The Change 7. rész (VÉGE)

Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van. Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell. Minden kell. Te kellesz.

                Elfelejtem a valóságot. Becsukom a szemem. Arra gondolok, amit akkor éreztem, mikor először megcsókolt, vagy először hozzám ért. Mielőtt közel kerültünk volna egymáshoz, én már ismertem a mosolyát, tudtam a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rám nézett, egy hétig is bámultam volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznénk, és csak gondolni sem tudnék arra, hogy valaha el kell válnom tőle.

Sosem hittem volna, hogy egyszer egymáshoz simulunk, a tökéletes ritmust diktálva.
Egy szerelmes dal ez. Melyben a lökéseid adják az ütemet, és az édes sóhajaink, melyek megtöltik a szobád a tökéletes dalszöveg ehhez a romantikus dalhoz.

                Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.

Sosem hittem volna, hogy egyszer szeretkezni fogok.
Ez már nem csak csupán a testi vágyak kielégítésére szolgáló szex. Ez annál sokkal több.
Ez, amit mi teszünk, az már sokkal komolyabb, egy felsőbb szint, melyet szeretkezésnek hívnak.
A szeretkezés jó dolog, ha az ember azzal a valakivel van együtt, akibe szerelmes, csak akkor csodálatos az egész.

                Olyan csodálatos a hangja.
Ezelőtt sosem éreztem ilyet. Imádom, ahogy hozzám ér, és ahol végig simít rajtam éget.
Éget a perzselő szerelmének ereje.
                Gyorsít a dallamunk üteme, majd egy mély, szenvedélyes csókkal megpecsételve a történteket, elfekszik mellettem, én pedig mellkasára dőlök.

                Azt hiszem... valóban szeretlek téged, Mitsuchi Chishou.

♥♥♥♥♥♥♥♥♥

              Már egy hónap… egy hónapja tart ez az álom… ez  a csodálatos álom. A szerelem mely fűt engem és… fűti őt is… Összeköt bennünket a szerelem. Egymáshoz forraszt az örökkévalóság. Te vagy az én fényem, én a te árnyékod. Már egyikünk sem létezhet a másik nélkül. Megvan a módja, hogyan különböztesd meg a szerelmet a játéktól.  Az igazi szerelem felforgatja az egész életedet, fütyül a körülményekre. A játékot viszont hozzájuk lehet passzítani. …

           Most is vele vagyok…. ahogy szinte minden nap,  együtt sétálunk úgy érzem ennél nem is lehetne tökéletesebb…. szerencsés vagyok, azok után hogy mindent elvesztettem most kaptam valamit… valakit aki betölti az űrt az életemben… aki fényt hoz nekem és boldogságot…  Vártam hogy hétvége legyen.. és ahogy eljött , vele együtt jött ő is. És egy újabb randevú. Komoly és szerelmes percek amiket vele töltök. Szerintem képtelenség igazán kiszeretni valakiből.  Azt hiszem, hogy ha szerelmes lesz az ember, igazán szerelmes, akkor az egy életre szól. Minden más csak élmény és illúzió… Sosem szeretnék mást szeretni…és nem is fogok mást szeretni. Hiyama Keiya már mindennél fontosabb nekem…  Ahogy itt sétálunk kéz a kézben úgy érzem mintha ezer nap fénye sütne le rám… Mintha ezt a pillanatot és élményt nem szakíthatná meg semmi.

        Együtt vagyunk mert együtt szeretnénk lenni.. Találj valakit, aki mellett nincs játszma vagy színészkedés, aki elfogad úgy, ahogy vagy, mégis változásra bír. Azzal, hogy ismer, hogy minden álcád mögé belát, és lazán rávilágít az igazságra…. … Ha a jó sorsot vidáman el tudjuk fogadni, akkor a balsorsot is el kell viselnünk. Egy szó mint száz itt van ő és itt vagyok én ..és ez már bőven elég a boldogsághoz! 

          - Valami gond van Chishou? – Kérdi rám meredő szemekkel.
          - Mi? – eszmélek fel – Nem.. semmi semmi csak egy kicsit elmerültem a gondolataimban…
          - Hát azt észrevettem… - Mosolyodik el – Tudod néha én is elgondolkodom ezen az egészen. De mindig arra jutok hogy ennek így kellett lennie..és minden a legnagyobb rendben van. 
          - Azt hiszem ez így normális, elengedtük a múltat..és éljük a jelent. Ez a legjobb amit tehettünk. – Válaszolom teljes magabiztossággal - Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának….
          - Igazad lehet… én már nem haragszom senkire..
És újra csendben gyalogolunk egymás mellett…semmi  és senki sem töri meg…  Nem azért mert nem tudunk mit mondani, hanem mert semmit sem kell mondanunk…. elég egy lélegzetvétel egy sóhaj és máris nyitott könyv.  Épp hazafelé tartunk, már a külvárosi részen,  igazából semmi különös nem volt…. de már az hogy együtt voltunk boldoggá tett engem s őt is.. De hirtelen látom rajta hogy valami nincs rendben..mintha nyomasztaná valami…ez az arc…. miért vágsz ilyen arcot Keiya?!
           - Baj van? – Kérdem nagy aggodalommal az arcomon.
           - Nem… nincs csak olyan rossz érzésem támadt  mintha követne valaki….
           - Követne? – Kérdezem , majd szétnézek de nincs a közelben senki – Nem követ minket senki – Jelentem ki.
           - Tudom, tudom…. – mondja – de ez az érzés akkor is bennem van – sóhajt fel.
           - Ne aggódj nincs semmi baj – még utoljára körbenézek a biztonság kedvéért -
De amint hátra fordulok egy fekete alakot látok közeledni felénk, sebesen.   Ellököm Keiyat az útjából, aki sikoltva borul a földre… én pedig éles fájdalmat érzek a hasamban…a hasam alsó részében…
Lenézek….vérzek…  kihátrálok a késből.. a nagy késből amivel leszúrt.  Remegek..de nem .. nem maradhatunk itt tovább, megfordulok és felrántom a sokkolt Keiyat a földről..
            - FUSSUNK! – kiáltok rá.. majd rohanok…és húzom magammal…  - Rohanok..és vért hagyok magam után minden lépésnél. Ő pedig rohan utánunk.. most már bevégzi amit elkezdett nem..?
            - C…Ch..Chishou…?! – mondja remegő hanggal...
            - NE SÍRJ! – szólok rá hangosan – Kérlek..ne sírj! – Összeszorítom a szemeim…mire hirtelen egy rántást érzek..
            - NE..KÉREM..NE… - sikolt fel.. kétségbeesetten…ahogy az üldözőnk megragadja a karját-
Megrántom Keiya karját… és magamhoz vonom őt.
            - Csak ne sírj… - simogatom meg a fejét – szeretlek… oké?!
 S ő csak remegő szemekkel néz rám… nem szól egy szót se … nem tud..vagy nem akar.. Magam sem tudom.
            - TE! HIYAMA KEIYA! – szól mély hangján a támadónk. Várj ez ismerős… ez a hang … ez…ez …. – TE MINDENT TÖNKRETETTÉL!  - világosodik meg minden ahogy ránézek… Yoshioka Suwa!!! …MIÉRT? Miért van még mindig itt?.... Hagyjon már békén…én csak élni szeretnék ..Keiyaval… békében…. miért nem lehet..? Miért kell szenvedünk.. miért nem élhetünk?! Dőlök neki a ház falának.
            - MAGA! – kiáltok rá – MIT AKAR MÁR MEGINT? – görnyedek össze..és vért köhögök fel.
            - Mindent tönkretettetek ..de főleg…főleg te Hiyama-kun…te és a szüleid… elvesztettem mindent… de ..most.. veszek egy utolsó revansot… és eljön majd a BÉKE! – Elindul Hiyama felé én pedig… kapkodok mint egy őrült hogy megvédhessem amit szeretek… még egyszer utoljára tőle.
Átölelem ahogy elérem…mintha a karjaimból senki nem tudná elragadni. Pedig  … annyira kevés az esély..
            - MIÉRT? MIÉRT ÁLLSZ MINDIG AZ UTAMBAN MITSUCHI CHISHOU?! – ragadja meg a vállam és megfordít, de nem engedem el Keiya kezét. – SOHA TÖBBÉ NE ÁLLÍTS MEG! – És vág….és..szúr  , Kikerekedett szemekkel nézek az ő szemeibe….és érzem a kést a nyakamban…ahogy a forró vérem végigfolyik a nyakamon és a mellkasomon, könnyek szöknek a szemembe …
         - ISTENEM! – sikolt fel Keiya…és zokogásban tör ki
         - M…miért..?... – kérdem elcsukló halk hangon… és érzem ahogy kezd elfogyni a levegőm.. a lábaim alól kicsúszik a talaj….és elfekszem a földön..  a világ kezd homályos lenni… Én pedig megakartam bocsátani…és megbocsátottam neki … Megérteni annyi, mint megbocsátani. Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük…. Azt hiszem nem fogom tudni többé megmenteni Keiya-t.. most sem tudtam.. igazából sosem mentettem meg őt.. Csak szerettem volna ezt hinni. Milyen ironikus…  Homályosan látok… már nem hallok tisztán…és,.. szólni sem bírok többé…  Hát így kell véget érnie?  Talán sosem érdemeltem meg őt.. .. Fura; mindig azt képzeljük, az ember ágyban hal meg, szerettei körében. Ehelyett inkább úgy történik, hogy az utolsó, felzaklató találkozás, a hirtelen rádöbbenés, a lassított mozgású rettenet ingaként együtt leng a mögöttünk felkelő nappal, bármennyire igyekszünk is, hogy lehagyjuk őket…. 

            Még utoljára hadd lássam az arcát… hadd érintsem meg..kérlek… - Fordítom az arcom a zokogó Hiyama felé..és könnyek futnak végig az arcomon – Sajnálom.. hogy megint csak fájdalmat okozok neked. Kérlek egyszer majd bocsáss meg nekem… ha majd az idő távlatából eszedbe jutok.. Kérlek bocsásd meg hogy itt hagytalak. De nem hagylak itt örökre… mindig veled leszek.. ha látni szeretnél csak emlékezz rám.. idézz fel… idézd fel a pillanatot amikor együtt voltunk..és kérlek ne sírj.  Nem halott az kire emlékeznek… hisz akkor ott él a szerettei szívében…  Nekem elég ha itt a földön már nem is… de benned…ott élhetek tovább. …  - s elmosolyodok , az út kövét befedi a vérem…és..már nem lélegzem többé.. érzem ahogy szorítja a kezem.. de már egyre halványabban… nem hallok már.. .csak a homályt látom… s fény jő-e vagy sötétség … nem tudom…  Boldog voltam… és boldog is vagyok… tán kissé szomorú mert van egy kincs melyet itt hagyok… de már nem fáj többé sem seb.. sem szó…

,,Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok.”

♥†♥†♥†♥†♥

                Nem... Nem... NEM! Nem történhet meg. Ugye... ugye nem?
                - Chichi! CHICHIIII! – borulok fölé. – CHICHI!! Kérlek, kérlek, szólalj meg! – ütögetem meg, majd rázogatom. – NEEEEEM! –sikítom, és pumpálni kezdem mellkasát, majd lélegeztetem őt, majd megint pumpálok.
                Teljesen belefeledkezem. Nem tudom, mióta csinálom ezt... de... folytatnom kell.
Ha én feladom... ha én feladom, akkor ki fogja ezt megtenni? Ki mentené meg őt, ha én nem?
                - Megérdemli. A kis faszszopó. – nevet fel hangosan a tanár, majd eldobja a kést, és elsétál.
Elsétál. Mintha... mi sem történt volna.
                Mintha nem éppen most ölte volna meg azt, akiért képes voltam új életet kezdeni.
Azt, akiért képes voltam bármit megtenni.
Mégis, hogy történhetett meg ez?
Ha... ha tegnap nem hívom fel, akkor ma nem találkoztunk volna... ha nem jöttem volna el annak ellenére reggel, hogy rosszul voltam, akkor most otthon ülnénk mindketten, és semmi baja nem esett volna!
                Nem történt volna... SEMMI! SEMMI! SEMMI... semmi...

                -Kérlek... lélegezz... kérlek... Chishou! Chishou! – rángatom meg. – Ne merészelj engem itt hagyni! Ne tedd ezt velem! –borulok mellkasára, arcomon pedig patakokban folynak a könnyek, és a vér. Az ő vére. – Te vagy... a hősöm... a hősök mindig feltámadnak... – mondom, elfúló hangon. – Kelj fel... Chishou... – emelkedem fel róla, és az arcára nézek – nyugodt. A szemeit lehunyta, az arca rezzenéstelen. Nem reagál semmire.

                Hát... a sorsunk, örökre meg lenne pecsételve a szenvedéssel?

                -Miért ugrottál elém? Miért? IDIÓTA! MÉGIS KI KÉRT MEG RÁ, HOGY JÁTSZD A NAGY FIÚT?! – üvöltök. Torkom szakadtából.
                Amikor egyedül vagy, másra se tudsz gondolni, csak a halálra. De ha van valaki melletted, akkor csak a túlélésre tudsz gondolni... és én? Én mégis mire gondoljak?
                Megragadom az eldobott kést.
Chishou... várj meg.

                Emelem a kést, szívem felé tartom. Csak egyetlen döfés, és ennek a fájdalmas pillanatnak, hamarosan vége. Vége mindennek, és követlek téged.

                Az ember, aki elszalasztja élete szerelmét, végül egyedül marad bánatában, és a világ minden sóhaja sem csillapítja lelke fájdalmát. Én nem akarok így élni, fájdalomban, egyedül. Képtelen lennék vissza menni oda, ahonnan kirántottál. Mert ez csak neked tud sikerülni, csakis neked.

Nélküled pedig nincs értelme ennek az egésznek.

Mozdítom a kést. De megállok.

Ha most meghalnék. Ha megölném önmagam. Te mit mondanál?
Megvetnél, nem igaz? Megvetnél, mert annyira gyűlölöd ezt az oldalamat. Annyiszor rántottál már engem vissza a haláltorkából. Ha most megtenném... képtelen lennék a szemedbe nézni többé.
Képtelen lennék valaha is boldoggá válni. Bár, ez így is lehetetlen.

De legyen. Nem teszem meg. Mert tudom, hogy sosem engednéd nekem, hogy érted haljak.
Mert egy önző, makacs disznó vagy.
                                                               Akit szeretek.
És ezért... képtelen vagyok megtenni.
 

~1 héttel később~

                Chishou, remélem tetszeni fog az öltönyöm. Ja, és kölcsön vettem a nyakkendőd, remélem nem zavar majd. Ígérem, majd visszaadom.
                Ne izgulj, nem hívtam meg sok embert, csak kettőt. A sírásókat. Csak én leszek ott veled, amikor elindulsz az hosszú utadon a túlvilág felé.
Tudom, hogy úgy se szeretnéd, ha ismeretlenek jönnének el.
Egyébként, csak, hogy tudd, megkérdeztem, hogy nem áshatnám-e egyedül ki a sírodat, azt mondták, hogy soha... szóval muszáj volt beleegyeznem, hogy ők is ott legyenek, bocsi.

                A szertartáson csak én beszéltem hozzád. Hoztam neked virágot is, tudod, azt, aminek sosem jegyezted meg a nevét, de imádtad az illatát, és mindig olyat vettél nekem vasárnaponként.

                Lassan, leeresztenek téged a mélybe, én pedig még egy utolsó szót szólok hozzád. „Szeretlek.”
                Majd utánad dobom a virágot, és a rengeteg földdel elfödnek.
Remélem... boldoggá tettelek. Ameddig tehettem.

                A temetésed után, lassan sétálok át hozzád.
Előveszem a kulcsod, és belépek. Oda, ahol az óta nem jártam.
Utoljára, mikor idejöttem, te nyitottál nekem ajtót.
A hatalmas mosolyod fogadott már a bejáratban, majd együtt főztünk valamit, ami sokszor odaégett a kis akcióid miatt, én pedig mindig leszidtalak érte, mert csak pazarlod a hozzávalókat.
                Hogy imádtam azokat a kis kutya szemeidet.
Leveszem a cipőmet.
Minden olyan, ahogy te hagytad. Nem akarok elmozdítani semmit.
Azt akarom, hogy legyen valami, ami még hozzád köt, egy hely, ahova ha eljövök, érzem, hogy velem vagy.
                Mond, ugye figyelsz most rám?

Lassan felmegyek a szobádba, és benyitok.
Az ágyad széttúrva, gondolom reggel, mikor felkeltél, hogy találkozz velem, nem törődtél ilyesmikkel, hanem csak elindultál. Megint egy órával korábban értél oda, mint kellett volna.

                -Te idióta. – suttogom, rekedt hangon, arcomon pedig könnyek gördülnek le.
Valójában, nem vagyok olyan erős, mint azt mutatom.
Nem fogadtam el, hogy elmentél.
Minden este sírok.
Érted.
Tudom, hogy te nem akarnád... de képtelen vagyok abba hagyni, sajnálom.
Akárhányszor csak eszembe jut, hogy nyúltál utánam utoljára, hogy megérinthess, könnyek gyűlnek a szemembe.

                Leülök az ágyadra, betakarom magam a takaróddal, és mélyen beleszippantok.
Olyan illata van, mint neked.
Amit úgy szeretek.

                Körülnézek. Az asztalodon, ott van egy naptár, benne bekarikázva a múlthéti vasárnappal.
A nap, amelyen elhagytál engem. Örökre.

                A nap, amely óta, képtelen vagyok aludni, enni, inni, vagy bármit is tenni.
Valószínűleg, csak azért nem haltam meg, mert a szüleim mindig rám szólnak, hogy ennem kell, különben beteg leszek.

                Megcsillan valami.
Valami, a naptárad előtt.

                Lassan, oda sétálok hozzá, takaróddal magamon, és megnézem.

Szemeimből pedig csak még gyorsabban peregnek a könnyek.
Egy fénykép.
Amit aznap készítettünk, mikor átjöttem hozzád. Egy hónapja.
Amikor minden elkezdődött.
Amikor elkezdtem élni.

                Mosolygunk rajta. Boldogok vagyunk, végtelenül.
És most?
Nem vagy itt.
Nem vagy mellettem.
Nem ölelsz át.
Én pedig sírok.
Hiányzik az ölelésed.
A csitításod.
A csókod.
A szerelmed.
Mindened.
Hiányzol, Mitsuchi Chishou(†).

                Megfordítom a képet.

„Ameddig szeretsz, addig élek,
Szeress sokáig, mert meghalni félek!”  - áll a hátulján, a te kézírásoddal.

A földre zuhanok.
Miért...
Miért teszed ezt velem?
A takaród már átáztatták a könnyeim.
Olyan, mintha sosem lenne képes kifogyni a könnycsatornám.
Mint egy végeláthatatlan vízesés.

                Ha ezt kívánod... legyen... szeretni foglak téged. Örökre.
Élni fogok, ezért a halott, igaz szerelemért.
Szorítom mellkasomhoz a képet.
                Mindig is utáltam benned ezt...

†††††††††

 

Nem halott az, mi fekszik örökkön, a halál sem ér át végtelen időkön.
/ H.P.Lovecraft /

Annyira fáj… egyszerűen ….
         Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan.
Oly rossz lenézni rá… ahogy értem sír… oly magányos és egyedüli, mert nem tudok ott lenni vele közvetlen. Annyira hiányzik…. megakartam védeni de ehelyett megint csak eltaszítottam és magányra utaltam. Nem akar majd tovább lépni… örökre engem akar szeretni. Mert ezt kértem… Én barom.. miért akartam én ezt? Szerelemmel elvakult agyammal nem értem el semmit csak újabb bánatot. Nem őt mentettem meg..hanem magamat mentettem meg, nem tudtam volna elviselni hogy már nincs velem, ezért mentettem a menthető szánalmas seggem.
          Chishou te utolsó szarházi, miért nem gondolkodtál?! – Kérdem magamtól. Nem maradhat örökké egyedül… fiatal…  vannak szerető szülei, és lehetnek barátai. Kellenek ..szüksége van rájuk. Jobban mint bárki másnak.. Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.

        Komolyan.. nem értem már sem magam, sem őt…sem senki mást. A tanár úrnak a szíve most nyugodt? Megnyugodott azzal ,hogy kioltotta a bennem égő tüzet? Jeget és hideget hozott a testembe..és szívembe ,mint egy fagyos fekete halálisten.
         Keiya… én drága egyetlen szerelmem . Mi lesz most veled?! Kérlek ne akarj örökké az enyém lenni… NEM..sosem voltál az enyém.. szabad voltál. Szabad vagy és szabad is leszel.. amíg szeretnél.. ameddig csak a szárnyaid elvisznek. Azok a csodás angyalszárnyak.  Ha magam mögé nézek.. fehér tollak… fehérség..és egy kis kék… - Sóhajtok. – Számomra már nincs előre.. elmerenghetek, rajtad…rajtam.. és mindenen amin keresztülmentünk.. hol egyedül, hol együtt.
          De te ha elmerengsz, gondolj rám melegséggel… s leszek én a védőangyalod… amíg élsz, s azután is. Mindig ottleszek és figyellek, de nem foghatom a kezed. Ez a te próbád s én csak segítek… segítek hogy feltámadjon a szíved.. hogy újra tündökölj.. mint a kedvenc virágom… pompázz az év minden percében… hogy mosolyt csalj az emberek szívébe… ott leszek én is.. a szívedben. Örökre.

             Száz út vár ránk. Indulunk és érkezünk, nincs visszaút, ha tévedünk. Száz út vár ránk. Melyik a legjobb megoldás? Hol lesz a végállomás? Ahonnan nincs több utazás……

THE END