Give me Love 6. rész - Rossz hír

            -Nem... ezt nem lehet – lépett el a fiatalabb a magasabbtól, és hátat fordított neki. Nem teheti! Hiszen ő... ő valaki másnak a vőlegénye, egy másik férfi jegyese. Nem az övé. Ő...
            Ő most megcsalta azt, aki a legfontosabb volt számára. Megcsalta azt, aki mindent megadott neki, aki mellett boldog volt. Akivel közös, hosszú és boldog életet tervezett.

            Hogy majd együtt, megöregedve üldögélnek teát szürcsölgetve, az öreg tornácon, miközben az unokáik kacagását hallgatják a kertben.

            -Taemin... sajnálom. Én ezt nem akartam. Vagyis... nem így. Nem akartam elrontani a kapcsolatodat. Kérlek... bocsáss meg – gyűltek könnyek az idősebb szemeibe. Talán most látja utoljára Taemint.
            Ezek után még azon sem lepődne meg, ha nem találkozna vele a másik.
Ha látni sem akarná, mert undorodik tőle. Mert ez neki túl sok.
            Mindebbe belegondolva, megsajdult a gyötrelmektől szenvedő szíve.
            Amikor pedig a másik felé fordult, annak sötét szemeibe nézett de nem tudott kiolvasni belőle semmit.

            Abban a rövid időben, mikor Taemin szólásra nyitotta száját, de azon még nem jött ki hang, szíve fájdalmasat dobbant.
            - Nekem most... most mennem kell – mondta, majd megigazítva vastag téli kabátját elindult.
            A másik pedig csak nézte, ahogy a fiatalabb eltűnik az erdő sötét rejtekében.
Miért van az, hogy ő mindig csak távolodó alakját láthatja?
            Miért kell ennyire szánalmasnak éreznie magát, ilyen reményvesztettnek egyetlen érzés miatt?
Másoknak oly könnyen mennek az ilyen dolgok. Körülötte mindenki szerelmes és boldog.

            Ott vannak Victoriáék, ők már hét éve alkotnak egy párt, Amber és Krystal párosa csupán hat éve talált rá a boldogságra a másik félben, és az újdonsült nászpárjuk, Kibum és Jonghyun... egyedül ő ennyire szerencsétlen, hogy már évek óta egy reménytelen helyzetben él.

            Hogy egy reménytelen kapcsolatban bízva őrzi meg érzelmeit, egy olyan személy iránt, akit ez hidegen hagy, és tudomást sem véve róla, hagyja ott mindig, minden helyzetben, haza rohanva, tovább döfve a tőrt a másik szívében, aki nem érti... hol ronthatta el ennyire.

            Melyik volt az a pillanat a múltban, amikor elengedhette volna az őt láncon fogva tartó érzéseket, és szabad lehetett volna megint, elengedve mindent, ami a másikhoz köti. Szabad akar lenni végre. Nem függni mástól.
            De az ő lánca, mely szárnyait köti meg, a fiatalabb bokájára vannak kierősítve.
  A szabadság, és függetlenség elérésének vágya csak olyan emberben merül fel, aki még reményekből él.
           

            Lassan hazaindult, fejét lehajtva, sétálva haza, a macskaköves úton, egymagában.
Még sosem érezte magát olyan magányosnak, mint aznap.
Sosem csalódott még ekkorát magában, az életében, a létezésben, és minden másban.
Hogy lenne képes ezek után újra, és újra felállni, mikor őt újra és újra egyre csak mélyebbre taszítják a pokol önpusztító mocsarában?

            -Üdv. Na, hogy ment? – állt elé Key, majd Minho hirtelen felkapta a fejét.
Mikor ért haza? És... Kibum mégis mi a fenét keres a lakásában?
            - Te mégis, hogy jöttél be? – nézett zavartan az alacsonyabbra.
            - Nem emlékszel? El se mentem. Csak kiviharzottál, én meg mivel ma nincs dolgom itt maradtam, hogy megvárjam, mit fogsz tenni. Az arcidból ítélve pedig... tettél valamit, amitől csak rosszabbul érzed magad, szóval, mit, és hogyan basztál el most? – tette karba kezeit maga előtt, neki dőlve az előszoba falának, várva a másik válaszát.

            - Jaaa... tényleg. Itt hagytalak a lakásban – bólintott, majd elkomorodott. – Én... találkoztam Taeminnel – lépett beljebb a lakásába, és leült az ebédlőasztalához.
            - Remek! Na és? Beszélgettetek? Megittatok valamit? Mondtál neki „valamit”? – csinált ujjaiból idézőjelet, majd leült a fiatalabbal szemben. Nem tetszett neki ez az egész. Olyan búskomor hangulata van a másiknak. Történt valamit, aminek nem kellett volna, vagy olyan, aminek már rég megkellett volna, csak nem így. Idegesen, ujjaival dobolva az asztaltetején várta a választ.
            - Megcsókoltam – mondta ki egy levegőre, majd sóhajtott egy nagyot. Nem mert felnézni Kibum szemeibe. Félt, hogy mit látna bennük. Nem akarta azt, hogy megutálja őt emiatt. Hiszen ő most olyat tett, amire lehet, hogy egy kapcsolat ráment. Key pedig utálta a tisztességtelen játékot.
            - És, mit reagált? – az idősebb hangjában nem volt undor, vagy megvetés. Nyugodt volt, mint mindig. Nem haragszik rá?
            - Elrohant. Bocsánatot kértem, majd elrohant. Istenem... teljesen elbasztam az egészet! Ezek után egészen biztos, hogy még csak látni sem akar! – túrt bele idegesen, remegő kezekkel dús hajába, belemarkolva tövébe, hogy valamin mégiscsak levezesse a feszültségét.
            - Sajnálom – sóhajtott egyet a másik, nem tudva, mit tegyen, a földet bámulta, majd rájött, mondania kell valamit. – De tudod... akkor sem szabad feladnunk a reményt, ha jelenleg úgy tűnik, vagy speciel teljesen biztos vagy benne, hogy... senkinek sem kellesz. Mert te is tudod, hogy a vihar után nyílnak a legszebb virágok. Mert hát, a hősök sem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ezért lesznek hősök. Szóval, állj fel arról a rothadó kanapéról, szellőztess ki, mert megfogsz fulladni, mosd ki a ruháidat, és térj észhez. Ja, és ma este, a bárban, tudod, péntek van. Bár-nap – intett egyet, majd távozott. Tudta, hogy most hova kell mennie, oda, ahol mindig van egy mentőterv, minden helyzetre.

~

            -Hogy Ő... HOGY Ő... HOGY Ő, MEGCSÓKOLT? – vert le egy vázát a kávéző asztalról a nappaliban, Jinki. – HOGY MERT EGYÁLTALÁN HOZZÁD ÉRNI? CSAK... CSAK LÁSSAM MEG ÉS DARABOKRA TÉPEM! – őrjöngött tovább, üveget üveg után törve, ezzel a földre öntve egy igen drága Cháteau Lafite Rothschild bort is, melyet Taemin tavaly adta neki születésnapja alkalmából. Még bontatlan volt, mivel Jinki a megfelelő alkalmat várta a felbontására.
            - Kérlek... nyugodj meg... – kérte reszkető hanggal és könnyes szemekkel vőlegényét az ifjabb, miközben inge alját markolta kezével oly’ erősen, hogy ujjai vége elfehéredtek az erőtől.
            - Nyugodjak meg... NYUGODJAK MEG? MÉGIS, HOGY A FENÉBE TUDNÉK MEGNYUGODNI, MIKOR AZ A... AZ A SENKI HÁZI, UTOLSÓ FÉREG ILYET TESZ, AZ ÉN AZAZ AZ ÉN VŐLEGÉNYEMMEL?! NEM, MOST NE MOND, HOGY NYUGODJAK LE! MERT NEM TUDOK! ÉN MOST MEGYEK ÉS BESZÉLEK VELE! NEM MEHET ÍGY TOVÁBB! – mondta, letépte kabátját a karnisról, és kirohant a házból, egyenesen a garázshoz sétálva, hogy kocsiba üljön, és Minho lakásához induljon, hogy azon vezesse le a dühén, akin le kell. Hiszen ő, Ő tett tönkre mindent most!

            Gyűlölni olyan, mintha gondolatban megölnénk azt, akit gyűlölünk, elvben megsemmisítenénk, elvitatnánk jogát a puszta vegetálásra is. Gyűlölni valakit, annyit jelent, hogy szálka szemünkben az is, hogy él... nem elégíthet ki más, csak ha ő eltűnik és nincs többé.

            Mindeközben Taemin sírva rogyott a konyha hideg kövére, kezeit arcára szorítva, olyan hangosan felsírva, hogy bárki hallotta, akármennyire is keményszívű lett volna azaz ember, átölelte volna most őt.

         Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált: a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát.

            Létezhet szerelem fájdalom nélkül? Régen azt gondolta, igen; neki könnyű volt a szerelem.  De most már tudja; ez nem ilyen egyszerű. Minden sokkal bonyolultabb.
Az érzelmek világa bonyolultabb, mint a matematika, a mikrobiológia, vagy bármi.
Nincs hozzá szótár, segítség, súgás, puska... mindent sajátmagunknak kell megtapasztalnunk.
Sehol sincs egy tábla, mint a sztrádán; Vigyázz, lassíts, veszélyes!
            Azokat a táblákat már csak utólag veszi észre az ember. Akkor látja már csak meg, hogy hol is voltak a figyelmeztető jelek.

~

            -Üdv! Segítség kellene! – állt meg a szőkeség a már jól ismert, sötétbarna ajtó előtt, erősen kopogtatva rajta, miközben az előbbi két mondatot ismételte végeláthatatlan módon, mígnem, az ajtó kinyílt.
            - MIVAN?! – dörzsölte meg szemét dühösen, miközben hálóingében, még kócos, hosszú barna hajával neki dőlt az ajtókeretének. – Csinálj amit akarsz, csak hagyj aludni – indult el befele, hogy visszadőljön az ágyába, az emeleten, de mielőtt még ezt megtehette volna, Kibum elkapta csuklóját és berángatta őt a nappaliba.
            - Jinri, ez most komoly, nyisd azokat a csipás szemeid, és nézz ide, IIIIDE! – mutatott saját két szemére. – Lassan elmutatom mit történt. Ez itt Taemin – emelte fel az egyik mutatóujját – ez pedig Minho – mutatta fel a másikat és – és ezek ketten – tette össze két felső ujjbegyét, kicsit meg is mozgatva azokat.
            - Szóval. Te most azért zaklatsz engem délután egy órakor, mert ezek ketten nem bírtak a vérükkel és csőröztek? Mondj valami újat, ilyet már láttam – rántotta meg vállát, és eldőlt a kanapén, lábait a másik ölébe téve.
            - Téged ez egyáltalán nem is- hogy mi?! Mégis, mi az, hogy „ilyet már láttam” – utánozta túljátszva Sulli hangsúlyát. – Mit láttál?!
            - Hát csókot. Taemin és Minho közt. De annak már vagy ööö... sok éve. Még egyetemisták voltunk akkoriban.
            - Mármint... a múlt évre gondolsz, Ms. Giant Baby? – vonta fel szépen szedett szemöldökeit.
            - Hogy a – lendítette lábát, amivel a másik combhajlatát találta el, mire a másik fájdalmasan felnyüszített, a fájó részre szorítva kezét. – A következő alkalommal nem megy mellé. Szóval, még azt hiszem szilveszterkor volt. Minho megcsókolta Taemint éjfélkor. Naaaagyon romantikus volt és főleg nyálas. Azt hittem Minnie ott helyben megfullad a másik nyelvétől. De annak nagyobb szája van, mint gondoltam. Gondolom ez felétek, Homo Landen egész jól jön, nem? – ekkor pedig az ő combjára csaptak rá – Oké, kvittek vagyunk! – vette le lábait a másik öléből, és egyenesen, kihúzva magát ült, ahogy az egy nőtől illik... illetve illene.
            - Akkor... ez most... ÁHÁÁ! – emelte ujját a magasba, mint aki rájött valamire.
            - Mit találtál ki? – nézegette frissen manikűrözött körmeit addig a fiatalabb.
            - Semmit – sóhajtott nagyot. – Nem tudom mit kellene tenni. Minden olyan bonyolult. Minhonak joga van a boldogsághoz, és Jinki... nem is tudom... rendes fickó, én is tudom... de valahogy nem illenek össze.  De viszont, ha Taeminnek ez kell, akkor nincs jogom ahhoz, hogy szabotáljam ezt az esküvőt. Ahh! Miért nekem kell minden ilyen dolgot megoldanom? – hördült fel.
            - Ha jól tudom te vagy Mr. Kerítő, úgyhogy megoldod – ekkor egy ásítás hallatszott a hálószoba felől, majd léptek, míg végül egy félmeztelen férfi bukkant fel, aki hirtelen zavarában elmotyogott egy köszönést és visszavonulót fújt.
            - Ő meg? – nézett kérdőn a másikra.
            - Ó, hát ő... Ő... ömm... izé, a neve az... „Egyéjszakáskaland a szexipasivalaklubból” vagy valami ilyesmi lehet, nem tudom – vakargatta meg nyakát, és inkább az ellenkező irányba nézett, mintsem Kibum szemeibe.
            - Ezek szerint még mindig nincs kedved megállapodni egy pasi mellett.
            - Nem, és nem is lesz. A házasság meg ilyesmik nem nekem valók, mert én túl tökéletes vagyok hozzá. A tökéleteseknek pedig tökéletes párra van szükségük, ezért nekem soha nem lesz párom, mert a két tökéletes kiüti egymást. Túl sok a királyság, meg ilyesmi tudod.
            - Nem, ez nem volt egoista megszólalás, és kicsit sem vagy narcisztikus, ez teljesen normális – bólogatott, erősen szarkasztikus hangsúllyal beszélve.
            - Most nézz rám –állt fel. - Hozzám minimum Herkules illene, vagy ööö... hmm... tudod volt az a film, amit együtt néztünk és volt benne az a szexi pasi is...
            - World War Z? Brad Pitt?
            - Igen, igen! Brad Pitt! Na, minimum ő!
            - Fúj... Brad Pitt?
            - Mi? Mégis mi bajod vele?
            - Hát csak annyi, hogy... – és ezzel kezdetét vette egy újabb hosszú vita, a „kik a jó pasik” témakörben Kibum és Jinri között.

            De Key nem felejtette el egy pillanatra sem azt az új információt, amit megszerzett.
Taemin és Minho korábban már csókolóztak. Így pár dolog egészen más megvilágítást nyert a szemében.

~

            -Szóval, Kibum nálam aludt – kortyolt bele a meleg fekete, kávéba, amit Luna készített neki az előbb.
            - Nem akarok tolakodónak tűnni, és pofátlan sem lenni de... DUGTATOK? – hajolt át az asztalon Victoria közelről a másik szemébe nézve.
            - Ha azt mondod ég erre is fogadást kötöttetek – sóhajtott, fejet csóválva. Ezek a nők! Sosem változnak.
            - Mi? Neeem! Dehogyis, mi olyat soha nem tennénk...
            - Nagyon szép a felújított fürdő. Olasz csempe?
            - Spanyol márvány.
            - A lányotoknak mi is a kedvenc színe?
            - Piros.
            - Hogy-hogy nem rózsaszín?
            - Mert nem akar utánzósnak tűnni a rózsaszínnel.
            - És mégis mennyiben fogadtatok?
            - Tízezerben. Basszus! Rafkós vagy, Jonghyun.
            - A legjobbaktól tanultam – mosolygott bele az újabb kortyba.

~

            -Teee...! TE! – ragadta meg rögtön az ajtót nyitó Minho pólójának nyakát. – Teeee piszok nagy mázlista vagy!
            - Mi van? – nézett zavartan a vele szembe álló családra.
            - Gratulálok megnyerted az „Igen, Amber. Természetesen, ma este örömmel vigyázok a kisfiadra” választ. – Mondta hatalmas mosollyal az arcán a másik.
            - Szóval, arra kérsz, hogy vigyázzak ma este Cheol Yongra? – bukkant fel egy aprócska mosoly szája sarkában Minhonak is.
            - Igen, mert a babysitter beteg lett, Kibum pasizik, és utána te jössz a sorban, szóval, ha megkérhetlek... vigyáznál rá? – nézett kiskutya szemekkel. – Ez lesz a második nászutunk. Lécciiiii, apuciii~!
            - Rendben van - bólintott rá, mire előkerült egy kisebb bőrönd Krystal háta mögül, és egy papír, ami tele volt írva mindenféle elérhetőséggel, és mikor-mit kell tenni dolgokkal.
            - Köszönjük. Két nap is jövünk – hajoltak le, hogy mind a ketten elbúcsúzzanak kisfiúktól.
            - Mi? Hogy máris... most... mi? – a lányok már megint megtették. Valamelyik csajpáros felbukkan nála, mindig képesek őt úgy manipulálni a puszta test beszédükkel, hogy képtelen „engedelmeskedni” kéréseiknek.
            - Akkor, sziasztok! Két nap és jövünk! – integettek, majd beszálltak az autóba, és elhajtottak, sűrű integetések közepette.
            Minho mintha még egy könnycseppet is felfedezett volna Krystal szemesarkában.
            - Akkor, öcskös, mit akarsz csinálni? PS? Xbox? Válassz amit csak szeretnél – fogta meg a bőröndjét a fiúnak, majd letette a játékok elé, hogy válogathasson, ameddig ő felcipeli a cuccait az emeletre, és készít egy meleg kakaót.

~

            Taemin már nem is tudta, mióta ül hátát a falnak támasztva az étkezőben, vagy, hogy mikor apadtak el könnyei, miközben jegygyűrűjét markolta erősen jobb kezében, mag balban a telefonját fogta, várva egy hívást Jinkitől, vagy bárkitől, aki híreket ad neki.
            Majd ahogy tovább nézte könnyein keresztűl a képernyőt, melyektől az homályosnak látszott, az felvillant, jelezve egy bejövő hívást.
            Rögtön kipattantak szemei, de a szám akárhogy is nézte nem volt ismerős.
Lelkesedése azonnal alábbhagyott, majd felvette.
            -Haló? – szólt bele a telefonba.
            - Lee Taeminnel beszélek? – szólt bele egy továbbra is ismeretlen női hang a telefonba.
            - Igen – mondta. Nem értette, ki keresi őt most?
            - Maga van megadva értesítendő személyként egy bizonyos Lee Jinkihez. Ismeri az urat?
            - Igen, ő... mi van vele? Történt valami? – szívét rögtön közrefogta egy rosszérzés.
Ahogy hallgatta a továbbra is fennálló csendet a hurok, mely azt a fojtogató érzést keltette benne, csak tovább szorult körülötte.
            Agyán megannyi lehetőség száguldott át, hogy mi történhetett.
            - Az úr autóbalesetet szenvedett.

            A telefon pedig a földre zuhant.

Give me Love 5. rész - Szeret, nem szeret

            -Nem érek r-
            - Minho, ez fontos, ledobod a feneked arra a vastag porral fedett kanapéra, és végighallgatsz. Aztán meg kitakarítasz, mert mindjárt megfulladok a pormadaraktól amik a levegőben repkednek – húzta el a sötétítő függönyöket a nappali ablakánál, és –valószínűleg – hetek óta először nyitotta ki az ablakot.
            - Most nincs kedvem ehhez... és csak, hogy tudd, soha többet nem hallgatok rád. A tegnap estém maga volt a pokol. Minden egyszerűbb lesz ha ezt az egészet feladom – csapott egyet a kanapén elfekvő színes díszpárnára.
            - Először is; ezt nehogy újra merd csinálni... koponya alakú porfelhő szállt fel a kanapédból. Másodszor is; tessék – nyújtott oda neki egy vörös rózsát.
            - Ezt meg minek? –vette el indulatosan.

A szerelem jelképe. A vörös rózsa. Mi sem mutatná be ennél jobban eme érzés tulajdonságait.

            Hiszen a szerelem gyönyörű, hívogató, és csodás. Ha tehetné, az ember egész nap csak szerelme tárgyát csodálná, s mikor a szakadó eső gyöngyöző vízcseppekkel toldja meg ezt, csak még gyönyörűbbnek látszik, a gyémántként ragyogó aprócska cseppektől.
            A növény, ami abban az időben tud az egyik legszebb lenni a borús tájtól, mikor mindenki inkább az ágyában gubbasztana, ki sem mozdulva, hiszen az időjárás nem kecsegtet semmi jóval. Mégis, eme látvány erőt ad. A vérvörös szín, mely az egyként löktető szívet juttatja eszünkbe, mely vért pumpál minden testrészünkbe, pirospozsgássá téve arcunkat, ahogy a tévé előtt összebújunk szerelmünkkel.

            A zöld kis szára, mely az utat szimbolizálja, mi a vörös, gyönyörű végkifejlethez vezetett. A rajta lévé tövisek pedig az út nehézségeit, és a szerelem fájdalmasságát mutatja.
Ha nem vagy óvatos, mikor találkozol ezzel az érzéssel, könnyen csapdába esel, és a hirtelen elmerülésben tövisbe nyúlsz, mely sebet hagy, és fájdalmat ad csak.
            Nincs rózsa tövis nélkül.
            Miképp nincs igaz szerelem fájdalom nélkül.

            -Játszunk – jelentette ki könnyedén Kibum.
            - Mégis mit? – nézett fel táskás szemeivel, majd rögtön visszavezette tekintetét skót mintás zoknijára, miképp a ragyogó napfény eljutott íriszéig, fájdalmat okozva, hisz alighogy mozdult ki otthonról. Most, hogy az iskolában őszi szünet van, a foci bajnokság pedig csak egy hónap múlva kezdődik.

            - Sziromjáték. Tudod, ez a „szeret, nem szeret” dolog. Na, kezdj el tépkedni. Abban az esetben, hogyha szeret, akkor találkozol Taeminnek és elmondod, mit érzel, és ha nem szeret, akkor... nem, akkor sincs más, akkor is el kell mondanod. Mostantól nincs visszakozás. Ha már felrobbantottuk a bombát, építsünk valamit az eltűnt város helyére. Nem ez a legszebb hasonlat a szerelemre... de... mindegy. NA, gyerünk, tépkedj, mert ha nem tépsz, én tépek. Csak én téged foglak. Ideje már észhez térned.
            - Oké, oké. Akkor... szeret – tépte le az első szirmot – nem szeret – ejtette le a második vörös szirmot is. Majd a virág lassan elfogyott, míg nem, csak egy maradt. Minho ujjai közé vette az apró, puha kis szirmot. – Szeret – gördült le ajkairól a szó, majd megfagyott.

            Valamiért kellemes, bizsergető érzéssel töltötte el ez. Persze, tudta, hogy nem jelent semmit. De gyerekkorában sokat játszott ilyet, akkor hitt benne, hogy ez igaz, és valóban az igazságot mondja a virág szirma a másik fél érzéseiről. De ma már ennél racionálisabb.
Már nem képes úgy hinni a tündérmesékben, mint akkor.
            Majd az apró halvány mosoly, mely az imént kúszott csak fel telt, halványrózsaszínes ajkaira, eltűnt onnan, ahogy eszébe jutott egy emlékkép.

~Négy évvel korábban~

            -Szeret, nem szeret... szeret! Nézd, Minho! – mutatta fel a kamilla virág utolsó szirmát, és a sziromtalan virágot, melyen már csak a sárga porzó maradt meg. – Szeret!
            - Igen, látom. Ez jó hír, nem? – támaszkodott meg két könyökén, ahogy a réten feküdt a rengeteg virág között. Ez csak egy átlagos hétvége volt, mikor nem volt kedve otthon punyadni, ezért inkább kijött ide olvasgatni, de persze, társasága mindig akadt, amit nem is bánt. Hiszen ki kívánhatna jobb társaságot annál az embernél, aki ragyogó napként világítja be az autonóm pergő napjait, elűzve a szürkeséget az égboltról a legnagyobb vihar esetén is, és szivárványt hozva helyére. Mégis ki lenne képes nem örülni egy ilyen embernek?
            - De. Ez a végső pont. Megígértem magamnak, hogy ha az utolsó szirom azt mondja „szeret” akkor elmondom neki – tette el a virág apró kis szárát, hogy emlékezzen erre.
            - Értem. Akkor, sok sikert, bár nem tudom ki az. Biztos szerencsés fickó – mondta, majd ránézett a saját kis virágára „nem szeret”. De, hát ez még semmit nem jelent. – Mikor mondod meg?
            - Holnap este a Han folyónál. Az romantikus, nem? – sandított az idősebbre, megerősítést várva.
            - Igen, az. Szép kezdet – bólintott, kis mosollyal arcán, majd felült most már teljes egészében.

     ~Jelen~

            - Minho... Minho! Minhooo! – suhintotta el arca előtt kezét Kibum egy párszor, majd mikor barátja magához tért az elbambulásából sűrű pislogások közepette, realizálta, hogy sír.
Sírt.
Ettől az emléktől.
            Mert most már, így négy évvel később tudja, hogy az a nap, ott a réten lett volna az esélye annak, hogy elmondja. Talán az volt az utolsó is.
            Ő már kezdi gyanítani, hogy hirtelenében - mondhatnám: alattomos módon és váratlanul - szerelmes lett, észleli, hogy puha felhőcskéken lépdel, de tudja, hogy ezt titkolnia kell. Miért van úgy teremtve az ember, hogy tilalmat érez, ha ki akarja tárni a lelkét?

            Miért nem lehet teljesen őszinte egy érzés miatt, azzal, akinek minden titkát és élete minden egyes aprócska részletét felfedné. De nem lehet.

            Akkor és ott, azon a virágos réten ő bíztatta arra, hogy valljon szerelmet Jinkinek.
Bár, ne tette volna. Bárcsak az a virág mást mutatott volna. Talán a sorsnak az volt a végső jele neki? Hogy neki és Taeminnek soha nem lehet közös jövőjük?
            Hogy életük vörös fonala, sosem fut majd össze?

            Emlékszik, akkor, négy évvel ezelőtt, másnap Taemin kihívta a Han folyóhoz, késő este. Boldog volt, és reményteljes. Ő lesz hát az, akinek Taemin aznap elmondja az érzéseit!
            De csalódnia kellett. Taemin őt csak mint legjobb barátja hívta oda, hogy elmondhassa: Jinki elfogadta az érzéseit, és randevúzni fognak.
            Aznap este a szíve aprócska szilánkokra tört, melyek az óta sem forrtak össze.

            De ekkor beugrott neki valami. Egy ígéret. Amit ő maga tett, mikor eltette azt a virágot a táskájába a réten.

„A szerelmem az enyém, és annak adom, akinek akarom, akkor is, ha nem viszonozza. Persze nagyszerű lenne, ha viszonzásra lelne, de ha nem, az se baj: türelmes vagyok. Nem adom fel, tovább ásom magam alatt a gödröt, mert tudom, hogy a mélyén víz van: éltető víz.”

            Az a víz még mindig ott van. Csak ásnia kell. Mélyre.
            - Köszönöm, Kibum – mondta, majd rohant is az ajtóhoz, hogy belebújjon cipőjébe, meg persze meleg, vastag kabátjába és útja egyenesen a rét felé vezetett.
            Ott kell új erőre kapnia. Azon a titkos, hegycsúcsi kis réten kezdődött ez az egész.
Az akkori őszinte, még fájdalommentes érzelmeiből kell új erőt merítenie magának.
           
            Mikor kilépett a fák rengetege közül, egy alakot pillantott meg a reggeli ködben.
Ismerős volt, de nem tudta kivenni, ki is az, ahhoz túl távol volt, és persze háttal állt.
            Majd a homályos emberi forma fordult egyet.
            - Minho? – hallotta meg az oly ismerős hangot, mely egyszerre volt számára örömzene és melankolikus melódia.
            - Taemin? – indult el felé. – Te meg mit keresel itt? Ilyenkor?
            - Ki kellett jönnöm. Tudnom kell valamit. Tudod, akkor... négy évvel ezelőtt, mikor a sziromjátékot játszottam. Akkor nem az jött ki, hogy „szeret”. Csaltam. Becsaptam magam. Mert azt akartam, hogy az legyen a végeredmény. Mert akkor, akkor még nem voltam szerelmes Jinkibe. Csak szerettem, ahogy gondoskodik rólam. Persze, idővel szerelembe estem vele. De ha belegondolok, hogy az egész kapcsolatom egy hazugságra épül...
            - Mire akarsz kilyukadni? – tette fel a kérdését Minho.
            - Akkor... mi lett volna, ha aznap este, ugyanezen elv alapján neked vallok szerelmet? Hiszen, te is ugyanúgy gondoskodtál rólam, mint ő. Én mégis neki tettem vallomást. De, miért? – nézett fel az idősebb hatalmas szemeibe, melybe most belehullott sötétbarna haja.
            - Talán mert... nem akartad elrontani a barátságunkat.
            - Talán – bólintott, elmosolyodva. – Sajnálom, hogy így megostromoltalak. Csak... jó, volt ezt kiadni magamból.
            - Taemin, most mondhatok valamit? – kérdezte a hidegtől és a bevallás miatti feltámadt félelemmel, remegő ajkakkal.
            - Mondj bármit, meghallgatom, ezek után még a 2002-es világbajnokság kivesézését is végighallgatom, mert végig hallgattad a kitörésemet.
            - Nem, most nem akarok ilyesmikről beszélni... Csak hagyd, hogy elmondhassam, mit érzek, hogy jól érzem magam veled, és hogy bár borzalmas a kávéd, mégis mindent megadnék azért, hogy minden reggel ihassak belőle. Mert, már jó ideje szerelmes vagyok beléd, Lee Taemin – majd közelebb lépett hozzá, míg végül, egy centi sem választott el őket egymástól, és ajkait ajkai közé fogta.

            Meg kellett csókolnia, fejfájós kényszert érzett, hogy megcsókolja. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karjaiból.

Kiolthatatlan [ONE SHOT]

MinHo születésnapja alkalmából egy rövidke one shot a 2Min párossal ^^
Jó szórakozást hozzá, remélem elnyeri tetszéseteket! :)
Írjatok véleményt, kommentet ^^

Szereplők: Taemin, Minho, Naeun
És elszórva SHINee tagok~

Figyelmeztetés: yaoi

             Szerelmesnek lenni könnyű. Meglepetést okozni szintén, könnyű.
De, meglepetést okozni annak, akit szeretsz már nem is annyira könnyű.
Hiszen az együtt töltött idő alatt már mindent, amit csak lehetett megadtál neki, és nincs semmi ötleted; mit adhatnál neki?

            Ez is egy ilyen patthelyzet volt most Lee Taemin életében.

            Már éppen leesett az első hó, beterítve magával mindent. Ezzel Boldogsággal töltve el, a gyermekek csöpp szívét, mely tiszta még, mint a fehér porcukorra emlékeztető csapadék.

            Az éppen csak huszonkettedik életévét betöltött ifjú nagyot sóhajtott a hűvös decemberi levegőbe, melyben lélegzete meglátszott, és mint a cigarettafüst szállt előtte, majd eltűnt. Beleolvadva a levegőbe, és láthatatlanná válva.

            Már csak egyetlen hete van, hogy kitalálja, mivel is lepje meg párját.
De az elmúlt két hónapban, mióta készül erre a keddi napra, mindent ötletét elsütötte, és egyik sem bizonyult a legjobbnak.

            Például; ott volt a Manchester United hivatalos meze. De ez elbukott, mivel a magas fiú egyik nap mosollyal az arcán jött haza, legragyogóbb mosolya mellé körítve a „nézd csak, mit kaptam aputól?” mondatot, ezzel egy időben fel is mutatva a piros mezt. Melyet édesapja szerzett neki egy meccs alkalmával.

            Ezek után, ha még nem lett volna neki elég, minden egyes ötletével beelőzte valaki, mielőtt még bármit is tehetett volna komolyabban az ügy érdekében.
Mintha az égiek is azt akarnák, hogy ez a kilencedikei nap ne legyen számára szerencsés.

            - Minnieeee! – Lengette meg arca előtt egyik kezét párja, mire gyorsan feleszmélt. Újra elkalandozott. Hiába, már minden egyes gondolata csak azon nap körül forog, és minél többet gondol rá, annál idegesebb lesz, és összeszorul a gyomra, belegondolva, hogy Minho milyen fantasztikus meglepetés bulit szervezett neki a nyáron. Mennyi kényeztetést kapott...
            Ő pedig most itt van, alig van három napja keddig és még mindig nem tart sehol.
            - Minnie, jól vagy? – Lépett mögé az idősebb, fejét másik nyakába fúrva. – Valami gond van? – Suttogta a másik hófehér nyakába.
            - Igen – remegett meg hangja, és próbálta visszafogni magát. – Minden remek, nyugalom – nem, nincs minden rendben, egy kész csődtömeg vagyok, nem tartok sehol, alig van hetvenkét órám, és még csak azt a rohadt tortát sem szerveztem még le, de amúgy igen, köszönöm, remekül.
            - Hát akkor... oké – adott egy apró, leheletnyi csókot orcájára, mely attól vörös rózsákat maga mögé utasítva vált hirtelen vörössé a gesztustól. – Megyek, lefürdök, majd az ágyban megvárlak – tűnt el a faajtó mögött.

            A legifjabb pedig megbízhatatlanul ingó térdei végett a fenyőfa alapú konyhaasztal szélébe támaszkodott.

           Bele kell húznia.
           Nincs több ideje.

            Gyorsan felkapta cipőjét, majd vastag kék kabátját is, sietve írt egy levelet Minhonak, hogy ne várjon rá, mert kapott egy telefont, és sietnie kell, majd csak későn jön haza.
            Egy kis hazugság belefér a jó cél érdekében, nem?

            Amint leért az utcára a hideg levegő, és valószínűleg a csodás szöuli fények hatására megnyugodott, mind ő, mind szíve és tüdeje is, így már léptei nem voltak oly szaporák, mint az imént.
A kis nyugalom még jól is jött, így tudott gondolkodni, végre tiszta, ködetlen aggyal.
            A hangulat fokozása kép fülébe helyezte fekete füldugóit, majd csatlakoztatta másik végét telefonjába, elindítva legújabb kedvenc számát.

            Közben a kirakatokat nézegette, ahogy elhaladt mellettük.

Persze, cukrászdák mellett is ment el, de a legtöbbjük nem nyújtotta azt a szintét, és nem tudta elképzelni azok tudásával azt a tökéletes tortát, melynek képe fejében volt, és egyelőre csak ő ismert.

            Majd végül megállt egy látszólag szimpatikus cukrászda ajtajában.
Körül nézett, végül bólintott magának, és belépett a csinos, csont-fehér és halvány rózsaszín birodalomba, ahol kedves arcú kiadók szolgálták fel a habosabbnál tekertebb, és furfangosabban elkészített színes, ízletes kis falatokat a betévedő vendégeknek.

            Az egyik aprócska eladókisasszonytól, melynek hosszú barna haja fel volt kötve, átadott neki egy vastagabb dossziét, melyben főcukrászuk eddig elkészített műveinek képe, és felépítése sorakozott, a kezdetektől, napjaikig, hogy látható legyen a cukrász keze fejlődése.
            Mit ne mondjon, lenyűgöző. Valóban.

            Nagy ámuldozásában – melyet még mindig fülében zenével kísért – csak azt vette észre, hogy valaki széles vállait kopogtatja, kitartóan – közben valószínűleg szólongatva is.

            Lassan felemelte tekintetét, először csak a fehér, hosszú, vékony ujjakat pillantotta meg.
Kísértetiesen ismerős ujjakat, piros körömlakkal, majd egy vékony, éppen csak kivillanó csuklót, melyet azért erősen próbált fedni a fehér, szőrmébe végződő kabát ujj.
Majd még feljebb emelve tekintetét, egy vékony derékkal találta szembe magát, majd amikor meglátta azt az ismerős mosolyt... rögtön felpattant ülőhelyéről.
            - Naeun!
            - Oppa.

~

            -Szóval, Minho oppának veszel szülinapi tortát? – dobta hátra hosszú barna haját, oldalra döntve fejét.
            - Igen – bólintott Taemin, eléggé kínosan érezve magát ebben a helyzetben.
A We Got Married vége után még egy ideig együtt voltak Naeunnal, természetesen a látszat kedvéért, Minho legnagyobb bánatára, majd megszakította a kapcsolatot a lánnyal.
            Így is rendkívül hálás volt, amiért párja ilyen türelmes volt... már ha, a „nem szólok hozzád, ameddig te hozzá szólsz” típusú durcogást lehet annak nevezni.

            De a lényeg a végeredmény. Minden visszaállt a régi kerékvágásba. Legalábbis, most.

            - Ez igazán kedves. Remek barátja vagy Minho oppának –mosolyodott el. – Esetleg segítsek? És akkor még hamarabb is végzel.
            - Ööö... persze, miért is ne. Köszönöm – biccentett fejével, a lány pedig megkerülve az asztalt letelepedett mellé, maguk elé húzva a kis bemutató dossziét.
            - Akkor, lássuk – nézett közvetlen közelről Taemin szemeibe, majd ajkaira, majd ezt elismételte még párszor, mígnem a képekre tévedt a szeme. – Szóval, mit képzeltél el?
            - Arra gondoltam, lehetne az egész egy – szívecske... – stoplis cipő alakú, és abban – apró kis üzenetek – barna piskóta morzsa, vagy nem is tudom... tudod, mintha föld lenne.
            - Föld?
            - Kicsit bizarr?
            - Nagyon bizarr – bólintott, közelebb húzódva Taeminhez, megfogva annak kabátját. – Oppa... te mindig is furcsa voltál, és ez aranyos – túrt el egy fekete hajtincset a másik homlokából.
            - Akkor – fújta ki a benne rekedt levegőt – ez kihúzva, még hátra van... egy ötlet.
            - És? Mi az? – fordult érdeklődéssel a másik felé, megrebegtetve szempilláit.
            - Nem tudom... – nyelt nagyot. – Talán egy gyémánt alakú torta, aminek a felszíne olyan mint a gyep, és rajta egy kapu, Minho bábuval, ami épp berúgja a huszonnegyedik labdát... – mondta mindezt, mélyen a másik szemeibe nézve.
            - Ez jól hangzik, oppa. Akkor mond meg a cukrásznak is... én itt megvárlak – paskolta meg combját, majd Taemin felállt, és a pulthoz sétált, majd órákig magyarázott.
            - Szívecske alakút szeretnék, úgy, hogy a tetejére annyi legyen felírva, hogy „Boldog Szülinapot, szeretlek” se szám, se név, semmi... és a közepén lenne egy aprócska kis mélyedés... mint egy... bárka. Ugye, bárkának hívják? Na, mindegy, és ott apró ehető papírokra felírva ezek – nyújtott át egy A4-es papírt, tele bókoló mondatokkal. – Megtudja csinálni? – nézett esdeklőn a középkorú úrra.
            - Igen, persze. Mikorra kellene?
            - Holnaputánra.
            - Úúúú... háát... ezen csak egy valami segíthet....
            - Igen? Mi? Mi??
            - Húszezer won, a tortaárán felül.
            - Rendben, megegyeztünk!
            - Az összesen százhúszezer won lesz.
            - Hogy... MIIII? – kapott ott helyben szívrohamot.

~

            - Oppa... arra gondoltam, tudod, találkozhatnánk valamikor. Olyan régen beszélgettünk már. Azt sem tudom mi van veled.
            - Dehogyisnem, ott vagyok mindenhol. Japánban a csapattal, Koreában a csapattal, egyedül Koreában, musicaleken, mindenhol ott vagyok, csak otthon nem... – sóhajtott nagyot, belegondolva, milyen hosszú ideig szinte nem is tudtak leveleken kívül máshogy kommunikálni Minhoval.
            - Ó... honvágyad van? – simított végig tenyerén, végül belesimítva sajátját is, a másikéba.
            - Ö, igen. Valami olyasmi. De ne is törődj vele, majd valamikor hazaugrom, és minden okés lesz – nevetett erőltetetten, oldva saját feszültségét. Naeun pedig elmosolyodott. – Viszont nekem most mennem kell, mert holnap lesz ilyen szólista  fotós izé, és fel kell kelnem meg ilyenek... és érted.
            - Igen, menj csak. Még találkozunk. Szép álmokat, oppa – hajolt hozzá, és adott egy csókot orcájára, pont oda, ahova Minho is, pár órával ezelőtt. Ezzel túl sok baj nem is lett volna, ha... nem vált ki belőle valamit. Elpirult volna? – fogta meg felmelegedett arcát.
            - Igen, neked is -  fordult meg, majd elsietett, a dormjuk felé, szinte kitépve a kilincseket a helyükről, úgy tépve fel.

            Csendesen szobájába sietett, majd bebújt Minho karjai közé. De ez most nem volt ugyanaz az érzés, mint eddig. Más volt. Nagyon más. Túl más.

            Gyorsan kimászott az ágyból, és megmosta arcát, jó hideg vízben, lenyugtatva magát.
Ezt az egészet csak beképzeli valószínűleg. Semmi nem képes megváltozni négy óra alatt.
Lehetetlen.

            De így végül a kanapén aludt, ideiglenes ágyneműjét magával cipelve.
Mi ez az egész?

            Az óra hatot ütött, és fájdalmas, elnyújtott reggeli nyögések, és csontropogások hangja járta át az aprócska lakás minden szegletét, ahogy annak lakói felébredtek.

            Először Kibum lépett ki, nyomában a még vállán szunyókáló dinoszaurusszal, akinek talán még a nyála is kifolyt párja vállára.
Őket Minho követte, kétségbeesett tekintettel robbanva be, majd gyorsan körülnézve a konyhában, utána rohanva a nappaliba.
            - Ennek meg mi baja? – ásított hatalmasat Jonghyun.
            - Talán másnapos, és keresi hova okádhat – töltötte ki a frissen lefőtt kávét.
            - Épp eszem! – kiáltott fel Jinki.
            - ÚRISTEN! – sikítottak fel mindketten szinkronban, Key még ki is lötyögtette az isten adta fekete löttyöt. – JINKI, MIÓTA ÜLSZ ITT?
            - Úgy, tíz perce.
            - MIII??

-Taemin! – ölelte magához Minho a fiatalabbnak vékony testét. – Soha többet ne ijessz meg így!
            - Hyung... mi a baj? – ásított a hollóhajú.
            - Azt hittem meghalok! Mikor felkeltem nem voltál itt... és azt mondtad még este visszajössz... én... azt hittem felszívódtál.
            - Túl sok szappanoperát nézel manapság – csóválta meg a fejét rosszallóan a másik. – Nem megyek sehova, nyugi.
            - Ígéred? – fogta kezei közé a kisebb arcát.

Ígéri-e? Mikor épp tegnap este ütött szöget fejében az a furcsa érzés?
De mégis, hogy mondhatna nemet? Milyen indokkal? De egyáltalán, miért mondana nemet?
Hiszen ő a párja, és szereti. Nem? Szereti őt... igazán. Igaz?

            Valószínűleg, ha tegnap megkérdik, biztos, igazán szerelmes-e, rögtön rávágja az igent.
De most... már ő maga sem biztos benne, mit érez a másik iránt.
Naeun. Idejött, és összezavart mindent. Tavaly, a műsor alatt semmilyen hatása nem volt rá a lánynak, és most idejön, egy évre rá, hogy utoljára találkoztak volna, és meginog a szuperbiztosnak hitt kapcsolatában.
            Ez normális? Igaz?
            Ez... tök átlagos. Mindenkivel megtörténhet, nem?

Miközben egymásra néznek, valami bekattan benne, és hirtelen teljesen világosan látja, hogy mi történik vele. Mint amikor a kirakós összes darabkája a helyére kerül. Ugyanazt érzi az elméjében, a mellkasában, és annyira tökéletes, hogy el sem tudja képzelni, hogyan inoghatott meg az érzelmeiben.

            Mindezt csak az tehette vele, hogy az idő hiányuk miatt Minhoval kevesebbet volt, és most pedig tetszett neki, ahogy Naeun csapta neki a szelet.

Ez az egész csak félelem, az elkötelezettségtől. Hogy esetleg az, hogy Ő és Minho kapcsolata komoly, és ő majd nem felel meg Minhonak. Hiszen ő mindig mindennel szembe tud nézni, mindent megtud szervezni, nem inog meg semmiben. Talán még túl gyerekesnek tartja őt magához, és ettől fél. 

            Régebben azt hitte, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetekre értve, ám most már nem. Belé szeretett. De nem szeretne csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választása rajta kívül. Azért tart ki mellette, mert ez az Ő döntése, nap mint nap, amikor felébred minden áldott nap, amikor veszekednek vagy hazudnak egymásnak, vagy csalódást okoznak a másiknak. Újra meg újra Őt választja, Ő pedig Őt. Ez pedig így helyes.

            - Ígérem. Soha nem fogok eltűnni előled – bólintott, majd megcsókolta a most már egyre szabályosabban lélegző párját.

~

Lassan elérkezett a kedd.
Taemin egésznap csak sürgött, forgott, teljesen áthűtve tüdejét a téli hideg levegővel.
Most épp a tortáért indul, kezében a már gondosan kiválasztott ajándékkal, ezzel is bebiztosítva magát.
            Hiszen, ha bizonytalan lenne az érzelmeiben, teljesen, akkor nem tudna megtenni egy ekkora lépést.
            Így már félelem nélkül sétálgat.

            -Jó napot! Egy rendelésemért jöttem, Lee TaeMin névre – állt a pulthoz, majd végül kézbe vehette a gyönyörű tortát, amit – magic handként – úgy őrzött, mintha az élete múlna rajta.  – Ugye AZ a cetli van a tetején? – kérdezte, majd miután kapott egy bólintást megköszönte, és távozott.

            Este hat óra van, és végre minden megvan.
Remek.
Akkor irány haza, ahol most csak MinHo várja. A többieket direkt megkérte, hogy ma menjenek el valahova.
            Mozi, étterem, hotel, park, bárhova, csak otthon ne legyenek.
Akik segítőkészen mondtak igent, és léptek le abban a pillanatban, ahogy megreggeliztek.

            -Megjöttem! – kiáltotta el magát, miután megbizonyosodott róla, hogy a tortát jól elrejti az aprócska ehhez hasonló meglepetések dugdosására fenntartott kulcsos szekrény. – Minho? – lépett egyre bátortalanabbul, ahogy továbbra is csak a néma csend vette őt körül.
Ez nem túl bíztató. – Minho?! – kiáltotta el magát újra.
            - A teraszon! – hallotta meg végre a másik hangját, így odasietett.
            - Ez meg... mi? – nézett körbe a teraszon.
            - Meglepetés – nézett rá őszinte szerelemtől ragyogó szerelmekkel párja.
            - De most nekem kellene meglepnem téged, ez így nem szabályos, nem lephetsz meg mindig te engem... – jött zavarba. Az egész terasz gyertyákkal és vörös rózsa csokrokkal volt tele, a föld pedig szirmokkal.
            - Ez nincs megírva... Nem vagyok önző. Nem akarok egy olyan napot ami csak rólam szól, és rólad nem. Mert számomra ilyen nap nincs. Mert már a részem vagy. Ha valami az enyém, az a tiéd is, és ha ez most épp a szülinapom, akkor a tied is. Boldog huszonharmadikat, kicsim – mosolyodott el, apró kis gúnnyal szája sarkában.
            - Folyton csak öregszem – nevette el magát, majd átkarolta párja nyakát.
            - Mintha csak nyáron lett volna, hogy huszonkettő lettél... hogy repül az idő. Pár évet simán letagadhatnál – csípte meg a kisebb oldalát. – Viszont... szeretnék valami komolyat mondani neked - nézett mélyen a szemeibe.
            - Várj, előtte nekem kell – nyúlt zsebébe.
            - Tudod mit? Akkor... egyszerre? – dobott fel egy ötletet, hiszen tudja, hogy ilyenkor nem szoktak egyhamar dűlőre jutni.
            - Rendben... három...
            - Kettő...
            - Egy...
            - Hozzám jössz?
            - Hozzám jössz?

            Hangoztak el a kérdések, viszonylag egyszerre.
            - Hogy mi? Te most... én is... – nevette el magát először Taemin, majd vele együtt nevetett egy idő után MinHo is.
            - Mi a válaszod? Hozzám jössz, Lee Taemin? – térdelt le elé, kinyitva az aprócska bársonyborítású dobozt, mely egy ezüstgyűrűt rejtett.
            - Csak egy feltétellel! – emelte fel mutatóujját Taemin, mire Minho arcvonásai kicsit összerezzent, de mosolyt tartva arcán bólintott. – Válaszolj egy kérdésemre... hozzám jössz?
            - Ez még kérdéses? – kapta fel párját, majd megpörgette őt a hideg decemberi levegőben, mely most nem is tűnt olyan dermesztőnek. Inkább melegük volt, bár, ami ezt tette, az valószínűleg a köztük lévő kiolthatatlan tűz lehetett.

Vége

Give me Love 4. rész - A sakk tábla

            -Ó, hogy azt a békaképűjóédes... komolyan? Itt? Most? Annyira... ahh, kész, feladom! – borult ki Kibum. – Ide jövök, tök vidáman, még épp, hogy nem húzok magam után szivárványt, leülök, annyit mondasz, hogy „nem” és máris tiszta depi vagyok! De tudod mit? Nem, most nem fogsz letörni. Tudom, mire van szükséged! Csajokra! – bólogatott magának, majd megragadta barátja karját, és kivonszolta a földszinti lakásból.
            - Csajok? Nem leszek hetero, csak mert dobott egy pasi! – próbálta kiszabadítani magát Key erős szorításából, de nem tudta. Vajon azért-e mert a szőke manapság jobb kondícióban van, vagy azért, mert ő maga van a padlón... nem, határozottan a második. Még, hogy a kecses, nőies vonásokkal megáldott Kibum legyen nála jobb kondiban... na persze.
            - Öregem, neked most csakis csajokra van szükséged. Majd ők megoldják. – Ültette be őt autójába, majd ő maga is beült a sofőrülésre.

            -Mik vagyunk mi? Pszichológusok? Minden nap jön hozzánk valaki...  – dőlt hátra a hiszti után a szőkeség.
            - Csajok? Most komolyan elhoztál hozzájuk? – nézett Kibumra Minho.
            - Hé, csajok vagyunk! – vágta rá a másik, nála két fejjel –ha nem hárommal – alacsonyabb nő.
            - Leszbik vagytok, egy négy éves gyerekkel, nálam kiestetek a „csaj” kategóriából – mondta pimaszul Minho, szócsatába invitálva a másikat, mire Key az asztal alatt erősen lábába rúgott, erre pedig a másik felszisszent.
            - Szerintem ne köss beléjük – súgta neki oda, szinte észrevétlenül.
            - Nem vagyok kíváncsi a siralmaidra – mondta meg neki keményen Victoria, mindenki elkerekedett szemekkel tekintett fel rá, Minho kivételével, aki továbbra is lábát masszírozva nézte a padlót, persze, erre ő is felfigyelt. – Nem érdekel az önsajnáltatásod, ami már lassan felemészt, és minden teremtménynél szánalmasabbá tesz téged, Minho – folytatta a szőkeség. – Vagy találsz most már más témát is a depressziódon kívül, vagy távozol azon az ajtón, mindenesetre, én most megyek, mert a lányomat meg kell fürdetnem, a többi a ti dolgotok – monda, majd felállt, és távozott a nappaliból, felsétálva az emeletre, ahol kislánya már a fürdőszobában várt rá, felvéve szeretett anyukája köntösét, a tükör előtt eljátszva a felnőtt nőt.
            - Szóval, akkor most fürdünk, vagy divatbemutatósat játszunk? – kacagta el magát, nézve, ahogy lánya megfordul és párjáéhoz hasonlító ezer wattos mosoly terül szét gödröcskés arcán.
            - Omma-ni! Képzeld, ha így csinálok, olyan vagyok, mint Omma! – kezdett el dívásan lépkedni a fürdőszoba márvány padlóján, ahol néha el-elbicsaklott bokája, de Omma-nije hatalmas boldogsággal nézett végig felnőttesen viselkedő négy éves kis lányán.
            - Nagyon szééép~! – tapsolta meg, majd kinyújtotta az apró csöppség felé karjait, aki örömmel bújt édesanyja biztonságot nyújtó gyöngéd karjai közé, amik közt mindig melegségre és szeretetre talált. – És most, fogmosás!
            - Neeeeeeeem! – sikított fel, majd megpróbált kiszabadulni a karok közül, ám sikertelenül.

~

            -Ne is törődjetek vele, Victoriának csak hosszú napja volt és- - kezdett magyarázkodni párja, míg félbe nem szakították.
            - Igaza van... – szólalt meg Minho, mit sem törődve, hogy a fiatal anya még nem fejezte be mondanivalóját. – Folyton csak sajnáltatom magam, és tőletek várom a megoldást... Sajnálom, és most, ha megbocsátotok. – Állt fel, majd az ajtó felé fordult, melyet Luna megpróbált megakadályozni, viszont Kibum visszarántotta őt a kanapéra, megrázva fejét.

            - Hagyd.
            - De Kibum! Nekünk segítenünk ke-
            - Nem kell. Most már nem – rázta meg fejét tagadóan, ahogy büszkeségtől csillogó szemekkel nézett az ajtóra, ahol barátja pillanatokkal ezelőtt eltűnt. – Láttad azt az elszántságot, és határozottságot a szemében?
            - Igen, de...
            - Talpra fog állni, most már egész biztosan, és nélkülünk is, pontot fog tenni az ügy végére.
            - Na, sikerült? – Nézett le derült arccal, és habos fejtetővel, arccal, és tenyérrel a szőke anyuka az emeleti folyosóról az éppen beszélgető párosra.
            - Teljes mértékben, köszi, Vic – mosolyodott el Kibum.
            - Szívesen, de nem akarom mindig én játszani a rossz zsarut, annyira nem én vagyok – rázta meg fejét fintorogva.
            - Mi? Hogy?... MI?! Az egészet csak megjátszottad? És te is? – mutatott házastársára az alacsony termetű nő, akik egyöntetűen bólintott.
            - Azt ne mond, hogy elhitted – nézett rá komolyan párja.
            - Mi? Hogy én... öö... dehogy, nem, nem, tényleg nem – nevetett erőltetetten.
            - Tényleg ennyire bunkónak hittél?! – képedt el.
            - Nem, dehogyis, csak...!
            - Chhh... ma te takarítod ki a bilit – tűnt el a fürdőszoba habos tengerében Victoria a folyosóról.
            - Részvétem. – Szólalt meg Key.
            - Te csak fogd be, köcsög – dúlt Luna, majd áttrappolt a konyhába, szinte látni lehetett, ahogy füstölög a feje, Kibum pedig ott maradt jót nevetve az egész helyzeten.

            - Egyébként, hogy értettétek, hogy „minden nap jön hozzánk valaki”?
            - Mi? Semmi, semmi! Csak manapság sok volt a látogatónk! – próbált meg a főzésre koncentrálni Luna, és figyelmen kívül hagyni a másikat.
            - Sun Young! – emelte fel a hangját kissé Key.
            - Ahh, nem mondhatom meg! Egyébként is, ne használd a teljes nevemet! Annyira ijesztő...  – mormogta orra alá az utolsó mondatát, beletúrva hosszú világosbarna hajába.
            - Miért nem?!
            - AZÉRT, MERT JONGHYUN METIL...totta... hoppá – nyelt egy nagyot az ifjú anyuka. – Picsába... – fújta ki a levegőt.
            - Jonghyun járt itt? – kérdezett vissza Key. Vajon miért jöhetett ide?
            - Igen... ahh, de ne mond el neki, hogy elmondtam – nézett rá könyörgő szemekkel az alacsonyabb.
            - És mit akart itt?
            - Tegnap este, tanácsot kért tőlünk, amikor küldtél neki egy sms-t, hogy találkozzatok. Egyébként, majdhogynem minden este átjött beszélgetni rólad... Ja, és amúgy, lehet egy kérdésem, igaz? – nézett rá csillogó szemekkel.
            - Ööö... gondolom, ja, persze.
            - Csókolóztatok?!
            - Igen. – Sütötte le tekintetét az idősebb, mire a másik hangosan felvisított.
            - Mégis kit ölnek éppen, hogy ekkora a ricsaj?! – jött ki a fürdőszobából, az immáron teljesen tiszta kislányával Victoria.
            - Drága! Ide az ötvenezer wonommal! – kiáltotta.
            - HOGY MI?! TE! – mutatott Kibumra. – TEEE!! – sietett le a lépcsőn. – Smároltatok?
            - I-igen...
            -Aish... gratulálok, de bár ne tetted volna! Minek annyit csókolózni? Elkopik a szátok!

            Még megvárta, ameddig felöltöztetik lányukat, Ha Ni-t, majd elköszönt tőlük, és hazafelé vette az irányt.

De ami az ajtaja előtt várta... na, arra sosem számított volna.

~Három órával korábban~

            -Taemin, most mégis hova mész?! – rohant utána az előszobába Jinki, próbálva maradásra késztetni.
            - Hagyj békén! Tudod mit? Ne gyere a közelembe, egy hétig, addig a kanapén alszol, és ne is szólj hozzám, nézz levegőnek! – bújt bele cipőibe.
            - Taemin, kérlek... kérlek figyelj már rám egy percre! – kapta el a nála négy évvel fiatalabb csuklóját, és maga felé fordította őt teljes egészében. – Hallgass meg!
            - Nem, nem teszem, és most szia – tépte ki csuklóját a másik kezéből és bevágta maga után az ajtót.

~Jelen~

            Keyt egy könnyes szemű Taemin fogadta lakása ajtaja előtt. Mégis mi a...?
            - Taemin? – szólította őt meg, a kisebb pedig felnézett rá.
            -Áh, hyung! – állt fel rögtön, megtörölve szemeit. – Én csak...
            - Gyere be, főzök egy teát, és mindent elmondhatsz. – Nyitotta kis lakása ajtaját, beengedve a fiatalabbat, majd rögtön a konyhába ment, hogy főzzön egy zöld teát, ami majd megnyugtatja a kisebb zaklatott lelkét.

            -Szóval, mesélj, mi történt? – tette le a két bögrét az ebédlő asztalra, kényelmesen elhelyezkedve a pihe-puha széken.
            - Mi, összevesztünk Jinkivel – a rövid mondat alatt többször is el-elcsuklott hangja.
            - Részleteket – dőlt előre Kibum, minden egyes porcikájával és érzékszervével a másikra koncentrálva. Choi Minho, talán eljött a te időd?

~3 órával ezelőtt~

            -Attól még, hogy szerelmes belém, lehetek a barát-
            - NEM! NEM LEHETSZ! TAEMIN FOGD MÁR FEL AZ ISTEN SZERELMÉRE! SZERELMES! Tudod mit akar ő tenni? – lépett közelebb párjához Jinki. – Ezt – ragadja meg a másik csípőjét – és ezt – tolja össze ágyékukat – meg ezt – mar erősen ajkaira – és ezt – markol bele a másik fokhagyma fenekébe. – Egyszerűen... nem... NEM LEHETSZ AZ!
            - Ji...Jinki! Engedj el! – Szakadt ki az idősebb karjaival, szemében a düh könnyei gyűltek össze. – Elegem van ebből! Szabályokat szabsz nekem! Ki lehet a barátom, és ki nem! Minho eddig sem tett ilyeneket, most sem tenne! Nem is fog! Vagy... te talán nem bízol bennem? Azt hiszed, hogy ha ilyeneket tenne nem lökném el őt magamtól? Hogy viszonoznám az érzelmet? Az érintéseit? – Jinki csak ajkát beharapva nézett egy másik irányba. – Értem... Akkor te még négy év után is ennyire... bizalmatlan vagy velem szemben. – Jinki pedig továbbra sem felelt. – Szólalj már meg az isten szerelmére!
            - Ne találkozz vele... soha többet – mondta halkan, de ellentűrést nem tűrő hangon.

~Jelen~

            -Kibum... én, én nem tudom mit tegyek – lábadtak újra könnybe szemei.
De ez neki is nehéz volt. Segítsen, mint barát, és adjon igazi tanácsot... vagy vezesse őt egyenesen Minho karjaiba, hiszen most... most lenne a legkönnyebb becserkészni őt.
            Mély levegőt vett, majd lassan kifújta, alaposan meggondolva, hogy melyik utat válassza. De... ő az ő barátja is, nem csak Minhoé... így hát, úgy is kell viselkednie.
            - Taemin, nyugodj meg. Jinki csak aggódik, és félt téged. Értsd meg, te sem örülnél, ha a legjobb barátja szerelmes lenne belé, és folyton vele lenne kettesben, főleg a Han folyónál...
            - Tudom, hyung... tudom. De mégis... olyan gyerekesen viselkedtem.
            - Lehet, hogy lassan harminc vagy... de még nem nőttél fel teljesen. Sőt, még mi sem. Hiszen gondolj bele, a lányok is, és mi is... úgy viselkedünk, mint az értetlen fülig szerelmes tinédzserek, ami nem is baj. De ennek ellenére is tudunk felnőttek lenni, ahogy te is. Szóval, most tedd a tini csajszis oldalad, és gondolkodj felnőttként, menj haza, és hagyd, hogy Jinki beszéljen. Ja, és még véletlenül se küld ki a kanapéra! Sokkal jobban tönkre tud menni a haja a karfa miatt, mi vagy te? Szadista?
            - Köszönöm, hyung! – mosolyodott el az egy óra alatt Taemin először, majd felállt.
            - Igazán nincs mit – állt fel ő is, majd kikísérte vendégét, majd mikor végre egyedül maradt a lakásban, és a mai nap először van bárhol is egyedül eldőlt a dolgozó szobájában található irodai székben.
            - VAN PASIM! – kiáltotta kipirulva a boldogságtól, de ahogy hátrahajolt, a székkel is hátra esett. – A SEGGEM!

~

            -Asszony, kössünk egy fogadást – fújta ki lassan a levegőt, és ijesztően komoly szemekkel nézett fel párjára. Krystal tudta, hogy valami komoly dologról lesz szó, még ha nem is fogalmazta meg olyan komolyan eddig.
            - Jó, mi a tárgya? – tette le a kávéját a sakktábla mellé Krystal, amin éppen játszottak. Persze vesztésre állt, mint mindig, de Amberrel mindig olyan szórakoztató még ez az unalmas játék is, hogy gyakran ültek le, hogy több órás sakk-partit csapjanak egy kis kávéval.
            - Szerintem... a fekete király és királynő fog végül csak fent maradni a fehér királlyal – lépett egyet a sötét futójával. – A kérdés csak az, melyik fog előbb sakk mattot adni.
            - Ahh... Amber, magyarázatot – túrt bele hosszú hajába.
            - A fekete király Lee Jinki, a fehér pedig Choi Minho, a szívkirálynő pedig... Lee Taemin. De vajon... melyikük marad fent utoljára a királynővel?