthagyták a polcon. Nagy néha neked, vagy valaki másnak eszébe jut, hogy levegyen a polcról, és játsszon velem egy kicsit. Csak pont annyit, hogy feltámadjon bennem a remény, hogy azt higgyem, fontos vagyok valakinek. Utána megint megfeledkeznek rólam. Mintha nem is léteznék. Eddig úgy éreztem, mintha egy óriási szakadék szélén álltam volna, és nem volt senki, aki visszahúzzon. Senki, akit érdekeltem volna, vagy aki egyáltalán észrevett.
                Most pedig hirtelen mennyit foglalkoznak velem.

                Minden ember egyedül van, mind fütyül a másikra, és a fájdalmunk egy lakatlan sziget... ahonnan lehetetlenség kiúszni.
Főleg, egy ilyen helyzetben. De... akkor jött ő. Mitsuchi Chishou. Akivel sosem jöttem ki jól. Sosem beszélgettünk. Sosem kerültünk különösebben közel egymáshoz. Soha nem érkezett senki, aki megtanítana felejteni. Hogyan kell idegen ajtók előtt a terhet letenni. Letenni és ott felejteni.
De ő jött. Segített. Bár, ezt akkoriban még fel sem fogtam. Észre sem vettem. Csak idióta módjára üvöltöztem vele. Ordítottam... toporzékoltam, mint egy hisztis kölyök. Csak most jövök rá... mekkora szemét voltam. Mennyi fájdalmat okozhattam neki azzal, hogy mindazok ellenére, amit értem tett, én így válaszoltam neki. Bögrémbe egy könnycsepp hullt.
Egyedül érezzük magunkat, de mindig van valaki, akivel egy cipőben járunk. Valaki, aki átérezheti, ha csak egy kicsit is, a fájdalmunk súlyát. Aki levesz belőle. Hátrahagyja azt.
                Belegondolva... ő sokat segített nekem. Mellette jobban viseltem a történteket. Mellette mindig kicsit úgy éreztem, hogy élek. Hogy lehet saját döntésem. Saját akaratom. Bármi történjen is veled, ha megoszthatod másokkal, attól jobbá válik...
Én pedig mindig távol tartottam őt. Talán azért, mert nem akartam, hogy ő is belekeveredjen abba, amibe én is. Hiszen... miattam került most oda, ahol van. Miattam került a tanár karjai közé, miattam került a kórházba... miattam sérült meg. Lelkileg, és fizikailag.
Bocsánatot kell kérnem tőle. Mindenért.

                Könnyebbé válik a megbocsátás, ha nem vállaljuk többé az áldozat szerepét.

Azt hiszem... talán itt az ideje felnőni. Nem csak sírni, és elbújni. A halálban keresni a kiutat.
Most kell elmondanom mindent. Kibeszélnem a történteket. Hogy utána hátrahagyhassam az elmúlt év eseményeit, és ott folytassam, ahol négy éve elkezdtem. Hogy az legyek, aki akartam lenni.
                A megbocsátás megváltja a múltat. A megbocsátás felszabadítja a jövőt.

☆☆☆☆☆☆

             A reggel mindig megújulást hoz, a nap fénye mely besüt mindenki szívébe… nincsenek rossz emberek, csak mindenki a saját céljáért küzd….de ettől ők még nem rosszak.. Csak emberek.

            Kórházi ágyban ébredek… , zsibbad mindenem a sok fájdalomcsillapító és altató miatt. De valahogy mégis jól érzem magam, talán mert megszabadultam a fájdalomtól ami az oldalam nyomta, szó szerint… amit behoztak megműtöttek, azt mondták szörnyű az állapotom. Ez valahogy nem volt újdonság a számomra. Tisztán éreztem hogy semmi sincs a helyén. De nem voltam szomorú. Mindig vannak dolgok amikért érdemes áldozatot hozni.

           Egy cél, egy álom vagy akár egy osztálytárs….egy barát!  Azt hiszem jogosan mondhatom hogy barát, hisz közös az érdek..és egy kicsit közös a cél is. Remélem Hiyama jólvan… talán nem kellene mindig ridegnek lennem…de időbe telik mire újra menni fog az az önfeledt mosoly ami régen… hogy kimutassam én is élek és boldog vagyok még ha a dolgok nem is mindig úgy sikerülnek ahogy én azt szeretném. Az élet tele van váratlan meglepetésekkel… de nem kell hősnek lenni ahhoz hogy letudjuk győzni őket. Hiyama ..nem is… Keiya erősebb mint gondoltam… és tudom hogy megvan benne ami kell. Mindig is megvolt…  hisz nincs ember akiben ne lenne meg… csak lehet kell egy kis löket neki hogy kimutassa a foga fehérjét és igazi van tigris legyen…aki büszkén lépked..és harcol ha kell.

         Oldalra fordítom a fejem és Ishimaru-sensei meleg mosollyal köszönt, olyan jó érzés .. mintha egy kedves édesapa ülne az ágyam mellett… annyira jól esik. Vágyom egy családra… de semmi sem pótolhatja a régit…ők örökké velem lesznek, és ezért nem akarom feladni… akkor csalódnának bennem, és én nem szeretném ha anya vagy apa csalódott lenne…és egy gyermek dolga az hogy a mindig rendületlen küzdjön a céljaiért, hiszen az álmokat sosem szabad feladni. És a szülei mindig büszkék lesznek rá..akkor is ha már nincsenek vele. – Mosolyodtam el - 

        Fájó tekintet váltja fel meleg mosolyát, és már tudom hogy ő is tudja, hisz az orvosok elől nehéz eltitkolni bármit is, persze vannak dolgok…de ebbe most inkább nem megyek bele…
        - Mitsuchi, miért nem szóltatok? Segítettünk volna…olyan buták vagytok mind a ketten, szólnotok kellett volna. – Megfogja a kezem..és aggódó szemekkel morzsolja el ezt a két mondatot. Kicsit emlékeztet édesapámra, ő is mindig ilyen volt… ott segített ahol tudott…persze egy katonaorvosnak ez is a dolga…segíteni mindenkinek mindenhol…ahol csak lehet.

        -Nem akartam gondot okozni másoknak tanár úr. – Nyögöm ki egy mosollyal az arcomon- Ő pedig kezeibe temeti az arcát.  Nagyokat sóhajt és a fejét csóválja.
        - Mitsuchi azt hiszem te egy olyan ember vagy, akit nagyon meg kell figyelni, ha meg akarunk érteni. Minden esetre tudd hogy büszke vagyok rád , jól álltad a sarat. Le a kalappal előtted. Remek ember vagy.  – Mondja csupa őszinteséggel és majd meghasad a szívem.
Majd a háta megfordul és elővesz  egy mappát, vékony fekete mappa, és odanyújtja nekem. Fogalmam sincs mi lehet benne de sejtem, hogy valami szélsőséges lesz.  Végig simítom a kezem a mappán… nem akarom kinyitni.

         -Van esetleg hozzátartozód vagy gyámod akihez fordulhatunk Mitsuchi-kun? – kérdezi teljesen komolyan. Azt hiszem ez tényleg valami rossz dolog lesz.
         - A nagybátyám a gyámom…de ő már évekkel ezelőtt külföldre ment, és soha többé nem jött vissza. Hosszú évekkel ezelőtt. Nincs senkim. – Felelem  és kibontom a mappát, több papír is van benne. A kezembe veszem a legelsőt és jól szemügyre veszem.  Majd rászánom magam hogy elolvassam… olvasom a sorokat..

             {…} 3§,, Mitsuchi Chishou tanulói jogviszonya az [XY] Gimnázummal a mai naptól megszűnt. A tanulót magatartási és az iskola ellen elkövetett vétkek miatt elbocsájtom. Továbbá az iskola nem köteles új intézményt keresni diákjának. Megértését Köszönjük és a továbbiakhoz jó szerencsét kívánunk. {….} 

         Kikerekedett szemekkel olvasom a papírokat….kicsit remegnek a kezeim, 17 majdnem 18 évesen erre a sorsra jutottam. Kicsaptak az iskolából egyetlen tanár miatt.  Szomorú arccal nézek rá Ishimaru senseire aki csak megbánóan lehajtja a fejét mintha csak az ő hibája lenne amikor hát.. valljuk be.. ez senki hibája.. Vagyis az enyém és Yoshioka senseié… Nem..nem hibáztathatom őt, az én hibám mert nem szóltam senkinek. Az én hibám mert önfejű voltam. Az én hibám mert nem tettem semmit.

       Vissza hajtom a fejem a párnára és sóhajtok, afféle fájdalmas és kicsit megkönnyebbült sóhaj ez. 
Azt hiszem ennek így kell lennie. Yoshioka Suwa nem tanít majd többet az iskolában. Hiyama Keiya is új iskolában tanulhat majd, és megvalósíthatja azokat amikre mindig is vágyott, és én Mitsuchi Chishou sem fogom már e Gimnázium padjait koptatni… keresek egy új helyet ahol majd azzá válhatok akire érdemes büszkének lenni. A tanúr úr egy tollat nyújt felém , én pedig szépen alá írom az összes papírt amit kell, elfogadom és tudomásul veszem. Leteszem a papírokat az ágyam melletti éjjeliszekrényre.
       -Minden rendben? – Kérdi ő, persze látszik rajta hogy tudatában van annak hogy sok minden nincs rendben ami hozzám kapcsolódik. De az ember ezt már amúgy is csak megszokásból kérdezi.
       -Persze, sőt egy kicsit jobban is érzem magam… mintha egy nagy vízesés mosta volna el minden gondomat. – Felelem az ablak felé fordulva, az ablak előtt madarak repkednek… mintha csak táncolnának oly könnyedek és gondtalanok.. Úgy érzem most már én is olyan vagyok akár csak ők… talán nem gondtalan. DE szabad .. az mindenképp…álmokkal…melyekért érdemes élni.

               Ha hiszel álmaidban (...), azok hűségesen visszatérnek hozzád. Az álom madár, amely vágyódva repül abba a fészekbe, ahol meleg szeretetet talál.

☆☆☆☆☆☆

„Csak akkor születik barátság, ha két hasonló ember egymásra talál, ha - óriási nehézségek árán, tapogatózva, félszavakkal, avagy elképesztő gyorsasággal - ráéreznek egymás gondolataira.” – áll egy könyvben.

Becsukom, és leteszem az éjjeliszekrényemre. Itthon. A szüleim éppen az iskolában vannak, hogy megbeszéljék az iskolaváltásomat. Nekem, mint legfőbb érintettnek pedig azt mondták maradjak itthon. Pihenjek.
                Amikor hazajöttünk, és elmondtam nekik mindent, hogy mióta tart, és miket éltem át... a szüleim sírtak. Rengeteget. Aztán a sajnálatuk átütött dühbe. Rögtön felakarták keresni Yoshioka senseit, és a tengerbe fojtani. Utána megint engem ugráltak körül, míg nem megnyugtattam őket, hogy én teljesen jól vagyok. Csupán annyit akarok, hogy ne legyen per, és vegyenek ki az iskolából. Ennyit. Az iskola váltással egyet értettek. Viszont azzal, hogy ne indítsunk pert, már kevésbé. Amit megértek. De mikor én is elmondtam, miért nem szeretném ezt, megértették, és elfogadták. Nem akarom tovább hánytorgatni a múltat. Ami megtörtént, megtörtént. A múltat senki sem képes átírni. Fogni egy radírt, és eltörölni az emlékeket, legyenek azok jók, vagy rosszak. Viszont el lehet hagyni. El felejteni. Én pedig csak ennyit kívántam. Felejtést. Az elmúlt négy év minden ilyen alkalmát elfelejteni. Kivéve... kivéve egyet... pontosabban kettőt. Az egyik pedig az utolsó volt. A WC-ben történtek. Amikor... amikor Mitsuchival voltunk. Sensei pedig csak nézte. Valamiért... valamiért az nem tűnik gusztustalannak, embertelennek. Abban... akkor, és ott, volt valami. Emberi. Valami érzelem. Bár, nem tudom micsoda. De azaz egy emlék valamiért nem érdemel felejtést.
És ott van az, amikor rám talált. Ahogy az egész belekeveredése elkezdődött. Amikor csak simán hazamehetett volna... de ő... ő meghallotta a segélykiáltásomat. Visszajött. Értem.
Aznap, ő megmentett. A magánytól... és a tanártól. Bár, utána még történtek dolgok... mégis. Könnyebben elviseltem. Nem volt olyan szörnyű az egész.
                Haza hozott. Utána pedig aggódott értem, és visszatért. Megmentette az életemet. Többször is. És, én ezért hálás vagyok. Nagyon is. Áhh, gratulálok Hiyama Keiya, azt hiszem elindultál a felnőtté válás útján, és végre józanul gondolkodsz!
Pihennem is kéne... hiszen mégis csak agyrázkódásom van, vagy mifene. De nem tudok. Folyton csak Mitsuchira gondolok.
                Vajon most hogy van? Mi lett vele utána? Mekkora a baja? Mennyi ideig kell még kórházban lennie? Vagy... már otthon lenne?
Rengeteg kérdés foglalkoztat engem, vele kapcsolatban. Ahh... mit kellene tennem? Bocsánatot akarok tőle kérni a sok hülyeségemért, amit elkövettem. A rengeteg bántó, sértő szóért, amit a fejéhez vágtam. Pedig nem volt hozzá jogom. Aaakkora idióta vagyok!

                Talán... Talán már otthon van. És, akkor meglátogathatnám. Úgyis a közelben lakik, nem messze. Ennyi séta még nekem sem árthat meg.
És ahogy ezt átgondoltam, már ki is kelek az ágyamból, felveszek egy farmert, pólót, beletúrok a hajamba, és lassan lemegyek a lépcsőn. Nagyon lassan. Azt mondták a lépcsőzésre különösen ügyeljek oda. Belebújok a cipőmbe, és írok egy kis cetli anyáéknak, amit az asztalon hagyok.
                „Átmentem egy kicsit Mitsuchihoz. Nem sokára jövök. Keiya.” – írom rá, majd felkapom a kardigánom, lakáskulcsom és elhagyom a házat.
Remélem otthon lesz már.

☆☆☆☆☆☆

               Végre hazajöhettem a kórházból, már nagyon untam az ott létet, még mindig sajog az oldalam..de most már csak a műtét miatt, de végre végre itthon. Amíg bent voltam találtam magamnak új iskolát, fel is vettek szóval azt hiszem végre minden kezd összeállni. Láttam Hiyama szüleit amikor az iskolában voltam a maradék papíromért… eléggé sajnálkozva és szánakozóan néztek rám… mivel Hiyama elmondott nekik mindent… ezt az egyet megtudom érteni.  Végül mindketten elhagyjuk ezt az iskolát… azt hiszem ha nem csaptak volna ki.. akkor is elmentem volna. Ez lett volna a logikus döntés nem?! 

             Apropó Hiyama… - sóhajtok – Vajon mi lehet vele? Jól van? Sikerült új életet kezdenie? Sokat gondolkodom rajta és sokszor jut eszembe. Néha meg meg állok és azon gondolkodom bár csak más körülmények között találkoztunk volna, és akkor lehettünk volna barátok. Lehetett volna az egyetlen barátom.  –megpaskolom az arcom- Túl sokat gondolkodom ezen…és rajta, ő tovább lépett nekem is tovább kell.  Sok minden történt amit nem fogok elfeledni egy könnyen…. nem akarok semmit elfelejteni igazából, jót rosszat megakarok őrizni mind hozzám tartozik és nem válogathatom ki csak a jókat… akkor nem lenne értelme a történteknek…Nemde?!

           Amikor először mentem vissza Hiyamanak segíteni… vagy amikor a sikátorban tett magáévá a sensei… amikor bent kellett maradnom… vagy a legutolsó jelenet a tanári mosdóban..mind mind hozzám tartozik… Az ilyen emlékeket megkell őrizni , hogy ne kövessünk el már megtörtént hibákat, vagy épp ellenkezőleg… Segítsünk újra ha megtehetjük. Legyen más a fontos ne csak önmagunk! Ha jót tehetünk tegyük meg, és a szerencse később aranyként fog visszamosolyogni ránk. Az aranyat persze csak képletesen értem.  Kicsit örülök hogy belekeveredtem az egészbe… hisz szert tettem egy barátra… még ha ő nem is tekint annak … hisz annyiszor ordította le a fejem – nevetem el magam- innen az idő távlatából már inkább vicces ahogy kiabált velem… de akkor is ..ő a barátom marad örökre.

          Ahogy merengek a magam kis világában csengetést hallok, komolyan ki lehet az? Nem nagyon szoktak hozzám vendégek járni és az a nem nagyon annyit tesz mint soha. Komolyan senki sem szokott meglátogatni… a postás jár vagy a takarítónő…de semmi ..vagyis senki több. Mindegy felkelek..és lecsattogok a nagy ajtóig, majd kinyitom. És szerintem még a meglepett fejemnél is kétszer meglepettebb fejet vágok amikor látom hogy Hiyama áll az ajtóban. Pislogok még vagy kettőt, el sem hiszem… de ezek szerint jól van, ép és egészséges ennek örülök. Kicsit másik arcát látom most mint amit eddig megismerhettem.. – beletúrok a hajamba – az arca boldog és egész jó kedvűnek tűnik.
         - Hiyama! Rég láttalak..- Köszönök rá vigyorral az arcomon – Ne haragudj nem számítottam vendégekre.. – Magyarázom meg hogy miért egy szál nadrágban állok az ajtóban.
         - Nem gond, végül is én jöttem váratlanul. – Feleli, azért látszik rajta hogy kicsit zavarban van.

          Beljebb tessékelem az előtérbe, majd át a nappaliba…Ilyenkor utálom hogy nagy házban lakom, mert rohangálnom kell mint pók a falon..ami hát eléggé kínos.  De ez van! Leültetem a kanapéra majd hozok neki teát..és közben magamra kapok egy pólót is, ahogy azt illik. Hiába férfiak vagyunk azért a vendég akkor is vendég ha tegyük fel az éppen a haverod.  Leülök vele szembe majd nézzük egymást hosszú perceken keresztül… nem érzem kínosnak hiszen most nem azért vagyunk itt mert muszáj…hanem mert ő itt szeretne lenni, epekedve várom hogy elmondja miért, miért jött….

          Azt hiszem a filozófusoknak igaza volt… az álmok mindig visszatérnek oda ahol szeretet van…és most ő is visszatért… - mosolyodok el .