Én csak belehalok a hiányába 8. rész

Jake McCourtney. 

„Sajnálom... szeretlek.”

-Hova mész? – kérdeztem, miközben ő a pulcsiját húzta magára.
                - Csak egy haver... addig csinálj kaját estére. – rendezte el kócos hajszálait.
                - Inkább vegyél. Nem akarok mozogni.  – nyújtózkodtam el az ágyamon.
                - Lusta dög. – csapott fenekemre.
                - Hé! – fordultam meg, és rúgtam egyet a levegőbe.
                - Mentem. – intett, majd becsukta az ajtót, aminek neki ütközött a papucsom, amit felé dobtam.
                - Idióta... – mormogtam az orrom alá, miközben szétnéztem a szobában. – Hé! A telefonod... mindegy. – vontam vállat. Így legalább tudom használni, és nem kell lemerítenem a sajátom. Szóóval... képernyőfeloldás. – nyúltam a telefon után a lepedőn. Négy számjegy... mondjuk... 0918. Ahh. Tökéletes! Túl egyszerű vagy Amber... a születési dátumot beállítani.
Még egy óvodás is képes lenne feltörni. – kuncogtam magamban. Szóval, internet~
Felcsatlakoztam a wifire, és böngészkedtem. Nem telt el sok idő, talán két-három perc, mikor egy görgetéssel, felvettem egy beérkező hívást.
                - Halló? Amber? Halló! – szólt bele egy férfi hangja. Mit tegyek? Nyomjam ki? Vagy szóljak bele, és mondjam, hogy egy barátja vagyok?... Mi legyen? – nagyot sóhajtottam.
               - Halló? Sajnálom, Amber nincs itt. Egy barátja vagyok, Zoey. – a vonal másik végén síri csend lett. Nem szólt bele, csak a légzését hallottam. Szapora volt.
                - É...-értem. Akkor... majd v-vissza hívom. – makogta.
                - Rendben. Viszhall’. – bólintottam magam elé.
                - Viszhall’. – ismételte, majd letette a telefont.

*

                „Egy barátja vagyok, Zoey.” – visszhangzott a fejemben. Zoey... És én letettem, csessze meg! Hogy lehetek ekkora idióta?! Be kellett volna mutatkoznom, és... áhh! Mégis mit hihet most rólam, azok után, hogy csak makogni voltam képes?! Hülye, hülye, hülye Minho! – rugdostam az aszfaltot. Mégis, hogy lehetsz ekkora szerencsétlen, Choi Minho?! Képzeletben seggbe rúgtam magam, és pár pofont is lekevertem a hülye viselkedésemért. Ahh, egy idióta vagyok! Most már tényleg! Nem hiszem el, csak úgy letettem azt a rohadt telefont!

                - Minho?! – szakított ki személyes kis világomból Amber hangja.
                - S-szia! – fordultam felé.
                - Minden oké? Furcsán nézel ki... – lépett hozzám közelebb.
                - Igen, minden ok... illetve, nem. –túrtam viszonylag hosszú hajamba. – Van valami... amiről beszélni szeretnék veled. De ne nevess ki, kérlek. – néztem rá komolyan.
                - Jó, persze. Itt, vagy menjünk máshova? – Imádom, hogy ennyire jófej! Mások rögtön elkezdenek vallatni helyben, ő meg csak megértően megkérdi, hogy jó-e nekem itt.
                - Van itt egy kávézó, elég kevesen vannak ott ilyenkor...
                - Akkor menjünk. – indult el.

                -Szóvaaal, mi olyan fontos, hogy velem kell megbeszélned, ilyenkor? – húzta maga elé jegeskávéját.
                - Nem szeretném, ha... ki nevetnél érte... vagy leordítanál...
                - Nem foglak. Naaa! Mond már! – mondta kíváncsian.
                -  Valójában... – nézegettem a bögrémet magam előtt. - A helyzet az, hogy mikor két hete New Yorkban jártam... – kezdtem bele bizonytalanul, és nyeltem egyet. – Nos... találkoztam valakivel. És azóta, csak rajta jár az eszem. Nem tudom elfelejteni! És... ő most itt van. Szöulban. – vizslattam az asztalt. Rendesen égett az arcom. Gondolom jól elpirultam, miközben ezeket mondtam.
                - Choi Minho, te... – kezdett bele komolyan. Szinte ijesztő volt. Rájött, hogy ki az. Kész, végem. – Szerelmes vagy! – ugrott a nyakamba. – Ez remek! És ki a szerencsés? Randiztatok már? Aaa, majd mutasd be nekem is! Tudni akarom ki az, aki így elcsavarta a fejedet! – csipkedte meg arcom.
                - Ami azt illeti... ismered.
                - Hogy? Ki az? – szeme csillogott a kíváncsiságtól.
                - Hát... tudod... – makogtam. Most jön a nehezebb része az egésznek. Elmondani, ki az. – Még nem randiztam vele... – randi?! Te jó ég! Milyen lehetne egy randi vele? Még telefonon keresztül is izgultam! Pedig semmi okom nem volt rá! Na jó, talán volt. És belegondolni... hogy kettesben lehetnék vele újra... hogy rám mosolyogna... megérintene, és azon az angyali hangján beszélne... Nem, térj észhez Choi Minho! Most épp beszélgetsz valakivel, nem ábrándozhatsz! – És csak pár perce találkoztunk akkor...
                - Mond már, ki az?!
                - Park... Soo... Yeon. – mondtam ki egyesével, lassan a nevét. Amber pedig lefagyott. Teljesen leblokkolt, csak nézett rám hatalmas, tágra nyílt szemekkel, nyitott szájjal. Talán hülyeség volt pont neki elmondani először... talán inkább a fiúk közül kellett volna megkérdeznem valakit. Amber valószínűleg jobb pasit szán a barátnőjének, nem egy idolt. Nem fog segíteni. Sőt, tuti, hogy még ki is nyír, amiért a barátnőjéről fantáziálok. Talán mé-
                - Ez fantasztikus! – kiáltott fel Amber. – Úúúgy örülök neked! – ugrott nyakamba újra.
                - T-tényleg? – néztem rá.
                - Igen! Istenkém, miért nem mondtad hamarabb? Ezért kérdezgettél a múltkor? Jajj, most nagyon boldog vagyok! – tapsikolt. – Zoey erről egy szót sem szólt nekem... – komolyodott el. – Na, hogy történt? Most részletesen mond el! Mindent tudni akarok! – húzódott közelebb.
                - Oké. – kicsit lazább lettem, mivel Amber nem szedte le a fejemet. Örültem a reakciójának. Viszont az, hogy Zoey egy szót sem szólt fájdalmasan érintett. Talán neki nem jelentette azt amit nekem. Neki csak egy fiú voltam, aki segített. Semmi több. Ez fájt. Szinte kitépett egy darabot a szívemből. – Aznap esett... –kezdtem bele a történetbe.

*

                Ahh, mégis hova ment azaz idióta? – nézek az órára. Már jó ideje, hogy lelépett arra a találkozóra. Talán három órája? Nekem meg egy rohadt hívást sem tud... ja, igen. Nincs telefonja. Mert nálam van. Hülye, hülye Amber!
                „Yes, this is how we do it, our love F(x)” – szólalt meg a telefon a kezeim között, újra. Először lesokkoltam, majd mikor megláttam a kijelzőre írt nevet és számot felvettem.
                - Te komolyan összecserélted a telefonunkat? – szóltam bele.
                - Ööö... véletlen a tiédet kaptam fel... ugyanolyan, mit csináljak?!
                - Ugyanolyan? A tied fekete, az enyém K-É-K! Még egy színvak is felismerné!
                - Jó, akkor vak vagyok, na! – kuncogott – Még egy másfél óra mire hazamegyek... most indulok el vásárolni, Minhoval. – ejtette furcsán, sokat sejtően a nevet. Min...ho? Ő... elmegy vásárolni... szóval, akivel találkozott az... Min... MINHOOO??!
                - Ü...ühmm. Csá. – vágtam le gyorsan a telefont. Az arcom teljesen lángba borult. Istenem, csak egy név! Egy idióta, átlagos név! Mégis, miért lettem izgatott tőle? Aaah! Hülye, hülye Zoey! – ütöttem bele a fehér tollpárnákba. Szánalmas vagyok, nem?...

*

                -Kösz, hogy elkísérsz. – mondta, majd elvett egy bevásárló kocsit, és rögtön megrohamozta az édességeket.
                - Semmi... – legyintettem, és követtem. – Amúgy minek az édesség estére? – néztem ahogy szinte leborítja a polcokról a sok zacskót.
                - Filmet nézünk. – tolta tovább a kocsit. – Zoey kedvencét.
                - Melyik a kedvence? – kérdeztem vissza.
                - „Szerelem”.
                - Szerelem? Miről szól? – ráncoltam össze homlokom.
                - Egy idős házaspárról, akik olyanok mint a tini szerelmesek. Nagyon aranyos film. – mosolyodott el. Nem válaszoltam csak magamban vigyorogtam. Egy új dolgot tudtam meg róla. – Aish! – kiáltott fel – Ilyen nincs!
                - Mi az? – néztem rá.
                - Nincs ét csokis! – mutatott a pockyk felé. – Ahh... megakartam lepniii... – biggyesztette lefelé ajkait.
                - Tippelhetek? Az a kedvence...
                - Pontosan! És én venni akartam... mert neki nincs... és... ahjjj! – nézte a padlót. – Mindegy... menjünk.
                - Nézzük meg máshol... – vetettem fel az ötletet.
                - Nem. Megyek haza, utál várni, nem kéne többet lógnom. – ment a kasszához.
                - Oké... – álltunk be a sorba. Azzal, hogy eljöttem vele vásárolni rengeteg új dolgot tudtam meg. Ennek pedig nagyon örültem.

                - Köszi, hogy elkísértél. – állt elém a két szatyorral a kezében. – És majd otthon beszélek vele, és felhívlak... vagy valami. – kacsintott.
                - O... oké. – bólintottam. Kedves tőle, hogy ennyire segíteni akar nekem. Nekünk.
                - Na, bye~ - integetett, majd elindult.

*

                -Mégis merre jártál? – rontottam neki, mikor belépett az ajtón. – Öt, ÖT órája, hogy elmentél. Már éjfél is elmúlt! – mutattam az órára.
                - Nyugi van. Hoztam kaját. – mutatta fel a szatyrokat.
                - Chh... – ugrottam vissza durcogva az ágyamba. – Ezzel nem engesztelsz ki.
                - Zoey. Beszélnünk kell. – mondta komolyan. Rögtön felhagytam a gyerekes játékommal, felültem és szemébe néztem. Leült az ágyam végébe.
                - Történt valami? – csak ennyit tudtam kinyögni.
                - Mond csak... történt valami, New Yorkban? Amiről tudnom kéne?
                - Ööö... he? Valami? Ömm... nem igazán. Tanultam. Semmi különös. – ahogy rám nézett... Nem ezt a választ várta az biztos. Viszont nem tudom mire gondol. Mit akar hallani.
                - Két hete... esett az eső... aznap?
                - Eső... – gondolkodtam. Persze egyből leesett a tantusz. Tudom, hogy Minhora gondol, hogy hazakísért. – Találkoztam egy idollal. Ja, Minhoval. És? – mondtam, mintha teljesen normális lenne. Próbáltam nem kitörni magamból, elpirulni, és sikítozva bevallani, hogy Minho hazakísért. Hogy az ő esernyője alatt sétáltam vele, kettesben.
                - ÉS?! – ismételte el. – ÉÉÉÉS?! Most komolyan meg is kérdezed? Istenem, mond már el! –rázta meg a vállamat. – MI TÖRTÉNT?
                -Hát... – nyeltem, és lesütöttem a szemem egy pillanatra – Ő már elmondta, igaz? – néztem fel rá.
                - Igen... de te nem... nem hagyott benned semmi nyomot? – vette le kezeit vállamról.
                - Ami azt illeti... de. Nagyon is... mély nyomot... – valltam be.
                - És? Akkor? Beszélned kell vele!
                - De... nem lehet. Nem tehetem meg... Azzal összetörném a szívét. – takartam kezeimmel arcomat, hogy ne lássa gyűlő könnyeimet.
                - Összetörnéd? Francokat! Inkább felépítenéd! Tudod milyen szarul esett neki, hogy te nem mondtál semmit?
                - Nem... nem róla beszélek... tudom, hogy neki jólesne... de Jake... beleőrölne... – folyt végig arcomon az első könnycsepp.
                - Jake? Ő egy barátod, nem? Mi van vele? – kérdezte, de nem válaszoltam. Az ujjamon lévő sebtapaszt bámultam. Minden gondolatom most négy nappal ezelőtt járt.

Négy nappal ezelőtt.

                -Naa... mondtam, hogy jobb a fekete! – jöttem ki hatalmas mosollyal a fodrászomtól.
                - Nekem a szőke is tetszett... –húzta meg óvatosan hajam.
                - Nekem nem. – öltöttem rá nyelvemet.
                - Te tudod. De így is, úgy is tökéletes vagy. Tudod? – kérdezte, szemében megcsillant valami.
                - Ööö... persze. Kösz. – mosolyodtam el lányos zavaromban. Sosem éreztem magamat kínosan a jelenlétében, de most igen. Nem is értem, miért.
                - Akkor, hozzád, vagy hozzám? – nyitotta ki előttem autója ajtaját.
                - Határozottan hozzám. Nálad egy patkány is éhen halna. – kötöttem be magam.
                - Hé! Ez durva volt... én is élek még!
                - Csak tudnám, hogy... na, menjünk. – böktem meg vállát, ő pedig beindította a kocsit.

                -Felvágnád nekem ezeket? – intettem a késemmel a többi zöldég felé egy tálban, magam mellett a pulton.
                - És ha elvágom az ujjam? Mi lesz a zongorista álmaimmal? – kezdett drámázni, mint mindig.
                - Felvilágosítalak, hogy én is zongorázom, és főzöm is egyszerre. Te sem fogsz belehalni! Na, vágd fel! – löktem felé.
                - Nem is törődsz velem... chh... – állt mellém, és elvett egy kést. – Ha elvágom a kezem, te ápolsz!
                - Jah, persze. Ha te mondod... – kezdtem bele egy újabb paprika aprításába.
                - Egyébként... mikor utazol?
                - Kedden. Négy nap múlva.
                - És, meddig leszel ott? – kérdezte, furcsa hangon. Mintha szomorú lenne.
                - Nem tudom, egy hé-... áhh! – dobtam el a kést. Ujjamon a friss vágásból vörös vér folyt.
Csípett, és fájt. Viszonylag mély vágás lett.
                - Jól vagy? – kapott kezem után. – Várj egy percet! – mondta, és elrohant valahova, majd pillanatokkal később kötszerrel jött vissza, és alkohollal. – Add ide! – nyúlt ujjamért, és egy alkoholba áztatott vattával felitatta a vért, és lefertőtlenítette a sebem. Utána már kicsit nyugodtabban bekötözte. Úgy rohant el, és jött vissza, majd kezelt, mintha minimum a szívemet szúrtam volna át, és az életem múlna rajta. Ez aranyos volt tőle.
                - Köszönöm. – néztem fel mély barna szemeibe, egy mosoly kíséretében.
                - Legközelebb jobban vigyázz! Érted? – szorított erősen magához. Szinte alig kaptam levegőt.
                - O... oké, persze... – makogtam mellkasába. Izmos volt, kocka hasa, kidolgozott felsőteste...
Még sosem ölelt át így a két év alatt.
                - Nem bírnám ki, ha történne veled valami. – mondta, megrökönyödött hangon.
                - Héé... jól vagyok. –kezdtem el erőltetetten nevetni. – Semmi bajom!
                - Tudom de... a szívem megszakad, ha fáj valamid...
                - Jake... jól vagy? – vettem kezem közé arcát. Szemei könnyesek voltak.
                - Igen, jól. Viszont... van valami.
                - Mégis mi-... – nem bírtam végig mondani kérdésemet. Ajkai belém fojtották a szót.
Mozdulni sem bírtam a döbbenettől. Jake... megcsókolt... engem.
Fel sem fogtam rendesen.
                - Sajnálom... szeretlek. – húzódott el tőlem. Én pedig egy szót sem bírtam mondani. Teljesen leblokkoltam. A legjobb barátom... szerelmes belém. Hogy nem vettem észre?

                Fájdalmasan felsírtam az emlék hatására, és Amber karjai közé vetettem magamat. Szorosan öleltem őt.
                - Hé... öö.. Zo-Zoey? Mi a baj..? Hé.. – nem értette miért sírok ennyire. Mitől borulhattam ki most. Nekem pedig nem volt erőm elmondani. De ő még ennek ellenére is, nyugtatóan simogatta hátamat. Nem lettem tőle nyugodtabb, viszont jól esett. Jó volt, hogy érezhettem, valaki mellettem áll.
                Az életem teljesen felfordult. Hála két embernek.