Kiolthatatlan [ONE SHOT]

MinHo születésnapja alkalmából egy rövidke one shot a 2Min párossal ^^
Jó szórakozást hozzá, remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Írjatok véleményt, kommentet ^^

Szereplők: Taemin, Minho, Naeun
És elszórva SHINee tagok~

Figyelmeztetés: yaoi

             Szerelmesnek lenni könnyű. Meglepetést okozni szintén, könnyű.
De, meglepetést okozni annak, akit szeretsz már nem is annyira könnyű.
Hiszen az együtt töltött idő alatt már mindent, amit csak lehetett megadtál neki, és nincs semmi ötleted; mit adhatnál neki?

            Ez is egy ilyen patthelyzet volt most Lee Taemin életében.

            Már éppen leesett az első hó, beterítve magával mindent. Ezzel Boldogsággal töltve el, a gyermekek csöpp szívét, mely tiszta még, mint a fehér porcukorra emlékeztető csapadék.

            Az éppen csak huszonkettedik életévét betöltött ifjú nagyot sóhajtott a hűvös decemberi levegőbe, melyben lélegzete meglátszott, és mint a cigarettafüst szállt előtte, majd eltűnt. Beleolvadva a levegőbe, és láthatatlanná válva.

            Már csak egyetlen hete van, hogy kitalálja, mivel is lepje meg párját.
De az elmúlt két hónapban, mióta készül erre a keddi napra, mindent ötletét elsütötte, és egyik sem bizonyult a legjobbnak.

            Például; ott volt a Manchester United hivatalos meze. De ez elbukott, mivel a magas fiú egyik nap mosollyal az arcán jött haza, legragyogóbb mosolya mellé körítve a „nézd csak, mit kaptam aputól?” mondatot, ezzel egy időben fel is mutatva a piros mezt. Melyet édesapja szerzett neki egy meccs alkalmával.

            Ezek után, ha még nem lett volna neki elég, minden egyes ötletével beelőzte valaki, mielőtt még bármit is tehetett volna komolyabban az ügy érdekében.
Mintha az égiek is azt akarnák, hogy ez a kilencedikei nap ne legyen számára szerencsés.

            - Minnieeee! – Lengette meg arca előtt egyik kezét párja, mire gyorsan feleszmélt. Újra elkalandozott. Hiába, már minden egyes gondolata csak azon nap körül forog, és minél többet gondol rá, annál idegesebb lesz, és összeszorul a gyomra, belegondolva, hogy Minho milyen fantasztikus meglepetés bulit szervezett neki a nyáron. Mennyi kényeztetést kapott...
            Ő pedig most itt van, alig van három napja keddig és még mindig nem tart sehol.
            - Minnie, jól vagy? – Lépett mögé az idősebb, fejét másik nyakába fúrva. – Valami gond van? – Suttogta a másik hófehér nyakába.
            - Igen – remegett meg hangja, és próbálta visszafogni magát. – Minden remek, nyugalom – nem, nincs minden rendben, egy kész csődtömeg vagyok, nem tartok sehol, alig van hetvenkét órám, és még csak azt a rohadt tortát sem szerveztem még le, de amúgy igen, köszönöm, remekül.
            - Hát akkor... oké – adott egy apró, leheletnyi csókot orcájára, mely attól vörös rózsákat maga mögé utasítva vált hirtelen vörössé a gesztustól. – Megyek, lefürdök, majd az ágyban megvárlak – tűnt el a faajtó mögött.

            A legifjabb pedig megbízhatatlanul ingó térdei végett a fenyőfa alapú konyhaasztal szélébe támaszkodott.

           Bele kell húznia.
           Nincs több ideje.

            Gyorsan felkapta cipőjét, majd vastag kék kabátját is, sietve írt egy levelet Minhonak, hogy ne várjon rá, mert kapott egy telefont, és sietnie kell, majd csak későn jön haza.
            Egy kis hazugság belefér a jó cél érdekében, nem?

            Amint leért az utcára a hideg levegő, és valószínűleg a csodás szöuli fények hatására megnyugodott, mind ő, mind szíve és tüdeje is, így már léptei nem voltak oly szaporák, mint az imént.
A kis nyugalom még jól is jött, így tudott gondolkodni, végre tiszta, ködetlen aggyal.
            A hangulat fokozása kép fülébe helyezte fekete füldugóit, majd csatlakoztatta másik végét telefonjába, elindítva legújabb kedvenc számát.

            Közben a kirakatokat nézegette, ahogy elhaladt mellettük.

Persze, cukrászdák mellett is ment el, de a legtöbbjük nem nyújtotta azt a szintét, és nem tudta elképzelni azok tudásával azt a tökéletes tortát, melynek képe fejében volt, és egyelőre csak ő ismert.

            Majd végül megállt egy látszólag szimpatikus cukrászda ajtajában.
Körül nézett, végül bólintott magának, és belépett a csinos, csont-fehér és halvány rózsaszín birodalomba, ahol kedves arcú kiadók szolgálták fel a habosabbnál tekertebb, és furfangosabban elkészített színes, ízletes kis falatokat a betévedő vendégeknek.

            Az egyik aprócska eladókisasszonytól, melynek hosszú barna haja fel volt kötve, átadott neki egy vastagabb dossziét, melyben főcukrászuk eddig elkészített műveinek képe, és felépítése sorakozott, a kezdetektől, napjaikig, hogy látható legyen a cukrász keze fejlődése.
            Mit ne mondjon, lenyűgöző. Valóban.

            Nagy ámuldozásában – melyet még mindig fülében zenével kísért – csak azt vette észre, hogy valaki széles vállait kopogtatja, kitartóan – közben valószínűleg szólongatva is.

            Lassan felemelte tekintetét, először csak a fehér, hosszú, vékony ujjakat pillantotta meg.
Kísértetiesen ismerős ujjakat, piros körömlakkal, majd egy vékony, éppen csak kivillanó csuklót, melyet azért erősen próbált fedni a fehér, szőrmébe végződő kabát ujj.
Majd még feljebb emelve tekintetét, egy vékony derékkal találta szembe magát, majd amikor meglátta azt az ismerős mosolyt... rögtön felpattant ülőhelyéről.
            - Naeun!
            - Oppa.

~

            -Szóval, Minho oppának veszel szülinapi tortát? – dobta hátra hosszú barna haját, oldalra döntve fejét.
            - Igen – bólintott Taemin, eléggé kínosan érezve magát ebben a helyzetben.
A We Got Married vége után még egy ideig együtt voltak Naeunnal, természetesen a látszat kedvéért, Minho legnagyobb bánatára, majd megszakította a kapcsolatot a lánnyal.
            Így is rendkívül hálás volt, amiért párja ilyen türelmes volt... már ha, a „nem szólok hozzád, ameddig te hozzá szólsz” típusú durcogást lehet annak nevezni.

            De a lényeg a végeredmény. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalábbis, most.

            - Ez igazán kedves. Remek barátja vagy Minho oppának –mosolyodott el. – Esetleg segítsek? És akkor még hamarabb is végzel.
            - Ööö... persze, miért is ne. Köszönöm – biccentett fejével, a lány pedig megkerülve az asztalt letelepedett mellé, maguk elé húzva a kis bemutató dossziét.
            - Akkor, lássuk – nézett közvetlen közelről Taemin szemeibe, majd ajkaira, majd ezt elismételte még párszor, mígnem a képekre tévedt a szeme. – Szóval, mit képzeltél el?
            - Arra gondoltam, lehetne az egész egy – szívecske... – stoplis cipő alakú, és abban – apró kis üzenetek – barna piskóta morzsa, vagy nem is tudom... tudod, mintha föld lenne.
            - Föld?
            - Kicsit bizarr?
            - Nagyon bizarr – bólintott, közelebb húzódva Taeminhez, megfogva annak kabátját. – Oppa... te mindig is furcsa voltál, és ez aranyos – túrt el egy fekete hajtincset a másik homlokából.
            - Akkor – fújta ki a benne rekedt levegőt – ez kihúzva, még hátra van... egy ötlet.
            - És? Mi az? – fordult érdeklődéssel a másik felé, megrebegtetve szempilláit.
            - Nem tudom... – nyelt nagyot. – Talán egy gyémánt alakú torta, aminek a felszíne olyan mint a gyep, és rajta egy kapu, Minho bábuval, ami épp berúgja a huszonnegyedik labdát... – mondta mindezt, mélyen a másik szemeibe nézve.
            - Ez jól hangzik, oppa. Akkor mond meg a cukrásznak is... én itt megvárlak – paskolta meg combját, majd Taemin felállt, és a pulthoz sétált, majd órákig magyarázott.
            - Szívecske alakút szeretnék, úgy, hogy a tetejére annyi legyen felírva, hogy „Boldog Szülinapot, szeretlek” se szám, se név, semmi... és a közepén lenne egy aprócska kis mélyedés... mint egy... bárka. Ugye, bárkának hívják? Na, mindegy, és ott apró ehető papírokra felírva ezek – nyújtott át egy A4-es papírt, tele bókoló mondatokkal. – Megtudja csinálni? – nézett esdeklőn a középkorú úrra.
            - Igen, persze. Mikorra kellene?
            - Holnaputánra.
            - Úúúú... háát... ezen csak egy valami segíthet....
            - Igen? Mi? Mi??
            - Húszezer won, a tortaárán felül.
            - Rendben, megegyeztünk!
            - Az összesen százhúszezer won lesz.
            - Hogy... MIIII? – kapott ott helyben szívrohamot.

~

            - Oppa... arra gondoltam, tudod, találkozhatnánk valamikor. Olyan régen beszélgettünk már. Azt sem tudom mi van veled.
            - Dehogyisnem, ott vagyok mindenhol. Japánban a csapattal, Koreában a csapattal, egyedül Koreában, musicaleken, mindenhol ott vagyok, csak otthon nem... – sóhajtott nagyot, belegondolva, milyen hosszú ideig szinte nem is tudtak leveleken kívül máshogy kommunikálni Minhoval.
            - Ó... honvágyad van? – simított végig tenyerén, végül belesimítva sajátját is, a másikéba.
            - Ö, igen. Valami olyasmi. De ne is törődj vele, majd valamikor hazaugrom, és minden okés lesz – nevetett erőltetetten, oldva saját feszültségét. Naeun pedig elmosolyodott. – Viszont nekem most mennem kell, mert holnap lesz ilyen szólista  fotós izé, és fel kell kelnem meg ilyenek... és érted.
            - Igen, menj csak. Még találkozunk. Szép álmokat, oppa – hajolt hozzá, és adott egy csókot orcájára, pont oda, ahova Minho is, pár órával ezelőtt. Ezzel túl sok baj nem is lett volna, ha... nem vált ki belőle valamit. Elpirult volna? – fogta meg felmelegedett arcát.
            - Igen, neked is -  fordult meg, majd elsietett, a dormjuk felé, szinte kitépve a kilincseket a helyükről, úgy tépve fel.

            Csendesen szobájába sietett, majd bebújt Minho karjai közé. De ez most nem volt ugyanaz az érzés, mint eddig. Más volt. Nagyon más. Túl más.

            Gyorsan kimászott az ágyból, és megmosta arcát, jó hideg vízben, lenyugtatva magát.
Ezt az egészet csak beképzeli valószínűleg. Semmi nem képes megváltozni négy óra alatt.
Lehetetlen.

            De így végül a kanapén aludt, ideiglenes ágyneműjét magával cipelve.
Mi ez az egész?

            Az óra hatot ütött, és fájdalmas, elnyújtott reggeli nyögések, és csontropogások hangja járta át az aprócska lakás minden szegletét, ahogy annak lakói felébredtek.

            Először Kibum lépett ki, nyomában a még vállán szunyókáló dinoszaurusszal, akinek talán még a nyála is kifolyt párja vállára.
Őket Minho követte, kétségbeesett tekintettel robbanva be, majd gyorsan körülnézve a konyhában, utána rohanva a nappaliba.
            - Ennek meg mi baja? – ásított hatalmasat Jonghyun.
            - Talán másnapos, és keresi hova okádhat – töltötte ki a frissen lefőtt kávét.
            - Épp eszem! – kiáltott fel Jinki.
            - ÚRISTEN! – sikítottak fel mindketten szinkronban, Key még ki is lötyögtette az isten adta fekete löttyöt. – JINKI, MIÓTA ÜLSZ ITT?
            - Úgy, tíz perce.
            - MIII??

-Taemin! – ölelte magához Minho a fiatalabbnak vékony testét. – Soha többet ne ijessz meg így!
            - Hyung... mi a baj? – ásított a hollóhajú.
            - Azt hittem meghalok! Mikor felkeltem nem voltál itt... és azt mondtad még este visszajössz... én... azt hittem felszívódtál.
            - Túl sok szappanoperát nézel manapság – csóválta meg a fejét rosszallóan a másik. – Nem megyek sehova, nyugi.
            - Ígéred? – fogta kezei közé a kisebb arcát.

Ígéri-e? Mikor épp tegnap este ütött szöget fejében az a furcsa érzés?
De mégis, hogy mondhatna nemet? Milyen indokkal? De egyáltalán, miért mondana nemet?
Hiszen ő a párja, és szereti. Nem? Szereti őt... igazán. Igaz?

            Valószínűleg, ha tegnap megkérdik, biztos, igazán szerelmes-e, rögtön rávágja az igent.
De most... már ő maga sem biztos benne, mit érez a másik iránt.
Naeun. Idejött, és összezavart mindent. Tavaly, a műsor alatt semmilyen hatása nem volt rá a lánynak, és most idejön, egy évre rá, hogy utoljára találkoztak volna, és meginog a szuperbiztosnak hitt kapcsolatában.
            Ez normális? Igaz?
            Ez... tök átlagos. Mindenkivel megtörténhet, nem?

Miközben egymásra néznek, valami bekattan benne, és hirtelen teljesen világosan látja, hogy mi történik vele. Mint amikor a kirakós összes darabkája a helyére kerül. Ugyanazt érzi az elméjében, a mellkasában, és annyira tökéletes, hogy el sem tudja képzelni, hogyan inoghatott meg az érzelmeiben.

            Mindezt csak az tehette vele, hogy az idő hiányuk miatt Minhoval kevesebbet volt, és most pedig tetszett neki, ahogy Naeun csapta neki a szelet.

Ez az egész csak félelem, az elkötelezettségtől. Hogy esetleg az, hogy Ő és Minho kapcsolata komoly, és ő majd nem felel meg Minhonak. Hiszen ő mindig mindennel szembe tud nézni, mindent megtud szervezni, nem inog meg semmiben. Talán még túl gyerekesnek tartja őt magához, és ettől fél. 

            Régebben azt hitte, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetekre értve, ám most már nem. Belé szeretett. De nem szeretne csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választása rajta kívül. Azért tart ki mellette, mert ez az Ő döntése, nap mint nap, amikor felébred minden áldott nap, amikor veszekednek vagy hazudnak egymásnak, vagy csalódást okoznak a másiknak. Újra meg újra Őt választja, Ő pedig Őt. Ez pedig így helyes.

            - Ígérem. Soha nem fogok eltűnni előled – bólintott, majd megcsókolta a most már egyre szabályosabban lélegző párját.

~

Lassan elérkezett a kedd.
Taemin egésznap csak sürgött, forgott, teljesen áthűtve tüdejét a téli hideg levegővel.
Most épp a tortáért indul, kezében a már gondosan kiválasztott ajándékkal, ezzel is bebiztosítva magát.
            Hiszen, ha bizonytalan lenne az érzelmeiben, teljesen, akkor nem tudna megtenni egy ekkora lépést.
            Így már félelem nélkül sétálgat.

            -Jó napot! Egy rendelésemért jöttem, Lee TaeMin névre – állt a pulthoz, majd végül kézbe vehette a gyönyörű tortát, amit – magic handként – úgy őrzött, mintha az élete múlna rajta.  – Ugye AZ a cetli van a tetején? – kérdezte, majd miután kapott egy bólintást megköszönte, és távozott.

            Este hat óra van, és végre minden megvan.
Remek.
Akkor irány haza, ahol most csak MinHo várja. A többieket direkt megkérte, hogy ma menjenek el valahova.
            Mozi, étterem, hotel, park, bárhova, csak otthon ne legyenek.
Akik segítőkészen mondtak igent, és léptek le abban a pillanatban, ahogy megreggeliztek.

            -Megjöttem! – kiáltotta el magát, miután megbizonyosodott róla, hogy a tortát jól elrejti az aprócska ehhez hasonló meglepetések dugdosására fenntartott kulcsos szekrény. – Minho? – lépett egyre bátortalanabbul, ahogy továbbra is csak a néma csend vette őt körül.
Ez nem túl bíztató. – Minho?! – kiáltotta el magát újra.
            - A teraszon! – hallotta meg végre a másik hangját, így odasietett.
            - Ez meg... mi? – nézett körbe a teraszon.
            - Meglepetés – nézett rá őszinte szerelemtől ragyogó szerelmekkel párja.
            - De most nekem kellene meglepnem téged, ez így nem szabályos, nem lephetsz meg mindig te engem... – jött zavarba. Az egész terasz gyertyákkal és vörös rózsa csokrokkal volt tele, a föld pedig szirmokkal.
            - Ez nincs megírva... Nem vagyok önző. Nem akarok egy olyan napot ami csak rólam szól, és rólad nem. Mert számomra ilyen nap nincs. Mert már a részem vagy. Ha valami az enyém, az a tiéd is, és ha ez most épp a szülinapom, akkor a tied is. Boldog huszonharmadikat, kicsim – mosolyodott el, apró kis gúnnyal szája sarkában.
            - Folyton csak öregszem – nevette el magát, majd átkarolta párja nyakát.
            - Mintha csak nyáron lett volna, hogy huszonkettő lettél... hogy repül az idő. Pár évet simán letagadhatnál – csípte meg a kisebb oldalát. – Viszont... szeretnék valami komolyat mondani neked - nézett mélyen a szemeibe.
            - Várj, előtte nekem kell – nyúlt zsebébe.
            - Tudod mit? Akkor... egyszerre? – dobott fel egy ötletet, hiszen tudja, hogy ilyenkor nem szoktak egyhamar dűlőre jutni.
            - Rendben... három...
            - Kettő...
            - Egy...
            - Hozzám jössz?
            - Hozzám jössz?

            Hangoztak el a kérdések, viszonylag egyszerre.
            - Hogy mi? Te most... én is... – nevette el magát először Taemin, majd vele együtt nevetett egy idő után MinHo is.
            - Mi a válaszod? Hozzám jössz, Lee Taemin? – térdelt le elé, kinyitva az aprócska bársonyborítású dobozt, mely egy ezüstgyűrűt rejtett.
            - Csak egy feltétellel! – emelte fel mutatóujját Taemin, mire Minho arcvonásai kicsit összerezzent, de mosolyt tartva arcán bólintott. – Válaszolj egy kérdésemre... hozzám jössz?
            - Ez még kérdéses? – kapta fel párját, majd megpörgette őt a hideg decemberi levegőben, mely most nem is tűnt olyan dermesztőnek. Inkább melegük volt, bár, ami ezt tette, az valószínűleg a köztük lévő kiolthatatlan tűz lehetett.

Vége