2014. szeptember 15., hétfő

Give me Love 3. rész - Szerelmes beléd



              - Omo! Milyen kis édesek! – sikított fel örömében a fiatalabb, mire az idősebb gyorsan befogta a száját, és berántotta őt egy fa mögé, szorosan magához ölelve, nehogy elrontsa ezt a tökéletes pillanatot. – H...hm..hyu...hyuung! – feszegette a magasabb ujjait Taemin, ám nem ment olyan könnyen a szabadulás, mint hitte. – Ehmgehdj hell! – kapálózott össze vissza. Látni akarta. Hiszen... a hyungjai most éppen... csókolóznak!

            Szerelmesek lennének? Mégis mióta? És neki miért nem mondták el? Hiszen, mindent megosztanak egymással!

            - Maradj nyugton – szelte át a csendet Minho mély, barátságos hangja. – Majd mindent megmagyarázok, csak ezt ne tegyük tönkre – az ifjabb pedig félbehagyta a szabadulási kísérletét.
            Ki tudja mennyi ideig kellett ott lenniük kettesben, ahogy Minho karjai szorosan átfonják testét derekán, és mellkasán. Érezve egymás légzését, s szívverését.

~
Mintha csak egyek lettek volna. Amikor mondani akart neki valamit, ő kinyitotta a száját és elmondta ugyanazt. Utána voltak azok a pillanatok, amikor a mellkasán pihent és hallgatta a szívverését. Majd rájött, hogy a szívük egyszerre ver. Neki megadatott az a lehetőség, ami keveseknek, hogy isten direkt az ő kedvéért alkotott egy embert, csak neki.
            Hosszú percekig szorította magához az alacsonyabb Keyt. Nem akarta elengedni, most, hogy végre az övé volt. Az övé, és senki másé.

            Ha két ember szereti egymást, az mindennél fontosabb, az csoda és a legtermészetesebb dolog ezen a világon. Ezt érezték ma, amikor egyszer csak virágzó bokorrá változott az éjszaka, és eperillatú volt a szél, és rájöttek, hogy szerelem nélkül legföljebb szabadságos halottak lehetnek csupán, néhány adat, meg egy véletlen név, és semmi több, akár meg is halhatnak.
            Kibum nagyot sóhajtott.

            - Menjünk, éhes vagyok – nézett fel azokkal a sötét macska szemekkel, melyek megbabonázták az idősebbet.
            - Meghívlak – csókolta meg annak homlokát.
            - Ez csak természetes – vont vállat, majd felnevetett a fiatalabb.
            - Hé~! – mondta, a szőkeség pedig futásnak eredt, így kergették egymás egészen az étteremig.


~


            - Hyung... – szólalt meg halkan Taemin. – Már elmentek.
            - Mi? – gondolkodott. – Ja, igen, persze – engedte el a fiatalabbat. Kezei hirtelen olyan üresnek tűntek, és jelentéktelennek.
            Neki ezt kellene tennie. Magához ölelnie őt, minden percben, pillanatban. Így nem veszi hasznát ezeknek a hosszú, erős karoknak. Nincs kit megvédenie velük.
            Mély levegőt vett, majd kifújta.
            - Hyung? Valami baj van? – nézett fel rá a kisebb. – Mi volt ez a sóhaj?
            - Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem. De törd csak össze a szívemet. Törd össze akár ezerszer is. Úgyis a tiéd, hát azt teszel vele, amit akarsz – gondolta önmagában Minho. – Nem, semmiség... – vette fel a már jól megszokott álarcát Taemin előtt. – Szóóóval... mihez lenne kedved?
            - Nem is tudom... sétáljunk közben pedig beszélgetünk. Tudod, mint a sablonos gimis randik – kuncogott, majd megindult, utána pedig a magasabb.
            Hosszú ideig nem szólaltak meg, csak kémlelték a tájat, ahogy a hold fénye megcsillan, és tükröződik a Han folyó felszínén, a kék minden árnyalatával bevonva a tájat.
            Ekkor pedig úgy érezte, mondania kell valamit. Most, vagy soha. Ennél jobb alkalma úgysem lehetne. Vannak szavak, amelyek örökre kimondatlanok maradnak. Mert annak kell maradniuk. Nincsenek véletlenek az életben. Csak döntések. De ezeket... ezeket a szavakat többé nem tarthatja magában. Képtelen lenne élni a tovább nyúló fájdalommal, és teherrel. Meg kell szabadulnia tőlük, mielőtt még az őrületbe kergetik ezek az egyoldalú érzelmek.
            -Taemin! – szólalt meg határozottan, majd rögtön nagyot nyelt, ahogy az alacsonyabb hátra fordította törzsét, kérdőn pillantva Minhora. - Szeretnék... valamit mondani... – vett egy mély lélegzetet.

            Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni saját magamtól. Attól, amibe én most bele akarom őt keverni. De hát, ő ezt már megtette. A puszta létezésével. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk.

- Egész életemben igyekeztem elkerülni minden szélsőséges érzelmet. De te... olyan érzéseket hozol ki belőlem, amelyek teljesen idegenek tőlem. Nagyon... összezavar. Szeret-...
            - Taemin! Á, Minho! Sziasztok! – karolta át vállát a majdnem vele egy magas Jinki. – Hogy ityeg? – paskolta meg a legmagasabb vállát.
            - Jinkii~! – ugrott rögtön az idősebb nyakába a legkisebb, megcsókolva annak a meglepetéstől lenyíló ajkait. – Hiányoztál~! – biggyesztette le ajkait gyerekesen.
            - Sajnálom, drága... de! Vettem hozzávalókat a kedvencedhez, a ma este a miénk – kacsintott rá sokat sejtetően, párja válaszként halványan elpirult, értve a másik szavait. – Viszont, Minho... Ha megbocsátasz, én most elrabolnám őt. Gondolom, már mindent megbeszéltetek, nem? – karolta át kedvesét Jinki.
            - Nem. Hyung épp mondani akart valamit mikor megjöttél – rázta a fejét Taemin. – Mond csak, hyung!
            - Mi? Nem... semmiség. Csak egy hülyeség, de majd elmondom máskor – legyintett.
            - Hát jóóó~! Akkor én most megyek. Jó éjszakát, hyung~! – mosolyodott el.
            - Jó éjt – fordult meg Onew, magával fordítva a fiatalabbat.
            - Nektek is... – mormolta el orra alatt Minho.

            Lassan elbandukolt a pár méterre lévő padhoz, és rá rogyott.
Pont akkor, mikor már elhatározta magát! Amikor el akarta mondani, mit érez iránta, már oly régóta.
            Az embert csak a nagy Ő képes megríkatni. Csak azért képes sírni, akit igazán szeret.
A könnyek jöttek, ahogy jöttek, miért kellene védekeznie ellenük? A sírás azt jelenti, hogy őszinték vagyunk. Őszinték saját magunkhoz.
            Majd lassan elállt. Elapadt. Minden könnye, ami volt, elfogyott. Nem volt több. Ennyi.
Csak csendben rázta még a sírás utóhulláma őt, de könnyei már nem folytak, arca viszont nedves volt, a még nemrégiben arcán legördül sóscseppektől.

-Ő olyan neked, mint valami drog. Én is látom, hogy most már nem tudsz nélküle élni. Már késő. De én egészségesebb lettem volna a számodra. Nem kábítószer: én lettem volna a nap, a levegő...

~


            -Jinki... hogyhogy arra jártál? – kérdezte Taemin, ahogy kinyitotta lakásuk bejárati ajtaját.
            - Mondtam, vásároltam – vont vállat az idősebb, majd becipelte a két könnyebb szatyrot, letéve azokat a konyhaasztalra, bevárva ott párját.
            - Jinki! – kiáltott fel. – Tudom, hogy nem csak úgy vásárolgattál. Ma a város másik végében kellett volna lenned! – bizony, furcsa lehet, de Taemin nagyon is harcias háziasszony tud lenni, főleg, ha párja hazudik neki, melyet ő könnyen észrevesz. Jól ki ismerte már ahhoz, hogy tudja, mikor nem mond igazat.
            - Ahh... – ült le az egyik fekete bőrborítású bárszékre. – Én csak... féltelek tőle.
            - Mégis minek?! Ő egy barátom, és szeretném, ha nem szabnál nekem szabá-...
            - Lee Taemin, te tényleg ennyire vak vagy?! – tört el a mécses Jinkinél, lelökve egy poharat az asztalról, mely hangos csörrenéssel tört darabokra a csempe padlón.
            - Mégis miről beszélsz?! – kapta fel a hangot.
            - Ó, istenem, még a vak is látja, hogy fülig szerelmes beléd!
            - Hogy... szerelmes?
            - Igen... – nyelt egy nagyot. – Choi Minho szerelmes beléd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése