The Change 2. rész

Mitsuchi Chishou

 Van egy röpke pillanat, amikor felébredsz reggel, és még nincsenek emlékeid. A boldog üresség. Az áldásos vakfolt. De nem tart soká. És hirtelen eszedbe jut, hogy ki vagy, és mi az, amit el akarsz felejteni.
                Nem tudom, mennyi volt az idő, mikor felkeltem. Csupán a Nap erős, reggeli sugarait érzem bőrömön. Régóta aludhattam, mivel a testem fáj, sajog. A nyakam elgémberedett, az állam alatt zsibbadást érezek, a mellkasom pedig olyan lassan, és nehézkesen mozdul a levegővételeimnél, mintha ólom lenne rajta.
                Ekkor belém hasít a felismerés.
A levegő a tüdőmben reked, a pupillám kitágul, izmaim megfagynak, a fejemben pedig emlékképek kavarognak. Egyre tisztábban látom a tegnapi nap eseményeit. Gyorsan, kegyetlenül.
Újabb emlék, újabb döfés a szívem mélyébe.
                A testem remeg, félelem, düh, harag. Ezeket érzem.
Gyomrom kavarog, az emlékektől elkap a hányinger. Minden pillanatban, mikor magam előtt látom az arcát, vagy újra érzem a keze érintését, csak rosszabbul leszek.
Hirtelen rájövök, miért sajog úgy testem, miért érzem államat zsibbadtnak, és a mellkasom nehéznek.
                Emlékek.

Mikor erőszakosan a falhoz vágott, mikor neki lökött a padoknak, letépte a felsőmet, megcsókolta nyakam, simogatta felsőtestem, és lejjebb. Még lejjebb.
Ekkor úgy érzem, nem bírom tovább. Kirohanok fürdőmbe, és kiürítem gyomrom tartalmát.
Sok időt töltöttem a csempézett falnak dőlve, próbálva lenyugtatni magamat. Ám, ez nem sikerült.
Elkapott. Megint.
Bár, most más volt. Mielőtt „munkához” látott volna, Mitsuchi megjelent, és üvöltözni kezdett. Ő pedig először megdöbbent. Magyarázkodott, majd ordibált. Nem tudom, hogy kerültem ki a teremből. Onnantól kezdve, hogy a tanár kikerült a látószögemből, nincsenek emlékeim. Semmi.
Nem tudom, hogyan jutottam haza. Vagy szüleim mit szóltak. Hiszen, ha nem voltam magamnál, biztos nem néztem ki mesésen. Valószínűleg aggódtak. Sosem meséltem nekik erről. Tudtam, hogy ezzel összetörném őket. Így mindig, akármi is történt, ugyanúgy képesnek kellett lennem a mosolygásra. Nem tudhatják meg. Senki. Azzal csak még jobban megalázna.

                De most már Mitsuchi is tudja. Az egyetlen, mégis kínzó és fájdalmas titkom, ami széttép belülről. Darabokra hasít. Kést forgat bennem. Olyan, mintha én, már nem is én lennék. Csak egy halvány árnyéka vagyok már önmagamnak. Régen sokat voltam a barátaimmal iskola után, randizni jártam, sportoltam. Most pedig iskola után csak a szenvedés vár rám. Abban a teremben.

                Miért velem történik mindez? Miért? Mégis, mit vétettem, Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt? Egyáltalán... létezel?
Már ebben sem vagyok biztos. Hogy hagyhatja valaki, egy feljebb való, aki uralkodik felettünk, hogy én, aki mindig is imádkoztam érte, itt feküdjön a fürdője padlóján, és halottnak érezze magát?

                Jobb is lenne. Igen, nekem halottnak kellene lennem. Könnyebb lenne. Sokkal könnyebb. Nem fájna ennyire. Semmi sem.

                Talán, megkönnyíthetném ezzel az életemet. Hamarabb túl lennék rajta. Nem lenne több pár percnyi fájdalomnál, utána mégis felszabadulhatnék. Végre nem éreznék semmit.

                Ekkor felállok, csípőmbe nyilaló fájdalommal, és a konyha felé veszem az irányt.
Kihúzom a fiókot, és elővettem egy kést. Igen, ez megfelel.

☆☆☆☆

              Már egy hete annak, hogy Hiyama nem jár iskolába, minden nap figyelem, de nem jön… Aggódom, de miért is?! Nem tudom, miért kellett belekeverednem ebbe az egészbe? – sóhajtok és hátradőlök a székemben - Talán meg kellene látogatnom, várjunk csak… Mik járnak a fejemben? Miért kellene elmennem hozzá? Miért érdekel egyáltalán?  Nem a barátom, nem ismerem, és sosem beszélek vele, és mégis… mégis érdekel..

             Egész nap ezen gondolkodom, testnevelés órán sem figyeltem rendesen és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a jobb csuklómat összezúzzam… az orvos meg is dicsért érte, nem mintha számítanának az ironikus dicséretek… az orvosokat sem szeretem… anyám is orvos volt, és mi lett a vége? Meghalt... ő is és az apám is… Itt hagytak ebben az undorító világban… Nem gyűlölöm érte őket, de haragszom, mert így egyedül maradtam… örökre!

           Hogy én miért élek? Magam sem tudom pontosan, talán puszta szerencse vagy Fortuna bosszúja… bármi is az oka itt vagyok és bűnhődöm, DE ha már élek és részese vagyok ennek a rémálomnak, akkor harcolok, minden ellen… mindenki ellen…

            Hazafelé tartok… általában nem gyalog megyek... hanem busszal ugyanis eléggé messze lakom innen, de ma úgy döntöttem le gyaloglom ezt a távot… rossz érzések kavarognak bennem, hányingerem van és a fejem is fáj, mintha fel kívánna robbanni az egész agyam… úgy érzem, nem lenne kedvező így buszra szállni lehet, ott halnék meg… a buszon, nem akarok egy undorító buszon meghalni, inkább az út mentén... még az is szebb sors, mint egy mocskos tömegközlekedési eszköz…     

           Megállok… megállok éppen Hiyama háza közelében járok, őt egy hete nem láttam… kíváncsi vagyok, kíváncsi hogy mi van vele..! Ezek az érzések újra… szorították a mellkasom, a szívem szinte égett… ahogy a házra nézek, émelygek.. – megkapaszkodok, a korlátban majd letérdelek… rosszul vagyok, nem bírok tovább menni - Melegem van és a szívem is ég, újra újra az az érzés, amit akkor éreztem a szívem dübörög a mellkasomban… mintha azt diktálná, hogy menjek be… menjek oda és nézzem meg mit mentettem meg, mi maradt abból, amiért foggal – körömmel küzdöttem azon a napon, magamat is kockára téve…

       Felkelek… ezt meg kell tennem, érzem, hogy meg kell tennem… Bánni fogom.. ha nem teszem meg bánni fogom, míg élek…miután meghaltam .. –átmegyek az úton, egy kocsi majdnem elüt, de ez sem érdekel engem… most csak egy cél lebeg a szemem előtt .. Miért én? Miért nekem? De ezekre a kérdésekre sosem kapok választ, saját magamnak kellene meglelnem a választ, de túl sokat vagyok egyedül ahhoz, hogy bármit is meg tudjak válaszolni… Nem kellene magányba burkolóznom? Lehet, de a fény túl erős nekem… nem tudok élni benne, túl erősek az érzelmek és én túl gyenge vagyok…
          Gyenge vagyok, bárki összetörhet, összeroppanthat pillanatok alatt, a keménység a ridegség, amit kifelé mutatok, így védekezem ez csak egy pajzs, egy törhetetlen páncél.  De belül… legbelül a burok belsejében ahová nem lát senki… sírok, szenvedek.  Várom, hogy valaki kiszabadítson, hogy segítsen rajtam…, de senki sem hallja meg a kiáltásom … csak azt látják, hallják, ami kívül van… A külső pedig semmit sem jelent…egy könyv, amit ki sem nyitottál nem több mint egy tárgy… semmi több. Én is csak egy tárgy vagyok és többnyire használhatatlan… nem kellek senkinek.  Talán egyszer majd valaki megfogja a kezem, hogy megmentsen, de az is lehet, hogy hagynak elveszni örökre a sötétben…

       Mire feleszmélek, már az ajtóban állok, innen már nincs visszaút, megkapaszkodom a korlátban – sóhajtok majd bekopogok – hosszú ideig nem jön válasz.. hiába állok ott az ajtóban, a kopogtatás üres fülekre talál, de nem megyek el.. Kopogok még egyszer, s ha ismét nem reagálnak, akkor továbbállok… én megpróbáltam... várok, vártam…!

 

☆☆☆☆

                A gyógyszeres szekrény előtt állok. Benne altatók, nyugtatók, fájdalomcsillapítók.
Bekötözött csuklómmal választom ki a megfelelő üvegcsét. Egy fájdalomcsillapítóét.
Letekerem tetejét, és tenyerembe öntöm a tele lévő doboz több mint felét.
Ez a legmegfelelőbb gyógyszer. Hiszen úgyis fájdalmat akarok vele csillapítani. Csupán örökre.
Legutóbb, mikor csuklómban lévő ereket próbáltam elvágni, többszöri kísérletre sem sikerült.
Sosem voltam képes elég mélyre vágni ahhoz, hogy meghalhassak. Hogy itt hagyhassam ezt az életnek nevezett szörnyű, tragikus paródiát. Ez nem élet. Csak annyira, mint egy gumibábunak.
Kihasznál, majd eldob. Majd mikor újra szüksége van rám, újra magához ragad. Ez pedig így megy az idők végezetéig. Nekem pedig nincs erre szükségem. Alig maradt méltóságom, én pedig ezt a keveset is magammal akarom vinni, mindegy hova. Menny, vagy pokol. Számomra már ugyanazt jelenti.

                Tenyerembe öntött fehér kis pirulákat nézegetem. Több mint tíz, nem is, talán harminc hevert egymáson markomban. Mély lélegzetet vettem, majd a búcsúlevelemre néztem, amit a mosdóra tettem. Nem mehetek el köszönés nélkül. El kell nekik mondanom, hogy nem miattuk jutottam el idáig. Más az indoka. Ezt pedig ők nem tudhatják. Csak temessenek el. Ennyit kérek.
Sajnálom, hogy nem várom meg őket, míg visszaérnek a külföldi konferenciáról. De ha itt lennének, nem tudnám megtenni. Valószínűleg képtelen lennék rá.
                Felemelem a kis poharamat, mely üveg, tele vízzel. Először számba veszem a pirulák egy részét, majd iszom egy kortyot. Ezt pedig még háromszor megismétlem. Csak állok, a falnak dőlve, és várom, hogy hassanak.
                Két perccel később elejtem a poharam, mely eltörik, szilánkokra. Én pedig a földre zuhanok, arccal a padlóra. De már nem érzem a fájdalmat. Semmit sem érzek. Igen, ez tökéletes. Ezt akartam, semmi mást.
                Homályosam látok, több sebből vérzek, hála a szilánkoknak. De ezeket sem érzékelem már.
Fülemben pedig az alábbi szavak visszhangoznak egy mély, rekedtes hangtól, melyek egy szőke fiútól származnak. „Keiya kellj fel.”

☆☆☆☆☆

              Csak térdelek mellette és próbálom észhez téríteni, lát engem... de már nem segíthetek, elfog a pánik érzete, ide –oda kapkodom a fejem… megkeresem mit vett be, teljesen bolond, a mobilomért kapkodok… azt sem tudom hova tettem. Természetesen bal kézzel kell kotorásznom még szerencse hogy kétkezes vagyok. Megvan! Hívom a mentőket, nem habozhatok, az élete múlik ezen….

            Várok, várjuk a mentőket, ő  a padlón fekszik, én pedig takarítok, szedem belőle a szilánkokat, szedem a földről…. mindent összeszedtem… lefertőtlenítettem a sebeit hogy ne vérezzen tovább, és még mindig várunk… nem jönnek… MI TART ENNYI IDEIG? – ideges vagyok - Én is rosszul vagyok és ez a helyzet nem segít, sem rajta sem rajtam… 

             De akkor, végre hallom a szirénát, a mentők végre – végre ideértek… lerohanok ajtót nyitni. Megbotlok és leborulok a lépcsőn, fájdalommal tele szedem össze magam és felkelek a lépcső aljáról, kirohanok és megmutatom az utat a mentősöknek… Mindenem fáj, a testem minden porcikája.. a fejem, a szívem és a lelkem is… nagyon fáj a lelkem, de ezek után már nem, már nem akarok meghalni, élni akarok... és azt akarom, hogy ő is éljen.

             NEM VETHET VÉGET AZ ÉLETÉNEK ÍGY! SŐT SEHOGY SEM. élnie kell… élnie...  –émelyegek és nézem, ahogy távoznak vele a mentősök, én is rosszul vagyok, szörnyen vagyok, de engem itt hagynak… állok ott egy darabig, eltelik tizenöt perc, harminc perc, hatvan perc,... nézek a semmibe, mint akinek a lelkét szakították ki és vitték el..  az órámra nézek, indulnom kell, mennem kell haza…
Nem vár ugyan senki, csak a kutyám… a kutyám,  de ő legalább vár rám… megyek…indulok…
- és kilépek a lakásból, fogom a kulcsot a lábtörlő alól bezárom a lakást és távozom –

         Lassan sétálok, a lépteim nehezek és fájdalmasak alig vagyok magamnál, de megyek…megyek előre… hirtelen megállok, egy kocsi parkol mellettem az úton és benne a rettegett Yoshioka Suwa sensei, ezúttal nem Keiyat keresi, hanem engem. Éreztem, hogy bajban vagyok, de a fájdalom túl erős... alig értem, amit mondd…
~ Mitsuchi-kun velem kell jönnöd – mondja és kinyitja a kocsi ajtaját -
Tiltakozom, eszem ágában sincs vele menni, főleg ezek után... megfordulok és elindulnék, mikor erőszakosan beránt a kocsijába, betuszkol, mint valami zsákot, és akkor éreztem én vagyok a következő, akinek el kell buknia... Buknia kell, egy lelket, egy szívet, egy életet... de vesztenie kell! ..

          Őrültként szaggatja le rólam a ruhámat, a felsőm, a nadrágom… nincs kegyelem számomra, a szemében látom... a kéjt és az őrületet. A szája szinte habzik, ahogy meztelen testem simogatja, nyalogatja, megérint mindenhol… undorodom, nem akarom, hogy érintsem… egy férfi sem… ő pedig főleg ne.. nagyon fáj… durva velem, üt, cibál, harap… a testem nem bírja…a fájdalom egyre erősebb. Végem! És akkor belém hatol… úgy nyilal végig bennem a fájdalom mintha ezer golyót lőnének a testembe egyszerre… iszonyatos égető, feszítő érzés. Bennem van, bennem és én semmit sem tehetek.. nincs erőm ellenkezni, ellökni… semmihez sincs…csak tűröm, és várom, hogy véget érjen e földi pokol...

          A vérem befedi a kocsi bőrülését, nem érzek semmit csak a meleg leheletét a nyakamban, és erőszakos nyelvét a számban… Hirtelen minden elsötétül, elvesztem az eszméletem. Egy nagy puffanást hallok és nagy nyomást érzek, valószínűleg kidobott a kocsiból…