Gehenna [OS, JongKey]

          Üdv, üdv~ ^-^ újra itt, frissen üdén... avagy hosszú hétvége = szabadidő = fanfiction
Mint tudjátok (már aki) tegnap jelent meg a Big Bang - Loser című száma...
Első hallásra/látásra/TOP nézésébe beleszerettem, így éreztem: valamit tennem kell ezzel (azon kívül, hogy rongyosra hallgatom)
           Így született meg ez a fanfiction is, jó szórakozást! Kérlek, írjatok soook véleményet ;) ^3^

Szereplők: JonghyunxKex (SHINee)
Műfaj: songfiction, dráma, szomorú, szerelmi
Korhatár: -
Figyelmeztetés: -

                                            ____________________________

            Éj fekete függönyöm által épített védelmemen akarnak átjutni ágyamig, és ezzel hozzám a tavaszi nap reggeli sugarai, jelezve, hogy újabb nap vette kezdetét.

Én pedig semmit tevésemmel jelzem, hogy ez továbbra sem érdekel engem.
            Mióta is?
            Mióta én egy...

...Lúzer, magának való...

ember lettem. Mikor elvesztettelek téged, és irányításomat életem felett.
Minden olyan gyorsan, másodpercek leforgása alatt történt.
Mégis, úgy éltem meg, mintha azok a másodpercek órák lennének.
Ahogy láttam legördülni arcodról azokat sós cseppeket, melyek végül kis foltban itatták át szürke inged gallérjait.
            A szavak, amiket a fejedhez vágtam ekkor, még mindig fájdalmasak nekem.
 Tudom, csak azért reagáltam így,...

                        mert gyáva vagyok, aki erősnek tetteti magát...
                        egy rossz szájhős...

            Te pedig nem ezt érdemelted tőlem.

            -Jonghyun... – lépsz be sötét szobámba. Nem nézek rád, nem is merek. Nem akarom látni a gyűlöletet, és megvetést sötét szemeidben. – Alszol? – csukod be ajtóm magad után, és hozzám közelítesz.
            Ne gyere ide. Nem érdemlem meg közelséged; ahogy most már téged sem.
            - Hé, kelj fel! Mindjárt indulnunk kell, és napok óta nem ettél rendesen – ne aggódj értem. Képtelen vagyok elviselni a hangodból áradó féltést. – Na, hé! – fogod meg csuklóm és felültetsz.
            Mikor lettél ilyen erős? Mióta vagyok én ilyen könnyű?...
            ...vajon mióta vagyok egyedül itt?

            -Uhh, irány a fürdőszoba, Jonghyun. Bűzlesz, mint egy ázott kutya – végül rád nézek, és látom, hogy fogod be orrod játékosan, összerántva arcod izmait. – Tíz perced van, addig elkészítem a reggelid – húzod le rólam takaróm, és újra itt hagysz, egyedül ebben a sötét kriptában.
             A személyes gehennámban.

Felemelem súlypontom puha matracomról, majd megállok fürdőm tükre előtt.

                        Te, a tükörben csak egy lúzer vagy...
                        Egy magányos, sebesült bunkó, ki csak egy mocskos szemét.

Elfintorodva magamtól, megmosom arcom, és beállok a zuhany alá, melyből jéghideg vizet folyatok vékony testemre, melyen mindenütt libabőrös leszek.

            Ujjaim fehérednek, ajkaim lilulnak.
Kezembe nyomok az első tusfürdőből, mely ujjaim közé akad, és elkenem magamon.

            A tied.
            A te illatod, mit minden reggel éreztem, míg karjaim közt aludtad édesded álmod, lehunyt sötét pilláid mögött.
            Oly sokszor vesztem el rózsaszín ajkaid látványában,
és oly sokszor kellett visszafognom magam, hogy ne csókoljak rá szépen ívelt szádra,
ezzel megkockáztatva felébresztésedet.
            Imádtam selymes, gyakran színét váltott hajadba túrni, ezzel kisöpörni arcodba hullott tincseidet, és homlokodra csókolni.
            Imádtam...

            Lassan peregnek le arcomon könnycseppjeim, ahogy egyre mélyebben szívom az oxigént, és tusfürdőd illatát tüdőmbe.
            Mindez csak volt, és már sosem leszel enyém.

Egy hanyag mozdulattal törölve le sós könnyeim orcámról lépek ki a fagyasztó zuhany alól, bekapcsolva a még évekkel ezelőtt, számodra felszerelt polcon lévő rádiót.
            Hogy elnyomja gondolataim,
            hogy elnyomja hiányod.

Magamra csavarom törülközőm, majd megmosom fogaim, kerülve a tükör megpillantását.
            Kiöblítem számat azzal a szájvízzel, melynek szerinted remek illata van, és miattad szoktam rá.
            Hogy szeress megcsókolni már kora reggel is.

Megszárítom hajam, és végül kénytelen vagyok belenézni tükröm képébe, megfigyelve arcom.

                        Én a tükörben, én vagyok...
                        aki őszintén sosem keveredett a világgal.
                        Most már egyedül vagyok,
                        és a szerelmet olyan régen elfelejtettem...

            Előveszem a szekrényből hajzselémet, és megpróbálok valami emberi fejet varázsolni magamnak. Mert nem akarom, hogy szégyenkezz miattam.
            Nem akarom, hogy egy percre is megtagadd azt ami a miénk volt.
Hogy megtagadj kettőnket.

            A rádióban felcsendül egy szerelmes szám, melyet úgy imádok...
De most még ez sem tud feldobni. Szinte elkap a hányinger.

            Többé már képtelen vagyok meghallgatni a reménykedő szerelmes dalokat,
            Te és én csak a bohócot játsszuk a forgatókönyvben,
            úgy, mint egy megszelídített teremtést.

            Gyorsan kikapcsolom a szürke masinát, és elhagyom a fürdő helyiséget, hogy ruhát keressek magamnak a szekrényemben, melybe már jó ideje nem nyúltam be.
            Ahogy széttárom annak ajtaját, megpillantom azt a pólót, amit csak néha vehettem fel, de úgy imádtam.
            Te választottad, még, mikor friss pár voltunk.
Akartál valamit, ami közös; így esett a választásod erre a fehér alapú, de fekete díszítésű pólóra, mellyel te is rendelkezel, de rendszerint az enyémet hordtad, mert az „jobb, mert a tiéd.”
            Mindig ezt mondtad, ha megkérdeztem, miért az enyém viseled.
Bár ez sosem zavart. Sosem láttam még annál szebbet, mint mikor reggel felkelsz, az én pólóm van rajtad, és az aktuális trend szerint vágott, és festett hajad a szélrózsa minden irányába szerteágazik, te pedig álmosan, nagyot ásítva, kiscicásan nyújtózkodsz az én ágyamban.
            Reggel, smink, és kiegészítők nélkül voltál mindig is a legszebb számomra.
Ezt az arcod pedig csak én láthattam.
            Csak nekem mutattad meg ezt a sebezhető oldalad is, senki másnak.
Erre pedig mindig is büszke voltam. Egy büszke bolond voltam; kit elvakított a szerelem, és a hírnév.
            Mindenem megvolt, most pedig olyan, mintha semmim se lenne.
Az emberek meghagynak a nap nélkül.
            Engem pedig elhagyott a személyes napom.
Hiába süt engem most is a reggeli napnak erős sugara, mégsem érzem, hogy átmelegednék tőle, még mindig olyan, mintha hibernálva lennék.
            Mint egy halálos beteg, kit hibernáltak, míg meg nem találják az ellenszert.
Nekem te vagy az ellenszerem.
            De nem kérhetem, hogy olvassz fel.
Mert többé nincs jogom hozzád.

            Végül felveszek egy világos farmert, mely kissé passzos is, de nem túlságosan, és felkapom az első kezembe akadó sima, fekete pólóm, mire még felveszem a fekete zakóm.
            Így indulok meg reggelizni. Hozzád.

Habár tudom, hogy átléptem a tíz perces kereted, már bőven, te mégsem szidsz meg, mint régebben, csak intesz fejeddel, hogy üljek le veled szembe az asztalhoz.
            Széttöröd pálcikáid, majd fel sem nézve rám, amint helyet foglalok, nekilátsz megreggelizni.
            Hiába olyan fagyos köztünk a levegő, még így sem vagy képes udvariatlan lenni.

Emlékszem, mikor még beköltöztünk ide, hét évvel ezelőtt, az első napon, öten ugyanitt reggeliztünk, együtt ökörködve.
            Én pedig úgy érzem, ennyi volt.
Nekem már nincs itt helyem.
Nincs helyem ebben a házban többé. Én rontottam el mindent.
            Így nekem kell mennem. De majd még visszajövök.

Olyan messziről jöttem,
            Haza jövök,
            Elmegyek arra a helyre, ahol gyerekkoromat töltöttem.

Régen mindig olyan bátor voltam, merész, most pedig megszólalni sem merek melletted, ki annyi pillanatban, boldogságban és búban voltál társam...
            Tudod, hogy sosem féltem az új dolgoktól. Ha valamit nem tudtam véghezvinni, mindig addig próbálkoztam, míg nem sikerült.
            Mert mindig csak annyit kellett tennem, mikor szomorúvá lettem, hogy felnéztem az égre.
            A kék horizont mindig többnek látszott, mint a föld, és boldog voltam, mert tudtam, akárhol is legyünk, együtt vagyunk a kék ég alatt, mely mindig felettünk van, és végtelen.

                        Egy ponton már többet nézem a földet, mint az eget.
                        Olyan nehéz lélegezni, ezért kinyújtom kezeimet.
                        De senki sem segít, mert...
                        Egy lúzer vagyok, aki csak magának való.

            Nem sokat eszem, majd felnézek rád, tekintetünk pedig összetalálkozik. Ijedten kapom el pillantásom sötét, macskásan vágott szemeidről, melyek olyan szépek, most mégis összetörtség látszik meg bennük.
                        Egy ideje már megijedek az emberek tekintetétől.

Nagyot nyelek, és kínosan ejtem kezeimet ölembe, a fenyő asztallapra szegezve tekintetemet.
Felállok, te pedig elveszed előlem félig üres tányérom, melynek másik szélét megragadom, kikapva kezedből.
            - Majd én, te pihenj – veszem át kezedből a többi koszos edényt, a mosogatóhoz sétálva, beáztatva azokat. Olyan sokat dolgozol, és mégsem vagy fáradt.
Sosem panaszkodsz.
Mond, hogy csinálod?

            Végül mindent elmosogatok, majd visszamegyek szobámba.
Azt sem tudom, kell-e ma mennem valahova, vagy sem. Bár, őszintén szólva, egyáltalán nincs hozzá kedvem, ahogy semmi máshoz sem.
            Meglazítom övemet, majd bokámig csúsztatom farmeromat, hanyagul kilépve belőle, és eldobva a szoba egyik sarkába.
            A rend a legkisebb gondom most.

            Felemelem a bársonyos tapintású szürkés takarót, mely eredetileg fehér volt.
De mióta nem vagy itt, már erre sem figyelek oda.

            Mond, hát ennyire függnék tőled?
Ennyire képtelen vagyok egyedül boldogulni?
            Miért vagyok ennyire szánalmasan rád támaszkodva?

Előtted nem voltam ilyen. Önállóbb voltam, mint maguk a szüleim.
            Sosem függtem senkitől sem. Nem kellett másra támaszkodnom. Még a családomra sem.
            Boldog voltam egyedül, és jól éltem.
A számtalan kalandom, és hibám után, viszont felfigyeltem rád. Már nem csak egy voltál a csapattársaim közül.
            Te voltál az az egy, akiért megérte bármilyen erőfeszítést is tennem.
            Olyan volt, mintha megnyílt volna számomra a világ.

Megismételt hibák számtalan lánnyal,
Szeretni őt egy éjszakán át, és reggel fáradtnak lenni tőle,
Az én önző és felelőtlen szórakozásomért.

            Minden reggel boldogan ébredtem, és sosem azért, mert átmulattam az éjszakát.
Sosem azért, mert hatalmas bulit csaptam, amire alig emlékeztem.
            Minden reggel azért voltam boldog, mert melletted ébredtem.
            Mert előző este, a karjaimban tartva téged aludtunk el.

Most minden összetört, amiatt az egy miatt,
A veszélyes iram sosem áll meg,
Többé már semmi sem képes szórakoztatni, és semmi sem érdekel,
Egyedül ülök itt a szakadék szélén.

            Bemászok ágyamba, és hiába puha a matrac, és komfortos a hatalmas pamlag, mégis keménynek érzem. Mintha ki akarna dobni magából.

            Többé nem érzem magamat otthon itt.
                        A saját szobámban.

                        Haza fogok menni.
                        Elmegyek arra a helyre, amit mindig használtam,
                        Mikor megijedtem más emberek tekintetétől,
                        És belefáradtam a sírásba,
                        Én csak belefáradtam a mosolygásba,
                        Senki sem tudja, hogy én egy lúzer vagyok.

Ahogy eligazgatom magam alatt a párnákat, elfordulva az ajtó felől, lehunyom szemeimet, miket a könnyek mardosnak.
            Nem érdekelve a következmények túrok bele hajamba, melyet szétborzolok.
Ha ő nem figyelt rám így, másnak nem kell.
            Mert nekem csak ő kell, de én elcsesztem.
Már sosem békél meg.

                        Neheztelek arra a kék égre,
                        Mindent le akarok nyomni,
                        El akarok köszönni,
                        Mikor a vándorlásom véget ér ezen az úton,
                        Azt remélem, majd lefogom tudni csukni a szemeim, megbánás nélkül.

            Lassan elmerülök az álomvilágomban, de még fél füllel hallom, ahogy nyílik szobaajtóm, később pedig érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
            Érzem tested melegét, ahogy a takaró alatt átmelegít, felolvasztva teljesen átfagyott lelkemet, majd fülemhez hajolsz, belesuttogva;

            -Szeretlek.

                        ...mert egy lúzer vagyok.