Give me love 1. rész - A bejelentés

Asdaasdasdasdasd... vééégre kész! T^T Naaagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek!:D
Figyelmeztetés: káromkodás, yaoi (Boys love), yuri

Szereplők: SHINee (OnTae, JongKey), f(x) (KryBer, LunToria)

            - Akkor ez eldőlt – dőlt hátra kótyagosan, hasát fogva a nevetéstől a szőkeség.
            - Nem! Visszavágót követelek! – csapta az asztalra a fémpénzt a mellette ülő férfi.
            - Törődj bele, Dinópofa, vesztettél! És most húzz megvenni azokat a söröket, mert szomjan döglök! – túrt rövid barna hajába a legmagasabb.
            - Jongie, én egy alkoholmenteset kérek most, holnap korán kelek – fogta meg felkarját az idősebbnek.
            - Rendben, Bummie – lágyultak el arcvonásai, ahogy a fiatalabbra nézett, majd felpattant, és a pult felé vette az irányt, és a távolból látták, ahogy rendel a csapostól.
            - Hogy ityeg? – csapódott hozzájuk a baráti kör legidősebb tagja, a párja társaságában, amitől Minho feszültebb lett, viszont próbálta megőrizni lazaságát.
            - Az, hogy nekem, hogy ityeg, téged nem érdekel... vagy legalábbis nem kéne... – válaszolta meg a kérdést.
            - Valóban nem érdekel – bólintott aprót. – Megyek, hozok piát – állt volna fel, amikor Key elkapta a karját, és visszarántotta őt.
            - Hagyd, Jongie már hozza – mutatott pult irányába, ahonnan valóban közeledett feléjük a legalacsonyabb.
            - Tessék. Ez Minhoé, Bummieé és... a tietek... – pakolta le mindenki elé a sajátját, majd visszaült a helyére.
            - Kösz, törpicsek – mondta, mielőtt belekortyolt volna italába, és orrán keresztül visszajuttatta volna azt a korsóba. – Fúj, bazdmeg! Mi van ebben?! – csapta le az asztalra az üveget.
            - A Dinópofáért, a törpicsekért, meg a létezésedért – ivott bele önelégülten a sajátjába Jonghyun.
            - Megfojtom! – állt fel.
            - Hyung! – fűzte csuklója köré ujjait a legfiatalabb, amitől az említett személy rögtön megnyugodott, és visszaült helyére, mire az elengedte.
            Viszont kezén még mindig élénken élt a másik érintése. Szinte égette bőrét, pulzusát pedig az egekbe lőtte. Fájdalmasan. Minden érintése savanyú boldogsággal tölti el. Ezek után pedig a valóság mindig erősen pofán vágta őt.
            - Taeminnie... azt hiszem itt az ideje... – fogta át a derekát párja. – Mondjuk el nekik.
            - Hmm? Mit? Mi az? – fordult el a durcogó Jonghyuntól Kibum a párosra nézve. Taemin pedig megerősítésért az idősebbre nézett, aki egy mosoly kíséretében bólintott.
            - Mi... szóval... – sütötte le zavarában pillantását a kisebb.
            - Összeházasodunk – mondta ki egy szuszra párja, mire Minhoban bent rekedt a levegő, és megszűnt számára létezni a világ.
            Az egyetlen dolog, amit hallott, az Kibum hatalmas sikítása, és, ahogy a jegyespár nyakába ugrott, jó tanácsokkal ellátva Taemint. Minden más, kiesett neki, ezek is csak épp, hogy eljutottak tudatáig.

             Hiszen, ő neki, ennek a fiatal férfinak született; és életének annyi évét töltötte azzal, hogy próbálta elfogadni: ez a férfi másnak született. Mégis, ez lehetetlen.

            Nem mondhatja, hogy szereti, mert nem mondhatja el. Mindent elrontana. Elfutna, elrohanna, abban a pillanatban, ahogy megértené; ez most más. Hogy az ölelések nem csak amolyan baráti ölelések voltak, hanem annál sokkal többek. Darabokra törtség, fájdalom marad minden érintés után, mert más az, amire ő vágyik - de nem mondhatja el senkinek, mi az. Nem mondhatja el, mert túl fontos neki ő. Nem veszítheti el, bárkit elveszíthet, bármit túlél, de azt, hogy ő ne lenne többet... na azt nem.

            Abba ő belehalna.

            Kétórányi tömény szenvedés után, amiben végig hallgatta az OnTae páros esküvőről való áradozását, és végre haza indultak a közös lakásukba, Minho szomorúan sóhajtott fel.
            Már Jonghyun is hazament, csupán Kibum maradt ott vele, ő pedig csak nézte, hogy húzza le barátja sorra az italokat, majd egyszer elkapta a kezét, mielőtt még lerészegedne, és eltolta előle az apró italos poharakat.

            -Minho... mihez fogsz kezdeni? – nézett azokba a teljesen eltévedt, magányos szemekbe, aminek a látványa szívet tépő volt. Úgy festett, mint egy elhagyott kiskutya, akit a gazdája kidobott az útszélére, és magára hagyta.
            Ő pedig így is érzett valójában.

            Azóta nem volt ilyen szomorú, mióta négy éve bejelentette a pár, hogy együtt járnak.
Akkor úgy érezte, kitépték a szíve felét. Most pedig a másikat is.

            Hiszen éppen aznap tervezte, hogy szerelmet vall, és kitálal mindent a fiatalabbnak.
Azóta pedig csak magát emésztette. „Ha már előbb elmondtam volna neki, most velem járna.”

            Most pedig úgy érzi; „Ha már előbb elmondtam volna neki, most velem házasodna össze.”

            Talán így is van. Ezt már sosem fogja megtudni. Két hónap, és mindennek a végére pecsét kerül. Egy papírral pedig elszakítják majd őt Taemintől.

            - Minho?
            - Semmihez... – sóhajtott, lejjebb csúszva a kis kanapén.
            - De te...!
            - Én mi? Csak egy fiú vagyok, aki szerelmes abba a srácba, aki éppen most ment el, és aki sosem fog viszontszeretni.
            - Ne legyél már idióta! – nyúlt át az asztalon elkapva a másik pólóját, mire egy-két szempár rájuk szegeződött, de ő nem törődött vele. – Légy végre férfi és harcolj, a picsába is! Ha mindig csak ülsz, és nézel ki a fejedből semmi sem fog változni!
            - Akkor sem fogom tönkretenni őket!
            - Gyáva vagy! És még barom is! Te fizetsz, holnap találkozunk – kapta fel a táskáját, majd elviharzott a bárból, magára hagyva barátját.

            Kibumnak igaza van. Egy barom. Még hozzá hatalmas. A legnagyobb.
Mindig háttérbe szorult, hogy teret engedjen Jinkinek, csak arra gondolva, hogy ez a legjobb Taeminnek.

            És kitudja, ez volt-e a legjobb neki?

            - Fizetnék... – dőlt a pultra.
            - Haver, én ezt a számot inkább nem mondom ki... csak nézd meg... – tette elé a blokkot a már jól ismert tulajdonos.
            - Khm... utalványt elfogadsz? – rebegtette meg szempilláit.

            Egy házra valónyi pénzzel kevesebbel indult hát haza, ami csak pár utcasarokra volt a bártól, átvágva egy parkon.

            A borostyán minden árnyalatában pompázó falevelek vastag szőnyegként vonták be az egész park területét a derűs éjszakán.
            A csillagok úgy ragyogtak az égen, mint megannyi boldogságot hirdető tábla, mégis, a mai napnál rosszabb már csak az esküvő napja lehet. Decemberben.

            Olyan távolinak tűnik még az esemény, mégis, már most érzi azt a fájdalmat.
Már most látja Taemin kipirult, mosolygós arcát belépni a terembe, Jinki oldalán. Kéz a kézben.
            Hallja, ahogy elmondja a megírt esküjét, és végül igent mond.
Látja, ahogy beszáll az autóba, és elindul a nászútjára. Lee Jinkivel.
            Érzi, hogy a lábai már nem bírják, így leül egy szimpatikus padra, és könyökeivel lábán támaszkodva előre dől, fejét tenyerében pihentetve.

            A szemét égető könnyek lassan utat törnek maguknak, és csendesen, lassan végig folynak arcán, álláig, s tenyerét is eláztatják. Majd egyenesen combjára csöpögnek.
            A szeméből indul, de szívéből ered, arcán gördül, de lelkére csepeg.
Halk, észrevétlen pityergése erős zokogássá alakul, és szép lassan hagyja, hogy az évek alatt felgyülemlett fájdalom uralma alá hajtsa, és most mindent kiadjon magából, amit eddig elfojtott.
            Minden szeme előtt történt érintés, csók, simítás, kacérkodás, utalás, a fülledt éjszakáik kibeszélése... minden ami hozzájuk köthető most kiad magából.

Gyűlölt sírni. A könny érző lélekre, és gyengeségre vall. De ő nem akart gyenge lenni. Erős akart lenni, hogy képes legyen Taemin helyett is az lenni.

            De most már, úgyis mindegy. Teljesen. Már nem számít.

Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit mindenki tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért vele történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjen vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viselje el?

            -Hyuuuung~! – szólt ki a fürdőből a fiatalabb.
            - Igen, Minnie? – mondta, miután lenyelte a szájában lévő hideg fagylalt falatot.
            - Hozol nekem egy törülközőt? Elfelejtettem... és megfagyoook~!
            - Egy pillanat – köhintett, majd a gardróbba ment, hogy egy felsőbb polcról levegyen egy törülközőt a sok közül, és a fürdőbe menjen vele ifjú vőlegényéhez. – Tessék.
            - Hé, ne less – csavarta gyorsan derekára, és megbökte párja hasát.
            - Esküszöm nem tettem – fűzte körbe karjait a másik derekán magához rántva őt, egy csókra.
            A csók egyre mélyebb, s szenvedélyesebb lett, tele őszinte érzelmekkel.
Egyre nagyobb utat jártak be kezeik egymás testén az ismerős utakon.

            - Azt hiszem, ez most fölösleges – szedte le, s dobta el egy rutinos mozdulattal a sötétkék törülközőt, mire mindketten belemosolyogtak a csókba.
            - Hyung, fáradt vagyok – távolodott el egy pillanatra Taemin.
            - Sietek...? – emelte meg kedvese állát.
            - Fél órát adok.
            - Elég lesz – mart újra a másik ajkaira, majd combjai alá nyúlt, és dereka köré emelte a másik lábait, így cipelve be közös hálószobájukba, az ágyra téve.

            - Key! – virult fel a tomboy arca, ahogy megpillantotta az ajtajában álló szőke fiút. - Mi a helyzet?
            - Tanácsot szeretnék kérni... – tért rögtön a tárgyra.
            - Persze... gyere be – tárta szélesebbre az ajtót, hogy beengedje párjával közös lakásába legjobb barátját.

            Miután lefőzött egy nagy adag, forró csokoládét, és Kibumot elhelyezte a színes nappali egyik világoszöld foteljében, egy kis tálnyi pille cukorral és a három bögrével tért vissza a nappaliba.

            - Nem kellett volna... – jelent meg egy halvány mosoly Key arcán.
            - De, igen, és most igyál! – tolta elé a gőzölgő bögrét, mikor megjelent az ajtóban, pizsamába öltözve, álmos arccal a szemefénye.
            - Omma-pa... én is kapok kakaót? – totyogott oda hozzájuk a kisfiú.
            - Gyere ide – húzta az ölébe a csupán négy éves kisfiát, majd a kicsit kavargatta és fújdogálta a bögrében a barna löttyöt, majd amikor megfelelő hőmérsékletűnek találta azt, a fia kezébe adta, hogy megigya. – Ízlik? – kérdezte, megpuszilva arcát, aki csak aprót bólintott két korty között.
            - Akkor most siessünk vissza aludni, mielőtt omma megtalálna téged... – kapta fel az apróságot karjaiba, és már indult is volna vissza vele, amikor eléggé ismerős morgás, és toporzékolás ütötte meg a fülét, és félve hátra lesett, válla felett. – Krystal? Izé... szóval... – nyelt egy nagyot. Amikor négy éve eldöntötték, hogy örökbe fogadnak egy gyereket... hát, sosem hitte volna, hogy szerelme ennyire aggódó, és zsémbes anya lesz. Bár, ő ezt az oldalát is imádta.
            - Már lefeküdt aludni. Akkor miért van itt? – húzta fel egyik szemöldökét.
            - Szóval... tudod, főztem forró csokit, aztán ő kijött... és én oda adtam neki az enyémet... és most elálmosodott, és épp viszem vissza... – magyarázkodott egyik kezével mutogatva, miközben másikkal még mindig fiát tartotta.
            - Te... forró csokit adtál neki... miután ő fogat mosott? – hopszika... Amber érezte, hogy szorul a hurok, és amint visszafektette a fiát, a nyakának ugrik, és kikaparja a szemét.
Mert minden közül, Krystal leginkább az egészséges étkezés, és tisztálkodási blablákat tartatta be a legszigorúbban. Míg Amber mindig felrúgta a párja által felállított szabályokat, és óvoda után általában egy cukrászdában kötöttek ki egyetlen gyermekével.

            - Nem, szóval...  tudod...? – kedvese száját hangos sóhaj hagyta el.
            - Menjünk, fektessük le – indult el megadva magát a gyerekszoba felé, Amber pedig győzelem ittas arccal követte.

            -Na, szóval... minek köszönhetem nem kívánt látogatásodat? – huppant le a kanapéra a tomboy, barátjával szemben.
            - Hé! – kiáltott fel Key, majd rögtön el is lágyult arca, és a bögréjének fülét szorosabban fogta. Egész testében megfeszült, ezt pedig a lányok is észrevették.
            - Kibum...? – kérdezte lágy hangon Amber.
            - Én, azt hiszem... – vett egy mély levegőt - szerelmes vagyok Jonghyunba – mondta ki egy szuszra, majd a levegő egy pillanatra megdermedt, amit Amber kiáltása tört meg.
            - Én megmondtam! Ide az ötezremmel, asszony! – pattant fel, kezét kifeszítve tartva párja felé.
            - Hogy, mi? – nézett zavarodottan a társaság egyetlen férfi tagja.
            - Ja, ööö... izé, semmi – ült vissza a helyére, közben pedig oda súgta kedvesének, hogy „Attól még lógsz nekem.”

            - Kibum... ezt mindenki észrevette már. Olyan, mintha felírtad volna a homlokodra, hogy „Szerelmes vagyok Jonghyunba” – magyarázta Krystal.
            - Pontosan. Ennél egyértelműbbek már nem is lehetnétek – helyeselt a tomboy.
            - „Lehetnétek”? Szóval... ő is?
            - Édesem, Jonghyun oda- meg vissza van érted. Egész nap rajtad csüng, és mint egy dzsinn, minden kívánságodat teljesíti, nem vetted még észre? – vett a szájába egy pille cukrot.
            - Biztos? És ha csak... olyan? Mármint... azt sem tudom, hogy meleg-e... – az előtte ülő páros hatalmas nevetésben tört ki, és Ambernek a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne köpje vissza a már félig megrágott édességet.
            - Annyira, minthogy mi házasok vagyunk – bújt oda a még mindig hahotázó párjához a fiatalabb.
            - Pontosan! Várjál... mi házasok vagyunk? – tettetett meglepettséget, amire csak egy karjára mért apró ütés volt a válasz.
            - Jó, akkor annyira, mint, hogy a fiúnk most bent alszik, békésen – hunyta le szemeit egy hosszabb pillanatra.
            - Arra azért ne vegyél mérget – fogta meg hasát Amber, és újra nevetésben tört ki.
            - És... – vonta magára megszólalásával a figyelmet ismét Key. – Mit kellene tennem?
            - Hogy mit? Térdelj elé, és szopd le! – vágta rá egyből a barátja, mire a legfiatalabb hason ütötte.
            - Ne törődj vele, idióta.
            - Hogy mondtad, kedvesem?
            - Stupid! – bökte oldalba, majd visszafordult a tanácstalan fiúhoz. – Találj egy jó alkalmat, és mond el neki, hogy érzel. Rá pedig semmiképp ne hallgass, mert ha így vallott volna nekem szerelmet, most nem lenne fiúnk, nem lennénk házasok, nem élnénk együtt, és még az országból is kiköltöztem volna.
            - Aha... persze... az ágyban mást szoktál mondani! – egyenesedett ki párja.
            - Oké, köszi, csajok... azt hiszem, én most megyek. Köszi, a segítséget – állt fel, letéve a bögrét.

            Miután elköszönt a barátaitól taxit fogott, és hazament.
Hiába múlt el már hajnali kettő is, nem jött álom a szemére, csak azon tudott gondolkodni, amit a lányok mondtak. Nem az ágyas dolgokról... hanem a többiről.

            „Jonghyun oda- meg vissza van érted.”

            „Találj egy jó alkalmat, és mond el neki, hogy érzel.”

            Igen... el hívja majd valahova Jonghyunt egy olyan programra, ahol csak ketten lesznek, és akkor elmondja neki az érzéseit.

            Tökéletes terv.
Rögtön telefonjáért nyúlt, hogy még azelőtt cselekedjen, mielőtt ijedtében meggondolná magát.

            „Jonghyun~! Holnap találkozzunk 14 órakor a szökőkútnál... oké?
            Nagyon fontos! Key”

            Küldte el neki az üzenetet, majd telefonját vissza tette az éjjeli szekrényre.

Holnap... elmondja.

SHINee Taemin és Te 4. rész

     

             - Akkor... szép álmokat... és köszönöm a mait – álltok meg a házad előtt.
            - Nagyon jól éreztem ma magamat veled – mosolyogsz rá kedvesen, ő pedig közelebb lép hozzád,  és egyre csak csökkenti a köztetek lévő távolságot, és állad alá nyúl jobb kezével, hogy megtartsa fejedet, mire te eltávolodsz tőle.
            - Sajnálom... – dadogja zavarában.
            - Gyere... – fűzöd ujjaid csuklója köré, és megállsz egy fának háttal, jó pár méterre a házatoktól. – Csak a biztonságodért teszem.
            - Mi? Ja, értem – nevet fel édesen, majd lassan végig simít ujjbegyével puha karodon, míg végül megáll a tenyerednél, és megfogja azt, lágyan simogatva továbbra is ujjaival.

            Szinte fájdalmas, a távolság köztetek, pedig nem több fél méternél.
Feléd fordította arcát. Mosolygott, a szája keskeny résre nyílt, megcsillant a fogsora, rád függesztette kerekre nyílt szemét. Sosem fogod elfelejteni, hogyan hajolt aztán feléd, hogyan lett kifejezővé az arca, hogyan lepte el a lágyság, a gyöngédség és a felfénylő csend, mintha kivirágzott volna - sosem felejted el, hogyan csillant feléd az ajka, hogyan közeledett a szeme a tiédhez, hogyan nézett rád kérdőn, komolyan, tágra nyíltan és csillogón, és hogyan hunyta le aztán a szempilláit, mintha megadná magát.
         

             Csupán egy századmásodpercig habozik. Előrébb hajol és rátapasztja a száját a szádra. Kikapcsolódik az egész világ, eltűnik a hold, az ég, felszívódnak az utcák is a semmiben. Csak ketten léteztek a sötétségben, élve, létezve, elevenen.

            Amint megcsókoltad, hallod artériáid vad dobolását a fejedben. Akárha szédület mélységébe merültél volna hirtelen, benne és önmagadban: kettőtök tengerében.

            Így hát, átkaroltátok egymást, és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem oly selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtad, milyen tűzzel csókolni, milyen elemelkedni újra a felszíntől... milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel... szerelemmel csókolni! Hiszen, a csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege.

            Régebben, a barátnőd már elmondta neked, milyen csókolózni azzal, akit az ember szeret. Azt mondta, megszűnik az ember körül a világ. Nem látsz, nem hallasz, nem lélegzel, nem gondolkodsz, nem emlékszel.
            Igaza volt. Abban a pillanatban, amikor megcsókolsz valakit, körülötted minden elhomályosul. Hirtelen megszűnik minden, csak ti ketten léteztek. Rádöbbensz arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni akarsz. Egy pillanatig átélheted ezt a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad, és félsz attól, hogy valaki talán elveheti tőled.

            Lassan elhúzódik tőled, és mélyen szemeidbe néz, homlokát, homlokodnak döntve.
Úgy néz rád, mintha egyenesen a lelkedbe tekintene. Úgy fúrja össze tekinteteteket.
Arca kipirult, ajkai résnyire lenyílva, nedvesen, és halkan lélegzik ki- s be.
            Még mindig bódult vagy a szerelem elsöprő hullámaitól, amik magukkal ragadtak téged.
            Füledben az autókat hangos zúgása is csodás, édes szerelmi melódiaként cseng.
Nincs olyan dolog, ami képes lenne most tönkretenni ezt a pillanatot.

            - ________! Befelé, már rég elmúlt éjfél! – vagy de... igen, van. Köszönd meg az apukádnak!
            - Azt hiszem, ideje menned – somolyog Taemin.
            - Azt hiszem... – sóhajtasz szomorúan, magad elé révedve.

            Máris vége lenne? Pedig, mintha csak most indultál volna el itthonról a randevútokra.
Most pedig eljött a búcsú ideje.

            - Akkor, szép álmokat – néz rád ragyogó szemeivel, ahogy ujjbegyeivel végig simít arccsontodon, közben bal keze, még mindig derekadon pihen, gyengéden szorítva magához.
            - Neked is – mosolyodsz is, majd lassan leemeled karjaidat nyakáról, és indulni készülsz, de ő még mindig tart téged, így nem tudsz elmenni, így szembe fordulsz vele. – Mennem kéne... – fürkészed szemeit.
            - Csak még egy másodperc – nyalja meg ajkait – olyan gyönyörű vagy...
            - Te sem panaszkodhatsz – igazgatod meg a gallérját, majd fejedbe villan. – Tényleg! A zakód! – kapsz a vállaidhoz, és már vennéd is le a vékony ruhadarabot, de ő megállítja kezeidet.
            - Hagyd csak – von vállat, azzal a lehengerlő mosollyal az arcán. – Túlélem e nélkül is.
            - Biztos? Nem fogsz fázni? – veted rá aggódó pillantásaidat, végig nézve a vékony öltözetén.
            - Nem. Van valami, ami belülről fűt engem – húz magához gyorsan, és ad egy rövid, mégis tartalmas búcsúcsókot. – Szép álmokat – puszilja meg lágyan almácskádat, és mielőtt még észbe kapnál, hátat fordít neked, és leint egy taxit, és elhajt, integetve az ablakból.

            „Van valami, ami belülről fűt” hogy itt mire gondolhatott... – nem érted, mégis elmosolyodsz, majd elindulsz befelé a házba.

            Miután apukádat felvilágosítottad róla, hogy nem, nem estél teherbe, és nem, biztos, hogy nem akart bevinni egy sikátorba, és biztos nem veled fizettette ki az éttermi számlát, elengedett, így felmentél fürdeni.
            Ahogy a kádban áztatod magad, felhúzott térdeidre támasztod fejedet és mindannyiszor elpirulsz, ahányszor eszedbe jutnak a ma történtek.

            - Nyugi, nyugi... – fröcskölöd arcodba a meleg vizet, mégsem tudsz lenyugodni. Lábaddal dobolsz a kád alján, és harapdálod ajkaidat.
            A szíved még mindig hevesen ver, a pulzusod az egekben van, úgy érzed, hogy a szíved bármelyik pillanatban képes lenne kiugrani a mellkasodból, és a bordáidon keresztül törve a felszínre jutni.
            Mélyeket lélegzel, de akárhányszor csak arra gondolsz, hogy az ajkaidat az ő ajkai érintették, végig simítasz rajta, és őrült módjára kuncogni kezdesz, majd boldogan dőlsz hátra a kádban. A víz most olyan, mint a boldogságod és a szerelem. Úszol benne.
            A víz olyan, mint a szerelem. Beleugrasz, teljesen elmerülsz benne, fojtogat, míg végül meg nem fulladsz benne.

            A csendet a telefonod üzenetet jelző hangja töri meg, így oldaladra fordulsz, és kezedbe veszed a készüléket elolvasva az üzenetet.

 „Épségben hazaértél ugye? ^^ Kekeke.
 Remélem, nem raboltak el az ufók... kár lenne érted :(
Mit csinálsz most? Én már az ágyban fekszem, de nem tudok aludni *sóhaj*”

Elmosolyodsz, ahogy végig olvasod az aranyos, gyerekes üzenetet, majd rákattintasz a „válasz” gombra, és pötyögni kezdesz.

            „Ezt nekem kellene kérdeznem tőled :P” – te jó ég... mit írj arra, hogy mit csinálsz? Még sem írhatod meg neki, hogy „épp anya szülsz meztelenül fürdök, és te?”
            „Én... most az ágyban fekszem ^^’’
            Aludj... fáradt leszel, és holnap fellépésed van! c:
            Neked kell a legjobbnak lenned~!”

            Küldted el az üzenetet, majd le sem tetted, úgy vártál a válaszra, ami nem sokkal később meg is érkezett telefonodra.

            „Mi az, hogy ’...’ nem az ágyban vagy, igaz? .-.
            Hmm... mondjuk... fürdesz? :PP
            És, akarod mondani ’fellépésünk’ te is a csapat tagja vagy...~!
            Együtt mi leszünk a legjobbak, ne félj! ;)”

            Mégis, honnan tudta kitalálni, hogy hol vagy, és mit csinálsz éppen?
Ennyire egy rugóra járna már az agyatok? Elmosolyodsz, ahogy arra gondolsz, mennyire egy húron pendültök, és, mennyire ismeritek már egymást.

            - „Mi...? Honnan tudtad? :oo”
            - „Mindent tudok, a barátnőm vagy” – barátnő... barátnő... ÚRISTEN TE TÉNYLEG AZ Ő BARÁTNŐJE VAGY!
            Szerencsére sikerült elkapnod a telefont, mielőtt végzetes esése a víz felé befejeződött volna.

            - „Tudom... na, menj aludni, fáradt leszel!”
            - „Nincs kedvem... inkább beszélgessünk még~!”
            - „Nem... menj aludni!”
            - „Naaaa... lécciiiiiiii~!!! ♥”

            Megadóan sóhajtottál, majd választ írtál neki, és ez a levelezgetés egészen hajnalig folytatódott, így másnap reggel kissé fáradtan, és kimerülten indultatok el a vasútállomásra, mégis szinte, majd kicsattantatok a boldogságtól, ami egészen addig nem mutatkozott meg, ameddig meg nem pillantottátok egymást az állomáson, ahonnan a táncstúdió felé kell sétálni, mert te megint lekésted a vonatot, ő pedig nem tudott leszállni, mivel elaludt.

            Te pedig csak sajnálni tudod, hogy lemaradtál az édesen szuszogó Taeminről.

            De reméljük, lesz még alkalmad bepótolni ezt.

Egyébként, ha belegondolsz, pontosan, négy hónappal ezelőtt, ezen az állomáson kezdődött el minden. Akkor még nem is tudtad, mennyi mindent fog jelenteni neked ez a fiú.

            Ez a nap volt, augusztus kilencedike.

Ahh... kééééész o_o'' ~ Remélem tetszett nektek... mert elkezdtem írni este, és emiatt nem aludtam, mert nem bírtam elaludni, ameddig be nem fejeztem (most reggel tíz múlt épp)~
Úgyhogy remélem tetszik, ha már nem aludtam... úgyhogy most kidőlök :DD x3

Cold Coffe (One Shot)

Szereplők: SHINee (JongKey, 2Min)
Figyelmeztetés: +18-as tartalom
Ezt a kis rövid történetet a JongKey Day-re akartam készíteni... de két napot csúsztam, na sebaj... x'DD
Remélem tetszeni fog ^^ Kérlek írjátok meg a véleményeteket ;) Jó olvasást ♥ :)
                                                                                                                                               

           Újabb csodás, napsütötte nap virradt Szöul lakóira.
A nap első sugarai elérték a SHINee lakás ablakait is, melynek lakói nyűgösen fordultak másik oldalukra, megkísérelve a nap kikerülését, ami így hátukat melegítette. Már akinek.

            Hiszen az öt fiú másnaposan fekszik a ház minden pontján szétszórva, a leg lehetetlenebb pózokban aludva. Valaki hason, esetleg háton, ők még egész normálisan is néznek ki... de ott van Onew, aki fejjel lefelé dőlt le a kanapéra.

             Kivétel a JongKey páros, mivel az előző este alkalmával a sötét hajú rapper kerülte az italozgatást, így ő nem itta le magát a sárgaföldig, ezért képes volt arra, hogy legalább párját bevonszolja a közös hálószobájukba. Ami nem volt túl nagy kihívás, hiszen az énekesük rengeteget vesztett a súlyából az elmúlt év folyamán, így csak egyszer kellett megállnia, hogy új erőre kapjon a rövid út során, és célba érjen.

            Miután egy szál alsónadrágra vetkőztette, és ágyba fektette párját, a lassan fel- s lemozgó mellkason ő is álomra hajtotta fejét, plüssállatként ölelve magához az alacsonyabbat, aki édesen szuszogott, és még így is, mély álmában, reflexből magához szorította a fiatalabbat, aki ezt egy halvány mosollyal díjazta. Így, összebújva aludtak el most is, mint az elmúlt öt év minden együtt töltött éjszakáján.

            - Ó, uram-atyám, fúj! Minho! – törte meg a „reggeli” csendet vezetőjük hangja, aki -meglepő módon- erős nyakfájdalmakkal ébredt, ahogy a nappaliból a fürdőszobába indulva belebotlott a földön fekvő rapperbe, aki egy hányás folttól nem messze aludt, csillag pózt felvéve. – Ezt takarítsd fel! – mutatott grimaszolva a menzákon kapható levesekre hasonlító foltra, és magára zárta a fürdőszoba ajtót, hogy senki se zavarja meg, ameddig embert nem farag magából odabent... kitudja milyen eszközökkel.

            A lakás másik felében, a konyhában tért magához szép lassan Taemin, ahogy a beszűrődő fény, és a hangok egyre inkább el lehetetlenítették számára az alvást. Az ebédlőasztalon feküdve egy szál alsóban és zokniban, kócos fekete hajával, ami arcába lógott.

            - Hyung... Hyuung... Hyuuuuung~! – fordult oldalára, ahogy megtörölte állát, eltüntetve egy nyálcsíkot, miközben párját hívta, nem túl hangosan... nagyjából egy szellő zajszintjét üthette meg... maximum.
            - Lee Taemin! – lépett a konyhába, felemelt hangon szólítva meg a maknaet.
            - Ne ordibáááálj~! – nyitotta ki a szemét nyűgösen, hogy megnézze kitört rá, és abban a pillanatban, szemei hatalmasra kerekedtek ki. – Úristen, Omma! – józanodott ki rögtön, és ült fel hirtelen, majd BUMM kapásból hátra is esett, a padlóra érkezve. – Áú...
            - Takarítsd le az asztalt! Tele van nyállal! – fordult a pult felé, hogy lefőzzön egy adag kávét.
            - Jó... – dörzsölgette megütődött hátát.
            - Hagyd már... ő az ünnepelt – sétált párjához még eléggé félkómásan a magasabb, majd felhúzta, és magához ölelte.
            - Mikor én voltam az ünnepelt nem nyálaztam össze az asztalt! – öntött tejet a kávéhoz, majd neki látott teát készíteni magának. Mindig is jobban szerette az angol teákat, mint a koffeinos fekete löttyöt iszogatni. Elővett még egy fájdalomcsillapítót is, mivel tegnap este párja nem félt többször is a pohár fenekére nézni. Így biztos, hogy egy nyűgös Jonghyunt kell majd valahogy kivernie az ágyból.
            - Szerintem aranyos – nézett párja szemébe a magasabb, majd megcsókolta a fiatalabbat, ami hamar átment vad, szenvedélyes csókcsatába, így a csapat ommaja jobbnak látta, ha csendesen visszavonulót fúj, és távozott a szülinapost egyedi after partyjáról.

            - Jongie... – rázta fel óvatosan az édesen szuszogó párját, felé tartva a bögrét, benne a hideg kávéval. – Jongiee...
            - Bummie... szétrobban a fejem... – fordult lassan hasra, és fejére húzta a párnáját, mint egy általános iskolás, aki nem akar hétfő reggel felkelni.
            - Tudom, babo... – tette le a kis éjjeliszekrényre a pöttyös bögrét. – De hoztam neked fájdalomcsillapítót... és kávét is, úgyhogy vedd be, és jobban leszel.
            - Add be nekem – nyögte a párnájába.
            - Hmm? – ráncolta össze szemöldökét a fiatalabb. Nem igazán értette, mire akar kilyukadni párja.
            - Add a száááámba~! A szááádbóól~! – távolította el kettejük közül a vastag tollpárnát, és tátott szájjal, fáradt szemekkel nézett Keyre.
            - Fúj! Nem! – kiáltott fel a díva. Oké, hogy együtt járnak, de a szájból-szájba dolog, még egy idős házaspártól is undorító. – Kelj fel és vedd be! – csattant fel, átsétálva a -sajnos- egyetlen fürdőbe, ahonnan egy álmos Onew szédelgett elő, a kelleténél pedig talán erősebben is csukta be az ajtót, ahogy azt kellett volna, de ez most valahogy nem tudta őt érdekelni. Ezzel pedig feladta a „keltsük fel Jonghyunt” című haditervét.

            Beállt a zuhany alá, és megnyitotta a forró vizet, ami égette bőrét, de nem törődött vele. Jól esett, ahogy izmai fokozatosan ellazultak, és a fürdő páráját is szívesen lélegezte be, ami a szűk helyiségben kavargott.
            Megint felkapta a vizet, túl gyorsan, és teljesen feleslegesen Jonghyun egyik újabb hülyeségén... ezért pedig bűntudata volt. Pont ma. Egy ilyen fontos napon, mikor mindent tenniük kéne, csak nem veszekedni.
            Úgy tervezte, hogy ma ki sem mozdulnak az ágyból, amit tegnap kissé megcáfolt az öt napot megkésett ünneplése Taeminnek, mivel tizennyolcadikán nem volt idejük, így eltolták tegnapra... és az egész buliról csak tegnap délután számolt be Minho, aki az egészet megtervezte. És, mit ne mondjon, a buli eléggé jól sikerült, ha csak arra gondol, hogy még éjfél se volt, amikor Amber és pár EXO-s donsaeng úgy döntött, "kiszed fel több csajt" versenyt tartanak, amit végül Kai nyert meg. Így az, hogy már az este ráhangolódjanak a mai napra... ki volt lőve. Így a romantikus ébresztőben bízott még, ami szintén elbukott... most mégis mit kéne tennie? Ezt a napot nem így tervezte!

            - Bummie... – karolták át hirtelen ismerős meleg karok, és egy mellkas érintkezett hófehér hátával. – Sajnálom... már megint túl gyerekes voltam... – húzta közelebb magához a karcsú, vékony testet, és a hosszú nyakba harapott óvatosan, majd megnyalta az érintett területet.
            - Nem... – rázta meg a fejét lassan. – Én voltam a hülye, ne haragudj Puppy~! – fordult szembe az alacsonyabbal, átkarolva nyakát, kis cicásan bújva hozzá, egy apró puszit nyomva a másik kulcscsontjára.
            - Nem haragszom – mosolyodott el párja. – Rád nem tudok – szemei csillogtak az őszinteségtől, és a bennük tomboló, tiszta érzésektől. Az, hogy ő valaha is haragudni tudjon Kibumra lehetetlen. Sosem tudna. – Szeretlek, Bummie – vette keze közé a másik arcát.
            - Tudom, és annak ellenére, hogy általában egy hatalmas seggfej vagy – itt mély, torok hangon hördült fel párja, de ő figyelmen kívül hagyta – én is szeretlek.
            - Boldog évfordulót – hajolt hozzá egy csókra, de a fiatalabb mutatóujját az ajkaira tette, megállítva őt.
            - Tudod, hogy hányadik? – vonta fel a szemöldökeit kíváncsian.
            - Öööö... várj csak... negyedik? Nem? Akkor... hatodik? Hetedik? Nem, az biztos nem... Harmadik?
            - Ötödik, Puppy, ötödik.
            - Ja, igen, tudtam. Csak teszteltelek! – bólogatott bőszen, de még saját magát sem tudta meggyőzni erről.
            - Aha, persze – kacagott fel jóízűen Key, majd rögtön el is hallgattatta őt a másik, ahogy ajkai hirtelen érdekesebb, és jobb tenni valót találtak maguknak, mint a nevetés.

Az idősebb, erős karjával védelmezően ölelte magához őt.

            Először csak egy apró csókocskát adott, ismerkedő, mondhatni félszeg kis csókot. Aztán mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta a másik arcát, és olyan szenvedéllyel vette birtokba az ajkait, hogy a másik azt hitte, ott, menten belehal a gyönyörűségbe. Hosszan csókolták egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdték, éppen csak annyi szünetet hagytak, hogy levegőt tudjanak venni. Képtelenek voltak gondolkodni, csak az számított, hogy ajkaik egymáson vannak, az elméjük csak ezzel az élménnyel volt tele. Bársonyos nyelvük összefonódik, számukra újból és újból az ismerős forróságot ébresztve fel testükben, mely mindig más volt. Mindig változott. Ezért voltak képtelenek valaha is megunni a másik csókjait. Ez már nem csupán csak csókolózás... ez már valami sokkal több. Ez szerelem.

             Vágytól vezérelve martak egymás ajkaira, hol beleharapva, és mindig tudva, mikor kell kicsit megszívni azt. Úgy ismerték egymás porcikáit, mint a sajátjukat.
            Ennek ellenére képtelenek voltak valaha is megunni, vagy egyáltalán betelni a másikkal. Sosem kaphattak eleget. Az örökké valóság is kevés lenne ahhoz, hogy egymásra unjanak. És egy örökké valóság is kevés lenne ahhoz, hogy beteljenek a másikkal.

            - Jonghyun... – nyögte a másik nevét egy pillanatnyi szünetben, valami sokkal többért könyörögve. Jonghyunnak sem kellet több. A falhoz szorítva a fiatalabbat lassan elindult csókjaival beterítve a másik egész testét, egyre lejjebb, és lejjebb, míg végül elért a Key ágyékához. Ahogy a másik előtt térdelt, felpillantott azokba a sötét macskaszemekbe, amik elködösültek a vágytól. A vékony, törékenynek tűnő mellkas szaporán mozgott, a másik ajkain pedig apró kis hanggal távozott a levegő. Key ajkába harapott, majd elkapta a tekintetét az énekesről, és a hideg csempének döntötte fejét.

            Jonghyun kezébe vette párja merevedését, majd lassan dolgozni kezdett rajta, először csak lassú ritmust diktálva. Pár gyorsan elmúló perc elteltével már a szájával kényeztette a már kőkemény élvezetét, nyelvével körbenyalogatva, kezével pedig golyóit masszírozta, amitől Key fennhangon sikított fel, ami csak még inkább lázba hozta a lába közt ténykedő alacsonyabbat.
            A lehető legjobban ki akarta elégíteni a dívát.
Nyelvével ingerelte makkját, majd kezével végig simított a merev tagon, és erőteljesen dolgozni kezdett rajta, miközben szájával a másik heréit nyalogatta, szopogatta.

            Mikor először szeretkeztek, teljesen idegen volt számára ez a dolog. Sosem képzelte volna, hogy valaha is férfiakkal fog szeretkezni, vagy a saját farkán kívül, másét kezébe veszi majd... mégis, most már olyan természetes ez a számára, hogy szégyenérzet, vagy zavarba jövés nélkül képes olyan dolgokat megtenni, aminek a legtöbb látványát egy pornófilm rendező is megirigyelné.

            - J-Jong... – fúlta el-el akadozó nyelvvel Key, majd a másik vállára simított, és jelezte neki, hogy álljon fel, ő pedig engedelmeskedett neki, és egy rövid szemkontaktus után lassan csókolt a másik ajkaira, miközben fenekére markolt és tágítani kezdte őt.

            Már elég nagy profizmusa volt benne, ahogy Kibumnak is, így nem tellett sok időbe, mire a rapper az alacsonyabb derekára csavart lábakkal, a csempének szorítva nyögött jól esően, együtt mozogva az énekessel, néha megdobva egy, a másik számára váratlan csípő körzéssel a szeretkezésüket, így az alacsonyabb erőteljesen nyögött fel, ahogy Key egy rózsaszín apró mellbimbóját vette szájába.

            - Gyönyörű vagy – csókolt a rapper nyakába, ahogy lassabb tempóra váltottak, egymás, és közben saját agyukat is húzva ezzel.
            - Fogd be... – sóhajtott – tudom, hogy csak a seggem kell... – arcán kéjenc mosoly játszott, Jonghyun pedig csak felnevetett.

            A továbbiakban nem lassítottak, gyorsan hajszolták az élvezeteket.
Jjong rámarkolt a folyamatosan hasának ütköző vörös péniszre, és a mozgásuk ütemében kényeztetni kezdte Keyt, aki párja hátába kapaszkodott, erősen belekapva körmeivel, de a másikat ez is csak izgatta.
            Nem hagyva abba a mozgást, megfordult vele, és a kabinajtónak döntötte kedvesét, aki egyre gyorsabban közeledett a beteljesedéshez, szaporán véve a levegőt, nem hagyva abba a folyamatos csípő körzést, ami Jonghyunt az őrületbe kergette.

            Az utolsó pillanatokban a rapper hatalmas szenvedéllyel mart a másik ajkaira, mielőtt hatalmasat nyögve, befeszített háttal, hátra csapta a fejét, enyhén beütve, viszont most valahogy nem tudta érdekelni.
            Csak arra volt képes koncentrálni, ahogy a meleg nedve az ő, és párja mellkasára csapódik, ahogy farkát, lassú ütemben még mindig kényezteti az énekes.
            Jonghyun vele együtt élvezett el, néma sikolyra nyitott ajkakkal, szemei még mindig csukva voltak, és mélyeket lélegezve dőlt Key vállára.

            - Szeretlek, Puppysaur – vette kezei közé a másik izzadt arcát, és homlokát homlokának döntötte.
            - Szeretlek, Kibummie – mosolyodott el a másik, és lágy csókot lehelt a rapper ajkaira.

            - Ommaaa~! Segíts! Minho azt mondta, hogy most már elég idős vagyok hozzá, hogy gyereket szüljek neki! De én nem akarok! Ommaaa~! Hol vaaagy~?! – hallatszódott Taemin hangja a folyosóról.
            - Jonghyun... ugye bezártad az ajtót? – nézett rémülten párjára a rapper.
            - Ó... bazdmeg...
            - JONGHYUN! – lökte el magától a másikat, ahogy a maknae benyitott a fürdőbe.

SHINee Taemin és Te 3. rész

   

        -Ó, a francba! El fogok késni! – pillantasz az órára, majd rohansz is lefelé a lépcsőn.

            - Kicsim, tessék, itt a reggelid... hová rohansz? – tesz le az asztalra egy tányért, benne két megkent pirítóssal.
            - Ahh, tudod, táncórára! Na, elmentem, majd este jövök, szia! – rántod fel az ajtót. – Majd zárd be lécci! – sietsz ki a szakadó nyári esőbe, rohanva az állomásig, hogy le ne késd a vonatot.

            Pontosan négy hónapja már, hogy táncórákat kezdtél venni egy közeli táncstúdió második emeletén.
            Négy hónapja már annak is, hogy megismerted Lee Taemint, akibe az óta teljesen bele zúgtál. Csüngsz minden egyes szaván, és mindenét imádod.
A hajszálaitól a lábkörméig, mindent szeretsz rajta. Nem tud úgy viselkedni, hogy ne olvadnál el tőle.
            Hiszen ő egyszerűen tökéletes.

            Mindemellett megtartja az ígéreteit is, hiszen ahogy akkor, áprilisban megígérte neked, tényleg felhívott aznap este, és a következő órára már együtt érkeztetek.
Ahogy az óta mindegyikre, Jessica – tudod, a kötözködős csajszi – nagy örömére.

            Bár, az elmúlt hónapban talált magának valakit, aki egészen visszafogta az ő vad természetét. Valami Lee... Jinki? Minden nap eldicsekszik azzal, hogy neki van a legtökéletesebb párja a világon, de mégsem tudtad egészen megjegyezni a nevét. Nem is baj... valószínűleg úgy sem fog feleltetni belőle. Mondjuk tőle még ez is kitelne...

            - Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak. – Paff! Le késted a vonatot. Épp az orrod előtt csukódott be az ajtaja. Remek... akkor most fel kell hívnod őt, hogy bocsánatot kérj, és állhatsz, a szakadó esőben ameddig a következő meg nem érkezik.

            Elkezded kikeresni a nevét a névjegyzékedből, közben gondosan takarva a képernyőt, hogy ne ázzon el a telefonod.
            Tárcsázod, és a füledhez emeled a telefont.

            - Halló?
            - Szia, Taemin, én vagyok az, ______... Sajnálom, hogy lekéstem a vonatot, csak sokáig fent voltam és elaludtam és...
            - Nem, semmi baj. Minden oké – szakít félbe, majd bontja a vonalat. Mi? Miért?
            - Ha-Halló? Taemin? – miért tette le? Mérges lenne rád?
            - Ami azt illeti számítottam rá – hallod a hangját. Közelről, és túl valóságosan.
És egyébként... mióta nem esik rád az eső?

            Oldalra tekintesz, a telefont pedig lassan elemeled a füledtől.
            - Megéreztem, hogy késni fogsz – mosolyodik el. – Viszont azt nem hittem volna, hogy esernyő nélkül jössz... most lehetek az ölebed és tarthatom föléd az ernyőt is... de gáz... – sóhajt. Itt áll melletted... leszállt és megvárt téged.
            - Köszönöm – hajolsz meg.
            - Ugyan semmiség... ötezer won lesz.
            - Fagyi?
            - Szakadó esőben?
            - Jóóó... akkor... forró csoki?
            - Inkább egy randi.
            - Oké... – egyezel bele gondolkodás nélkül, mielőtt még felfognád mit mondott. O... Várjunk mivan... hogy... RANDI?
Mármint randevú? R-A-N-D-E-V-Ú? Így leírva? Biztos, jól hallottad? Miii? Akkor most ő elhívott téged egy randira? Kettesben? Na, nem, ez tutira ki van zárva, lehetetlen!

            Talán ugyanazt jelentenéd neki, mint ő neked? Ugyanazt éreznétek? Nem... az túl mesébe illő... Hiszen, ő olyan neked, mint a lehulló falevelek közt átszüremlő napfény. Nevetése a bánat erős, vaskos falán is áttör. Lágy, kellemes szellő egy kánikulai napon. Ő a káosz felett is uralkodó értelem.
            Mindig úgy gondoltad, hogy az ember sosem tévedhet el igazán, ha tudja, mi van a szívében. Most mégis attól félsz, hogy eltévedsz, ha nem tudom meg, mi van az övében.
            Mégis, mennyire lehetnek mélyek az érzelmei? Komolyak a szándékai?
És... ha ezt most csak úgy megemlítette? Ha csak poénnak szánta? Hiszen egy párszor már ugratott téged ilyenekkel.

            Utána pedig csak játékosan orron pöckölt, hogy „csak szeretnéd”. Igen... épp ez az, szeretnéd. Nagyon is. Elképesztően. Már ezzel álmodsz hetek óta... és most...

            -Taemin... komolyan gondoltad? – nézel fel rá, idegesen harapva ajkadba.
            - Mit? – ráncolja össze a szemöldökét. – Ja, a randit. Igen, nagyon is. Persze, csak ha benne vagy... – túr idegesen sötét hajába. Talán zavarban lenne?
            - Igen – bólintasz, arcodon pedig szétterül egy hatalmas, őszinte mosoly.
            - Mi? Tényleg? Most... komolyan? – tátja el száját.
            - Igen – kuncogsz.
            - Ó, úristen, remek – dől előre a térdeire, te pedig csak furcsállva őt, ráncolod homlokod, ő pedig észreveszi ezt. – Egész héten ezen gondolkodtam... hogy kérdezzem meg... aztán csak kicsúszott a számon... és... azt hittem nemet mondanál... örülök, hogy nem nekem lett igazam – mosolyodik el.
            - Én is.
            - Akkor... holnap? Este... és elviszlek vacsorázni valahova – egyenesedik ki újra.
            - Rendben – elképesztő, hogy nem fáj még az arcod ettől a mosolytól!
            - Mit szeretsz?
            - Az mindegy... menjünk olyan helyre, ahol már voltál, és szereted – bököd meg pocakján. Azt az izmos, erős, kemény hasát... amit volt szerencséd párszor meglesni, és szívrohamot kapni tőle.
            - Ó, akkor már tudom is hova megyünk – csillan fel szeme.

            - A második vágányra szerelvény érkezik, kérjük lépjenek hátra.

            Oké... akkor ruha megvan, melltartó okés, harisnya is, egy kisebb magas sarkú... a hajad is rendben, a sminked nem csúszott el... tényleg, azért a púdert tedd el! A rúzs pedig felesleges, mert evés közben csak olyan lesz az étel meg minden...

            Akkor... indulás. Mély lélegzetet veszel, és elindulsz lefelé a lépcsőn, válladra téve az apró táskád pántját.

            -Ó, milyen gyönyörű az én kis angyalkám! – puszil homlokon anyukád. – Felnőtt nő lettél! Emlékszem, amikor még ilyen kicsi voltál, és... – kezdi el mesélni az élettörténeted, míg meg nem jelenik apukád, komor arccal.
            - Ha az a pali, akárcsak egy ujjal is hozzád ér, vagy bármit is, mond, vagy akármit is tesz veled, tőből fogom kitépni a karját, és utána azzal verem agyon, és ezt így, mond meg neki, oké? Ha egyetlen hajszálad is máshogy áll mikor hazajössz...!
            - Jajj, drágám, ne legyél már ilyen...! Mi ennyi idősen már rég jártunk, az első évfordulónkra adtad ezt a gyűrűt emlékszel? És rá kilenc hónapra született meg a mi kislányunk – bújik apukád oldalához, akinek ez csak olaj volt a tűzre.
            - Oké, változott a terv. Ha csak egy méternél közelebb megy hozzád, kicsavarom a karját!
            - Na, drágám, nyugi... gyere, inkább nézzük a filmet... érezd jól magad, kicsim! – dob egy puszit, és berángatja apukádat a nappaliba.
            Ó, apák...

            Kiszállsz a taxiból az étterem előtt, és az órádra pillantasz korábban érkeztél tíz perccel. Biztos nincs még itt...
            Az égre pillantasz.
A megannyi csillag káprázatosan fénylik most az égen, olyan, mintha csak csillámpor lenne egy kék festéken.
            A tegnapi égszakadáshoz képest ma ragyogott a nap, és hatalmas fehér felhők úsztak a kék égen. Így az este is ehhez hasonlóan, derűs.
            Viszont lehet, hogy megbánod még, amiért nem hoztál magaddal kardigánt.

            - Elnézést, kisasszony, - kocogtatja meg valaki a vállad - egy kissé lepukkantabb lányt várok, aki nagyon hasonlít magácskára, nem látta véletlenül? – megfordulsz, és a világ legédesebb mosolyával találod szembe magad.
            - Nem... –mondod kábultan – vagyis... hé, mi az, hogy lepukkant? – vágsz durcás arcot.
            - Egyébként is csinos vagy de így... wow... – füttyent egyet. – Meg akarsz ölni?
            - Nem, miért?
            - Ez a ruha... olyan, mintha nem is randizni jöttél volna, ha nem megnézni, meddig vagyok képes levegő nélkül élni...
            - Azért... te sem panaszkodhatsz... – nézel végig rajta. Laza, fehér ing, a felső három gomb kigombolva, egy fekete csőnadrág, és egy laza, feltűrt ujjú zakó.
Olyan, mintha éppen most sétált volna le a lefutóról... lélegzetelállító. És ahogy a haja hátra van fésülve... kedved támad beletúrni.

            - Menjünk be – tartja ki feléd karját, te pedig lassan, de veszed a lapot, és belé karolsz.

            -Jó étvágyat! – kívánja a pincér, majd elmegy, és kettesben hagy titeket.
Ti pedig csak néztek egymás szemébe. Mit kellene mondanod? Vagy tenned? Most... kezdj el enni? Vagy várd meg, hogy ő mit csinál először? Lesütöd a szemeidet, és az öledet szugerálod vele. Esetleg, előtte inkább igyál egy kortyot a limonádédból? Ahh... annyira éhes vagy! Pedig ettél, direkt azért, hogy ne edd itt tele magad... viszont ez a spagetti annyira gusztusos!

            - Akkor... – töri meg a csendet, te pedig felpillantasz rá – egészségünkre! – veszi kezébe a kést és a villát, majd neki lát az evésnek.
            - Egészségünkre... – teszel te is így.

            A vacsora evős része még rendben volt. De miután a desszertet is elfogyasztottátok, csak ti, és az a kancsónyi limonádé maradt, amit rendeltetek. Ezen a helyen pedig kifejezetten finom.
            - Mit szeretnél most csinálni? – néz az órájára. – Még csak este kilenc, bőven van időnk. Már, ha ráérsz... – bizonytalanodik el tekintete.

            - Ráérek. – bólintasz. – Nem tudom... szerinted mit kellene csinálnunk? – Ó, milyen romantikus lenne a Han folyó partján sétálni, ahogy rád adja a zakóját, és szorosan összebújtok egymás mellett sétálva!
            - Mondjuk... elmehetünk a Han folyóhoz. Nincs olyan messze innen gyalog – néz rád esdekelve. Hogy nektek mennyire egy rugóra jár az agyatok! Randiznotok kellene! Ja... bocsi... nem szóltam!
            - Oké, tetszik az ötlet – villantasz rá egy bájos mosolyt.

            - És? Miért kezdtél el táncolni? – sétáltok egymás mellett, a kivilágított parton.
Az egész olyan hangulatos. Ahogy a lámpák fénye megvilágítja ezt a sötét utat. Ami az este ellenére is tele van emberekkel, persze, leginkább szerelmes párokkal.
            - Régen mindig Michael Jackson fellépéseket néztem a tévében, és csodáltam őt... aztán eldöntöttem, hogy én is táncolni akarok.
            - Ez aranyos – fordítod vissza a fejedet. Annyira hideg van! Tényleg kellett volna az a kardigán! Kezded el dörzsölni a karodat.
            - Fázol?
            - Csak egy kicsit, de nem vészes – rázod meg a fejed. De mire észbe kapsz, már épp teríti rád zakóját, ami hatalmas rád.
            - Nem hagyom, hogy megfázz. Az apukád biztos kicsavarna érte a karomat... tőből – kuncog.
            - Mi? Áh... dehogy – de, pontosan. Honnan tudta?
            - És te? Miért kezdtél el táncolni? – kérdez vissza.
            - Ó, csak az idolok miatt. Szeretnék én is olyan jó mozgást a magaménak tudni, mint ők.
            - Hát, közelítesz – mosolyodik el, és átkarolja a derekad, te pedig felkapod erre a fejedet, és arcát vizslatod.

            Lee Taemin... honnan tudod, hogy mit akar?

Teljesen elveszel benne, ahogy őt nézed, és mesél, közben pedig kérdezget tőled. Egyre biztosabb vagy benne, hogy elvesztél, hogy szerelmes vagy belé, és ez nem csak egy sima „tetszik” vagy „bejön” dolog... ez szerelem.
            A szerelmet nem lehet megmagyarázni. Nem tudod, hogy az első pillanattól szereted-e, vagy csak azóta, hogy másodszor, harmadszor vagy negyedszer láttad. Csak annyi biztos, hogy amikor először pillantottad meg közeledni feléd, mintha megszűnt volna létezni a világ. Ő lettél mindennek a közepe, körülötte forognak a gondolataid.

Waaaah~ remélem tetszett! :3
Kérlek írjatok kommenteeeet~ :DD

ja, és: TAEMIN POCAAAK *0*