Én csak belehalok a hiányába 6. rész

„Van számodra egy ajánlatunk.”

                -Szóval vizsga.
                - Vizsga.
                - Tanultál?
                - Tanultam.
                - Én is.
                - Be kéne menni.
                - Be kéne.
                - Menjünk.
                - Menjünk. – mondta Jake, az igencsak értelmesnek nyilvánuló párbeszédünk végett, amit én kezdeményeztem. Az értelmiségi szinten már meg sem lepődtünk, hiszen négy napon keresztül csak a zongorám előtt ültünk, legalább ötkilónyi lapot elhasználva az elrontott darabokra, és minimum tíz liter kávét ledöntöttünk… fejenként.
                Most pedig, mindketten sminkben... még hogy sminkben! Teljes fal vakolattal az arcunkon álltunk az iskola koncert terme előtt. De így legalább nem látszottak a karikáink, a vörös szemünket is elrejtettük két tubus szemcseppet elhasználva. A hajunkat csak ma reggel mostuk meg, ma fésülködtem először a héten. Még rendes ételt is csak tegnap este emeltem a számhoz. Ami egy pirítós volt. Kávéval.
                Na, de most! Megmosakodva, kiszépítve tipegtem be, fekete alkalmi ruhámban, a hét centis magas sarkúmmal, ahogy az elvárt volt. Mármint, nem a hét centi.
A teremben ott ült a vizsgabizottság, nyolc fővel. Pontosabban az iskolaigazgató, a helyettese, két zongoratanár, egy énektanár, két meghívott zongoraművész, és egy kiadó igazgatója is megtisztelt minket, gyomorgörcsös diákokat.
A teremvégi székeken ültek az évfolyamtársaink, akik még átolvasták a kottáikat, memorizálták őket, szolmizálva dudorászták, de volt olyan is, aki a mellette ülő combján játszott, akárcsak egy zongorán.
Jakkel melléjük ültünk, és reménykedtünk, hogy nem mi leszünk szólítva. Mi magunk sem tudtuk, hogy névsor, vagy véletlenszerű esetleg szeretet-skálán halad-e a kihívás. Az pedig senkit sem érdekelt, hogy a többi vizsgázó is a teremben van, mert aki felment a színpadra csak két dologra tudott figyelni, jobb esetben. Első: be tudjon mutatkozni, és felelni a kérdésekre. Második: zongorázni.
               Már rengeteg fellépést tudhatok magam mögött, más-más hírnévvel rendelkező helyeken, különböző klubokban, esetleg operaházakban, idősek otthonában, vagy iskolákban.
Nem is az rémisztett meg, hogy zongoráznom kell közönség előtt. Ami azt illeti, a pontos okát, még én magam sem tudtam igazán. Csupán izgultam.

                - Jake McCourtney! – szólt az igazgatónk, Jake pedig remegő térdekkel megindult, fekete szmokingjában, ami nagyon jól mutatott tejeskávé színű bőrén. A mai napot még ő is komolyan vette. Nem sütött el egyetlen poént sem, nekem sem szólt be, nem hülyéskedett az autóban, és nem énekelt üvöltözve azon a mély, basszus hangján. Még a tetoválásaival sem akart az őrületbe kergetni –pedig elég sok díszíti testét-, mint például a karján lévő sassal „Nézd, repül” és feszítette be bicepszét, szárnycsapkodást imitálva. Mindig ezt csinálta, ha rossz kedvem volt. Egyszerűen hozzátartozott az a tömérdeknyi tetoválás, és a bő ruhák a stílusához, amit imádtam. Ma még a sapkáját sem vette fel, vagy a nyakláncát. Próbált átlagosnak, és egyben tökéletesnek tűnni, hol messze nem volt átlagos.

                - A nevem, Jake McCourtney. – kezdett bele a bemutatkozásába. – A mai napon pedig az alábbi darabokat fogom előadni önöknek, tisztelt vizsgabizottság, és diáktársaim.
Sikerüljön, sikerüljön! Fighting, Jake! – szorítottam ökölbe kezeimet, amennyire csak tudtam. Csoda, hogy nem pattant el egy ér sem benne.
                A zongorához lépett, meghajolt, majd helyet foglalt, egy kis torokköszörülés után, kezeit a fehér- és fekete billentyűk fölé emelte, kezei mozgásba lendültek.
Az ember látja a fehér meg a fekete billentyűket egymás mellett, hallgatózik, és tudja, hogy a billentyűk között valahol el van rejtve a zene. Ám ha az ember nem tanul elég szorgalmasan, ott is marad, nem lehet előcsalogatni. Hiába a zene utáni vágy, a szeretete. Ahhoz, hogy valaki igazi zenét, dalt hozzon létre, ami elér az emberek lelkéhez, tanulni kell. Megtanulni, hogyan adjunk át valamit, hogy a minket körül ölelő melódiát befogadhassuk, és az átjárja egész bensőnket.
Ezt jelenti zenésznek lenni. Meglátni, előcsalni, előadni, tovább adni. Aki erre képes volt, csak az mehet át ezen a vizsgán. Itt igaz érzelmek kellenek, nem csak elmélet. Nem elég tudni, hol kell leütni egy billentyűt. Mivel mi, itt a zongorát nem a kezünkkel, hanem a szívünkkel érintjük.

♫But lately her face seems
Slowly sinking, wasting
Crumbling like pastries
And they scream♫

Énekelte saját szerzeményét, melyet nélkülem írt meg, viszont, én hallhattam először, tegnap.
Ez a dal olyan őszinte, és gyönyörű. Ránk vetítve mutatja meg, hogy mit kellett megélnie gyerekkora óta. Azt a szenvedést, küzdelmet, mely mind csak bőrszíne miatt ragadt rá. De csak túlélte, és most itt énekel erről, olyan könnyedén, és lágyan, mintha egy napsütötte, élettel teli rétről énekelne. Órákig képes lennék hallgatni a hangját.
                Egyszerűen szerelmes voltam a hangjába.

♪For Angels to die♪ - ütötte le az utolsó billentyűt, és formázta telt ajkaival az utolsó hangot. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna, hogy gratulálhassak, és üvöltözhessek, tapsolhassak, sikongassak. Ehelyett csak elismerően bólogattam, a helyzetre való tekintettel. Majd csak azt vettem észre, hogy a szememből egy könnycsepp gördül le, amit gyorsan le is töröltem, próbáltam nem elkenni a gondosan felkent sminkemet.
                - Ennyire meghatottalak? – állt elém fültől- fülig érő mosollyal.
                - Fogd be… idióta. – mondtam remegő hangon.
                - Tudom, hogy imádtad. – ült vissza mellém.
                - Tudom, hogy tudod. – dőltem hátra, nagy levegőt véve, hogy tudjak rendesen is beszélni.
                - Köszönöm.
                - Mit? – néztem rá értetlenül.
                - Ezt. – törölt le egy újabb, a szemem sarkában dagadó szemcseppet. – Ez a legnagyobb elismerés, amit kaphatok a világon. – mindketten elmosolyodtunk.

                -Soo Yeon Park! – mondták a nevemet angol sorrend szerint, amit utáltam. Viszont a hallatán „apró” reakcióként, a gyomrom és a szívem is a torkomba ugrott, a térdeimet pedig elhagyta az élet.
                - Sok sikert! – simított végig hátamon barátom, majd megadta a kezdő löketet a színpad felé.

A lábam önmagától mozgott tovább, felsétálva a színpadra.
                - Soo Yeon Park vagyok, és a mai nap Bach két művét, a Francia szvitek közül választottam, a harmadikat, és a negyediket. Emellett az általam írt darabot, a Bound to you-t fogom előadni ezen a zongorán, ének kísérettel. Előre is köszönöm a figyelmet. – hajoltam meg, majd a zongorához léptem, leültem a puha székre, a lábaimat a pedálokhoz emeltem, kezeimet pedig a billentyűkre helyeztem. A fekete zongora lakkozásában visszatükröződött arcom. Láttam, ahogy remegnek ajkaim, és mellkasom szaporán mozog fel- s le. Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Muszáj megnyugodnom.

                Mielőtt tovább járt volna az agyam, az ujjaim fürgén kezdtek el mozogni a fekete- és fehér billentyűk között, leütve azokat, így megszólaltatva a húrokat, a zongora belsejében. Ez külső szemmel olyan könnyűnek tűnhetett. Pedig valójában nem volt az. Mikor először játszottam el ezeket a műveket kottával, nem volt ugyanaz, mint tanáromnak, hiába a tökéletes mozgás, összhang, és ritmusa az ujjaimnak. Mint mondtam, a zenéhez érteni kell, ahhoz, hogy a lapra írt furcsa jelek értelmet kapjanak, és eljussanak a hallgatóhoz. Így volt ez velem is. Akárhányszor játszottam el ezt a remekművet, mindig máshogy hangzott. Zene volt, de mindig változott, akárcsak én. Pedig a ritmus, a hangok, és a billentyűk is ugyanazok voltak. Csupán én voltam más. Egy melódia mindig annyira szomorú, vagy vidám, mint az, aki hallgatja. Alkalmazkodik hozzá.
Most már kotta nélkül játszottam el –szerencsére- hibátlanul a két több mint tízperces darabot.
A kezem pedig megállt a levegőben, mikor a végéhez értem, és leütöttem az utolsó hangot is.
                Most az enyém jön. Amit én írtam. Féltem. Olyan nehéz, kijönni ide, és hagyni, hogy az emberek a zenén keresztül a szívedbe lássanak, hogy megismerjenek benned olyan helyeket, és érzelmeket, amikről te sosem beszélnél magadtól. De a zene ezt is megteszi helyetted.

                Az izmaim megfeszültek, az ujjaim mozogni kezdtek, az ajkaim pedig eltávolodtak egymástól, a hangszálaim megremegtek, a számat pedig elhagyták az első hangok, melyek bezengték a hatalmas teret. Mintha csak azt mondaná „Most csak engem nézz.”

„Sweet love, sweet love
Trapped in your love
I’ve opened up, unsure I can trust
My heart and I were buried in dust
Free me, free us”

                Ezt a dalt neked, hozzád írtam. Ugye hallod, ott Szöulban? Mert ezt csakis neked éneklem, minden betűje, szava, sora hozzád szól, neked íródott, a közös pillanataink után.
Vajon emlékszel még rám? Vagy már el is felejtettél? Ki voltam én ott neked, akkor, és ott? Mert én, hozzád vagyok láncolva, talán örökre.

                -Te aztán fülig szerelmes lehetsz! – csípett az arcomba Jake, mikor visszasétáltam a helyemre, és elfoglaltam azt.
                - Ajj, fogd be. Az ember nem lesz szerelemes egy kis sétától.
                - Pedig de, erre te vagy az élő példa. Kíváncsi vagyok milyen pasi, aki így felkavarta az én szűzkislányom lelkét.
                - Hé! – csaptam a combjára. – Senki sem csavarta el a fejem, oké? Ez… csak egy dal.
                - Én nem ezt hallottam.
                - Hahh… menjünk. Úgyis én voltam az utolsó. – álltam fel, majd a kijárat felé vettem az irányt a fütyörésző jómadárral.

-

                - Szóval, hol kajáljunk? Kínai, meki, rendes étterem, sushi? Vagy… férgek? Nem, inkább menjünk át hozzád, és főzzünk valamit.
                - Nekem minden megfelel, csak tankönyv ne kerüljön a szemem elé. – sétáltunk a hosszú iskolai folyosón.
                - Elnézést! – szólt valaki a hátunk mögül. – Soo Yeon Park? – kérdezte.
                - Én vagyok, igen. – fordultam meg. Egy nagyjából a negyvenes évei közepén járó, sötét hajú, ázsiai férfi volt. Ismertem, mármint, már láttam őt. Ő is a vizsgabizottság tagja. Csak azt nem tudom melyik. Bár, biztos nem tanár. Akkor felismerném… azt hiszem.

                - Válthatnék önnel párszót? – kérdezte angolul, közelebb sétálva felénk.
                - Persze. Megvársz? – néztem a balomon álló barátomra, aki szó nélkül bólintott, és leült a folyosóra kihelyezett sok fotel egyikére.
                - Menjünk egy kicsit diszkrétebb helyre. Ha nem bánja.
                - Rendben, menjünk. – egyeztem bele, majd követtem őt. Bementünk egy éppen üres terembe, ő pedig neki támaszkodott egy padnak.
                - Először is szeretnék bemutatkozni. Jung Kun Woo vagyok, és az SM Entertainment egyik igazgatója vagyok. Bár nem túl magas a posztom. Ma, mint „hozzáértőt” vagy inkább mondjuk, hogy vendéget meghívtak ide. Kaptam egy afféle utasítást, parancsot, kérést, nevezzük, aminek akarjuk, de a lényeg az, hogy ha találok valakit, akit tehetségesnek találok, arra csapjak le.
                - Igen… és? – nem igazán értettem a helyzetet. Nem tudtam, hogy egy ilyen bizonyára sikeres férfi, miért pazarolja rám a drága idejét.
                - Ebben a mezőnyben… te messze vitted a pálmát, sőt! És arra gondoltam, hogy akár eljöhetnél egy rendes meghallgatásunkra, akár itt, Amerikában. Akár mint énekes, táncos, vagy zeneszerző… ezekre mindig szükség van.
                - Azt mondja… ha elmegyek erre a meghallgatásra, és sikerül, akkor bekerülök gyakornoknak?
                - Pontosan.
                - És Szöulba kellene mennem?
                - Igen. – Szöulban élni… a hely, ahova már nem csak a vérvonalam kötött. Hanem egy fontos barát, és egy rejtélyes férfi is. Akik mindketten épp az SM-hez voltak szerződtetve.
Én pedig lehet, hogy utánuk mehetnék. Ami boldoggá tenne. Minden nap láthatnám őket, és végre nem csak e-mail formájában kommunikálnék Amberrel. Több időt tölthetnénk el együtt, ráadásul Szöulban is vannak kiváló zeneszerzők, tanárok, ismerőseim, és barátaim. Nem is olyan furcsa elképzelni magam ott, ahogy a mindennapjaimat élem.
Viszont. Nekem most itt van az egyetem, amit Amerikában hamarabb is eltudok végezni, a másfajta iskolarendszer miatt. Ráadásul Jaket sem lenne szívem ilyen hirtelen magára hagyni itt. Tudom, milyen szörnyű az, én is átéltem már. Bár, ő sosem neheztelne rám, biztos vagyok benne, hogy teljességében támogatná a döntésemet. A költözésemet. De én nem tudnám megtenni ezt. Akármennyire is szeretném, nem tehetem meg. Nem léphetem meg ezt.
                - Sajnálom, de nem tudok innen elköltözni. Ide köt minden, tudja, az egyetem, barátok, család... Viszont, köszönöm a lehetőséget! Hálás vagyok érte! – hajoltam meg.
                - Hatalmas kár...  – sóhajtott. – Rendben van. Viszlát. – viszonozta a gesztust, majd utánam, ő is elhagyta a termet, én pedig Jakehez mentem, aki lassan állt fel a puha fotelból.
                - Mi volt? – kérdezte, mikor beért séta közben.
                - Nevezzük állásajánlatnak.
                - Milyen?
                - Gyakornoki.
                - Hol?
                - SM.
                - Te hülye vagy? – ragadta meg a karomat. – Ott van a barátnőd! Akkor miért nem?
                - Itt meg az egyetem, ez elég indok, nem?
                - Tudtam, hogy stréber vagy... na de ennyire.
                - Jajj, fogd be. Menjünk, együnk valamit. Te vezetsz.
                - Még szép, hogy én. Ha a kormány mögé engednélek, az első tíz méteren kinyírnád a kocsimat, és engem is.
                - Ennyire azért nem vagyok rossz sofőr!
                - De. – nyitotta ki az autó ajtaját előttem. – Na, szállj be.
                - Ezt meg fogom bosszulni... – helyezkedtem el a műbőr ülésen.

                Ahh, hulla vagyok. – dőltem ki az ágyamon, mikor hazaértem. Át sem öltöztem. Csak forgolódtam a pihe-puha matracomon, ezzel teljesen összegyűrve a fekete alkalmimat, de nem igazán érdekelt. A mai nap nagy megkönnyebbülés volt, végre túl vagyok a rettegett vizsgán.
Csütörtökön meg lesznek az eredmények, és ebben a tanévben már nem kell iskolapadban ülnöm. Már, ha átmegyek. Utána pedig elutazok egy, vagy két hétre Amberhez. Mivel neki most van a legtöbb szabadideje.

*

                - Baby teljesen becsavarodott. – mondta Key, mikor megérkezett a táncterembe.
                - Vett egy újabb sapkát? – kérdezte Jonghyun, aki Taeminnel masszíroztatta hátát.

- Nem, egy barátnője utazik ide a jövő héten, New York-ból. – a városnévre felkaptam a fejemet. Lehetséges, hogy? Nem, az lehetetlen, ilyen egybeesések nem léteznek. Lehetetlen. - Azt mondja, csak azért ilyen, mert a debütáló koncertjükön látta őt utoljára. – Debütáló koncert? Erről beugrott valami... egy homályos, jó pár hónapos, poros emlék. Egy pláza férfi boltjában... Mikor nekem jött valaki. Egy lány. De ki? Neki barna haja volt... viszont a vele lévő nő felismert, és amikor autogramot akart kérni, ő elrángatta... egy koncertre. Aznap este volt az f(x) első fellépése. Emlékszem, én is ott voltam a backstageben. De a koncert után Amber eltűnt, nem volt sehol. Talán akkor...?
                - Hyung! – rántott vissza a gondolataim mély medréből Taemin. – Kezdődik a próba.
                - Ja, persze. – álltam fel, majd a helyemre álltam.
Egész végig csak az járt a fejemben, amit Kibum mondott. Talán van esély arra, hogy a két lány, valójában csak egy. Óra után beszélnem kell Amberrel. De mit mondjak?
„Szia, hogy néz ki a barátnőd, aki ide utazik? Csak mert mikor New Yorkban voltam, volt egy lány, akibe teljesen belezúgtam a tíz perces séta alatt.” Nem, ezt valahogy máshogy kell megfogalmaznom.

                -Majd otthon találkozunk! Sziasztok! – köszöntem el tőlük a próbavégén.
                - Minho! Hova mész? – szólt utánam Onew.
                - Beszélnem kell valakivel. Hy! – siettem ki az öltözőből, egyenesen át az f(x) termébe.
A lányok épp szünetet tartottak. Sulli, Krystal és Luna a tükörnek dőlve beszélgettek, a terem másik végében pedig Victoria és Amber nevetgélt hangosan, és kínaiul kommunikáltak egymással.

                - Oppa! – vett észre Luna. –Mit csinálsz itt? – kérdezte, mire a többi lány is az ajtó irányába fordult.
                - Amber, szeretnék beszélni veled. – mutattam felé.
                - Velem? Oké. – állt fel. – De siessünk, mindjárt vége a szünetünknek. – ment ki velem a folyosóra. – Szóval, mi az?
                - Ami azt illeti... Hallottam, hogy a jövő héten ide utazik egy ismerősöd. – arcán hatalmas mosoly jelent meg szavaim hallatán.
                - Igen! – mondta boldogan. – Annyira örülök neki!
                - Gondolom. – mosolyodtam el én is. – De, ki ő egyébként?
                - Hm? Miért olyan fontos?
                - Csak úgy, baráti érdeklődés, a barátom barátja iránt.
                - Ahaaa...  egyébként ő a kereszttestvérem, és egyben a legjobb barátnőm. Együtt nőttünk fel, még Californiában.
                - És ő most hol van? – kérlek, kérlek, mond azt amit hallani akarok!
                - New York-ban. Ösztöndíjat kapott, és elköltözött.
                - És... hogy néz ki?
                - Choi Minho, te fel akarod szedni a barátnőmet? – nevette el magát. Pedig talán nem is állt olyan messze az igazságtól az, amit mondott.
                - Csak kérdezem...
                - Oké, összefoglalom neked. Velem egy magas nagyjából, vékony, sötétbarna szemei vannak, és barna haja... vagy nem is, most fekete.
                - Fekete? – ez teljesen különbözött attól, akit én láttam, és gondoltam, hogy ő az.
                - Igen. Még tavaly nyáron festette be, és az óta folyamatosan újra festeti. Nagyon megtetszett neki a szín, és jól is áll neki.
                - Akkor a debütálásotokon is...?
                - Akkor is. – Most, hogy mondja, mintha én is egy sötét, talán fekete hajú lányt láttam volna aznap. Ezek szerint tévedtem.
                - Oké. Szép napot~ - mondtam, majd a többieknek is beintegettem, és elhagytam az SM épületét.
                Nem, ez a lány, akit ő ismer, nem az, akit én ismertem meg a múlthéten. Sajnos.

*

                -Úúúúristen... te is látod?
                - Igen... – álltam Jake mellett, tátott szájjal.
                - Mi most... tényleg...
                - Évfolyam elsők lettünk...
                - Csak mi ketten...
                - Maximális pontszám...
                - Ezek szerint... mi...
                - Átmentünk. – mondtam ki. Ma reggel rossz érzéssel keltem a végeredményt illetően.
Mikor négy nappal ezelőtt ott voltam, minden jónak tűnt. Aztán, ahogy teltek a napok, egyre rosszabbnak láttam az előadásom.
                - Mi...
                - Zenészek vagyunk.
                - Ösztöndíjat kapunk az egyetemre.
                - Jah. –nyeltem egyet.
                - ÁTMENTÜÜÜNK! – kiáltott fel a nagy tömegben, és magához ölelt. Mindkettőnk szemeiből potyogtak a boldogság könnyei. Az ő, és az én szívemről is hatalmas kő esett le a táblát látva. Ezek szerint, tényleg elutazhatok a jövő héten, ahol majd nyugodtan szórakozhatok.
A többi diák elismerően tekintett ránk, néhányan kuncogtak Jake reakcióján. Mégis ki hinné el, hogy pont ő, a kőkemény nagyfiú képes egy hatalmas tömeg közepén könnyeket ejteni.

-Menjünk ünnepelni! Te mit akarsz csinálni? – fordult felém a piros lámpánál Jake.
                - Nem mehetnénk vásárolni? Fodrászhoz is szeretnék elmenni...
                - De, persze... minek a fodrász? Három hete, hogy befestetted a hajad szőkére...
                - Tudom, de rájöttem, hogy mégsem áll olyan jól, mint azt vártam.
                - És? Most milyen leszel? Vörös? Lila? Kék? Hidrogén szőke? Fehér?
                - Fekete.             
 - Nem rég váltottad le... – én csak vállat vontam. - Hát, ha ezt akarod... legyen, elviszlek. A szokásos szalon, ugye? – indította be a kocsit mikor a lámpa zöldre váltott.
                - Az. – vettem elő a telefonom a zsebemből, hogy írjak egy e-mailt.

                Címzett: Amber Liu

                „Átmentem! Kedden megyek! Négy nap és találkozunk! ;) Chu~” – küldtem el az üzenetet, majd a készüléket a táskámba tettem, hogy ne nézegessem folyton válaszra várva.