Figyelem! A történet központjában a homoszexualitás áll! Pedofília, molesztálás, nemi erőszak és egyéb tevékenységeket mutat be! Ha nem bírod, kérlek ne olvasd!
.jpg) |
| Hiyama Keiya |
Már
csak pár perc van hátra az órából, méghozzá az utolsóból. Alig várom, hogy
felállhassak, és végre elhagyjam ezt az apró, állott levegővel teli termet.
Yoshioka sensei már megint, többször néz rám a kelleténél, elég sokat mondóan.
Ez megrémiszt. Minden alkalommal, amikor az óráján vagyok, - amit sajnos nem
lóghatok el, pedig szívesen megtenném –kiráz a hideg. Ilyenkor érzem érintését
bőrömön, ott, ahol egyáltalán nem akartam, hogy valaha férfi érintsen, főleg
nem a fizika tanárom.
A tollamat idegesen kopogtatom bézs színű asztalomon, senki, csupán Mitsuchi köhintett egyet. Hátra fordultam, tudtam, hogy ez nekem szólt. Azokkal a tipikus flegma, nem törődöm szemei meredtek rám. Nincs bennük semmi érzelem. Azok csak szemek.
Idegesít, hogy minden órán lyukat bámul a hátamba, és egyébként sosem szól hozzám. Ahogy senki máshoz sem. Mindig egyedül ül, egyedül eszik, egyedül megy a büfébe, egyedül jön, egyedül megy. Társasága csupán akkor van, amikor valamelyik agyon sminkelt lány oda megy hozzá, hogy elkérje a „jegyzeteit”. Igen, a nem létező jegyzeteket. Ugyanis sosem írt az órákon, csak firkált valamit, a semmibe, vagy épp rám meredő szemekkel. Néha igazán kedvem támadt volna, odamenni hozzá, és megkérdezni tőle, hogy mégis mi-… Oh, kicsöngettek. Végre.
Gyorsan felkaptam a táskámat, beleöntöttem az asztalomon lévő könyveket, és tolltartóm, majd miután a tanár elengedte az osztályt, az ajtó felé vettem az irányt. Olyan sebességgel, hogy egy olimpiai futó is megirigyelné. Már majdnem átléptem a küszöböt, amikor…
- Hiyama-kun! Maradj, még itt kérlek, van egy kis beszélni valóm veled a jegyeidet illetően. -
A jegyeim? Na persze. Mindig is kitűnő voltam a tantárgyából. Maximum egy kérdés volt, hogy mekkora betűkkel írja be, hogy „KITŰNŐ”. De hát. A tanár szólt. Nekem pedig igent kell mondanom.
- Természetesen. – fordultam hátra, és engedtem ki osztálytársaimat a terem ajtón, hagyva, hogy elhaladjanak mellettem.
☆☆☆☆
Már megint, és megint…- morogtam az orrom alatt magamnak, miközben kilépek az osztálytermünk ajtaján -… Mindig ugyanaz történik Yoshioka Suwa történetesen a fizika tanárunk jobban érdeklődik az osztálya iránt, mint kellene, és sajnos nem a jó tettek vezérlik. Egyszerűen undorító, amikor ránézek, látom a szemeiben a mocskos gondolatait, a vágyat ahogyan Hiyama-t bámulja, nem bírom… sosem bírtam..
Belerúgok mérgemben az egyik kinti padba. Ő nem a barátom, sőt még sosem beszéltem vele, ahogy senki mással se. Nem kell a társaság nincs rá szükségem, egyedül ülök, eszem, egyedül járok, MINDIG egyedül vagyok. Nem bírom, az embereket egyszerűen undorodom tőlük... csak néha esik, meg hogy azok a bolond túl kufircolt csitrik odajönnek, hogy elkérjék a jegyzeteim, amik egyébként nincsenek is, ugyanis nem szokásom egy sort se levetni a papíromba jegyzet címen. Őket sem kedvelem, sőt mondhatni gyűlölöm őket…
Inkább firkálok, mert rajzolni azt szeretek és tudok is nem mintha ez bárkit is érdekelne. ..
Egyedül sétálok lassan az iskola kihalt, fehér folyosóján a termekben már nincs senki, sem diák sem tanár, de még hallom Hiyama hangját, ahogy segítséget kér, hátha meghallja valaki, de nincs ott senki, csak én. Egyedül én állok itt a folyosón s vívom magamban a harcot, a küzdelmet, hogy visszaforduljak-e s ezzel mindenképpen beleírom magam ebbe a helytelen történetbe, legyek hős vagy éppen bukjak el, mint már oly sokan… vagy egyszerűen menjek tovább, mint aki semmit sem hall, s nem is lát soha.. maradjak kívülálló? Nem tudom, - sóhajtok – nem tudom…
Állok és várok, várom a választ fogalmam sincs kitől, de biztosan nem magamtól… belenézek a szemközti falon függő tükörbe, körbehálózzák a növények. Látom magamat, egy embert, de vajon akkor is ember maradok, ha most tovább megyek?! S amint rajtakapom magam, már rohanok is visszafelé… futok, hogy ezzel helyet küzdjek magamnak egy történetben, egy olyan történetben, aminek sosem szabadott volna elkezdődnie…
A tollamat idegesen kopogtatom bézs színű asztalomon, senki, csupán Mitsuchi köhintett egyet. Hátra fordultam, tudtam, hogy ez nekem szólt. Azokkal a tipikus flegma, nem törődöm szemei meredtek rám. Nincs bennük semmi érzelem. Azok csak szemek.
Idegesít, hogy minden órán lyukat bámul a hátamba, és egyébként sosem szól hozzám. Ahogy senki máshoz sem. Mindig egyedül ül, egyedül eszik, egyedül megy a büfébe, egyedül jön, egyedül megy. Társasága csupán akkor van, amikor valamelyik agyon sminkelt lány oda megy hozzá, hogy elkérje a „jegyzeteit”. Igen, a nem létező jegyzeteket. Ugyanis sosem írt az órákon, csak firkált valamit, a semmibe, vagy épp rám meredő szemekkel. Néha igazán kedvem támadt volna, odamenni hozzá, és megkérdezni tőle, hogy mégis mi-… Oh, kicsöngettek. Végre.
Gyorsan felkaptam a táskámat, beleöntöttem az asztalomon lévő könyveket, és tolltartóm, majd miután a tanár elengedte az osztályt, az ajtó felé vettem az irányt. Olyan sebességgel, hogy egy olimpiai futó is megirigyelné. Már majdnem átléptem a küszöböt, amikor…
- Hiyama-kun! Maradj, még itt kérlek, van egy kis beszélni valóm veled a jegyeidet illetően. -
A jegyeim? Na persze. Mindig is kitűnő voltam a tantárgyából. Maximum egy kérdés volt, hogy mekkora betűkkel írja be, hogy „KITŰNŐ”. De hát. A tanár szólt. Nekem pedig igent kell mondanom.
- Természetesen. – fordultam hátra, és engedtem ki osztálytársaimat a terem ajtón, hagyva, hogy elhaladjanak mellettem.
☆☆☆☆
Már megint, és megint…- morogtam az orrom alatt magamnak, miközben kilépek az osztálytermünk ajtaján -… Mindig ugyanaz történik Yoshioka Suwa történetesen a fizika tanárunk jobban érdeklődik az osztálya iránt, mint kellene, és sajnos nem a jó tettek vezérlik. Egyszerűen undorító, amikor ránézek, látom a szemeiben a mocskos gondolatait, a vágyat ahogyan Hiyama-t bámulja, nem bírom… sosem bírtam..
Belerúgok mérgemben az egyik kinti padba. Ő nem a barátom, sőt még sosem beszéltem vele, ahogy senki mással se. Nem kell a társaság nincs rá szükségem, egyedül ülök, eszem, egyedül járok, MINDIG egyedül vagyok. Nem bírom, az embereket egyszerűen undorodom tőlük... csak néha esik, meg hogy azok a bolond túl kufircolt csitrik odajönnek, hogy elkérjék a jegyzeteim, amik egyébként nincsenek is, ugyanis nem szokásom egy sort se levetni a papíromba jegyzet címen. Őket sem kedvelem, sőt mondhatni gyűlölöm őket…
Inkább firkálok, mert rajzolni azt szeretek és tudok is nem mintha ez bárkit is érdekelne. ..
Egyedül sétálok lassan az iskola kihalt, fehér folyosóján a termekben már nincs senki, sem diák sem tanár, de még hallom Hiyama hangját, ahogy segítséget kér, hátha meghallja valaki, de nincs ott senki, csak én. Egyedül én állok itt a folyosón s vívom magamban a harcot, a küzdelmet, hogy visszaforduljak-e s ezzel mindenképpen beleírom magam ebbe a helytelen történetbe, legyek hős vagy éppen bukjak el, mint már oly sokan… vagy egyszerűen menjek tovább, mint aki semmit sem hall, s nem is lát soha.. maradjak kívülálló? Nem tudom, - sóhajtok – nem tudom…
Állok és várok, várom a választ fogalmam sincs kitől, de biztosan nem magamtól… belenézek a szemközti falon függő tükörbe, körbehálózzák a növények. Látom magamat, egy embert, de vajon akkor is ember maradok, ha most tovább megyek?! S amint rajtakapom magam, már rohanok is visszafelé… futok, hogy ezzel helyet küzdjek magamnak egy történetben, egy olyan történetben, aminek sosem szabadott volna elkezdődnie…
☆☆☆☆
- Ne! Kérem, ne tegye! – próbálok a padok között cikázni a teljesen üres osztályteremben. Ő pedig csak követ, és mikor utolér, ami nem nehéz ügy, egy újabb gombbal kevesebb tartja rajtam az ingemet, vagy a nadrágomat. Aztán, elesek. Kész. Végem van. Most tuti azt fogja tenni, amit múltkor is. Meg az előtt, és azelőtt. Nem is tudom, hányadik alkalom ez most.
Azt sem tudom pontosan, hogy, és mivel kezdődött ez az egész. Talán egy kis terem takarítással, plusz órákkal, korrepetálással, vagy egy klub délutánnal. Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy mire észbe kaptam, már megszokottá vált számomra, hogy minden nap rettegve lépjek be ebbe a terembe. Sosem tudtam, mikor kell bent maradnom egy „beszélgetésre”, vagy „takarítani”. Pedig, ami itt folyik annak semmi köze nincs a tanuláshoz. Maximum a biológiához.
Ő közelít felém, lassan letérdel mellém, majd édes, nyugtató szavakat suttog.
- Keiya. – suttogja halkan. – Ma is nagyon ügyes voltál. – mosolyodik el kéjesen.
Látom azokat a fehér fogakat, a hétköznapi ajkait, amik egyre közelebb kerülnek az enyémhez.
Ettől pedig elkap a hányinger. Száját az enyémre préseli, és hiába próbálok szabadulni karjainak tartásából, az lehetetlennek bizonyult. Lassan mozgatni kezdi ajkát az enyémen. Érzem a nyelve hegyét, ahogy felfedezi az ajkaim minden kis rését, majd megpróbálja szétválasztani azokat. Ám, ezt nem hagyom. Nem tudok egy újabb, ehhez hasonló emlékkel tovább élni. Úgy tenni holnap, mintha most mi sem történne.
Mert ezt senki sem tudja. De nem is sejtik. Nem is gondolják, hogy én ilyenkor, a délutáni beszélgetéseken, a poklok poklát járom meg, aminek az egyetlen okozója Yoshioka sensei.
Lassan feladja a számmal való harcot, így inkább kezével kezdi el felfedezni felsőtestem, majd az utolsó gombokat is szétkapcsolja, majd az ellenállásom, és kiáltásaim ellenére, teljes lelki nyugalommal ráncigálja le rólam az inget. Itt ülök, egy asztalnak dőlve félmeztelenül. Ő pedig egyre lejjebb simogatja meztelen felsőtestemet, miközben saját nadrágjától próbál megszabadulni.
Nem. Én ezt nem akarom. Nem! – mondanám, ha lenne hozzá elég lelkierőm. De nincs. A harciasságom, egyik pillanatról a másikra elszáll. Most is ugyanúgy utálom ezt, ugyanúgy nem akarom, és legszívesebben, még mindig kirúgnám a másodikról. De nem tudom. A torkomat egy hang se hagyja el, a szemeim nem könnyeznek, a végtagjaim ellazulnak, és csak hagyom, hagy tegyen velem azt, amit akar.
Ekkor, mint egy tipikus szuperhős, a megfelelő pillanatban beállít… valaki. Az arcát nem látom, mert az adrenalin szintem túl magas a normális gondolkodáshoz, és a nap erős sugarai sem könnyítik meg a dolgom.
De a hangja. Azt már felismerem. Nem túl sokat hallottam ezelőtt. Csupán órákon.
A mindig nyugodt hangszínt felváltja egy vadállat, dühben fortyogó hangja. Ordibál, majd, fenyegetőzni kezd. Nem igazán értem mit mond. Én csak ülök, az elmém valahol teljesen máshol jár, csupán testileg vagyok a helyszínen.
- Ne! Kérem, ne tegye! – próbálok a padok között cikázni a teljesen üres osztályteremben. Ő pedig csak követ, és mikor utolér, ami nem nehéz ügy, egy újabb gombbal kevesebb tartja rajtam az ingemet, vagy a nadrágomat. Aztán, elesek. Kész. Végem van. Most tuti azt fogja tenni, amit múltkor is. Meg az előtt, és azelőtt. Nem is tudom, hányadik alkalom ez most.
Azt sem tudom pontosan, hogy, és mivel kezdődött ez az egész. Talán egy kis terem takarítással, plusz órákkal, korrepetálással, vagy egy klub délutánnal. Nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy mire észbe kaptam, már megszokottá vált számomra, hogy minden nap rettegve lépjek be ebbe a terembe. Sosem tudtam, mikor kell bent maradnom egy „beszélgetésre”, vagy „takarítani”. Pedig, ami itt folyik annak semmi köze nincs a tanuláshoz. Maximum a biológiához.
Ő közelít felém, lassan letérdel mellém, majd édes, nyugtató szavakat suttog.
- Keiya. – suttogja halkan. – Ma is nagyon ügyes voltál. – mosolyodik el kéjesen.
Látom azokat a fehér fogakat, a hétköznapi ajkait, amik egyre közelebb kerülnek az enyémhez.
Ettől pedig elkap a hányinger. Száját az enyémre préseli, és hiába próbálok szabadulni karjainak tartásából, az lehetetlennek bizonyult. Lassan mozgatni kezdi ajkát az enyémen. Érzem a nyelve hegyét, ahogy felfedezi az ajkaim minden kis rését, majd megpróbálja szétválasztani azokat. Ám, ezt nem hagyom. Nem tudok egy újabb, ehhez hasonló emlékkel tovább élni. Úgy tenni holnap, mintha most mi sem történne.
Mert ezt senki sem tudja. De nem is sejtik. Nem is gondolják, hogy én ilyenkor, a délutáni beszélgetéseken, a poklok poklát járom meg, aminek az egyetlen okozója Yoshioka sensei.
Lassan feladja a számmal való harcot, így inkább kezével kezdi el felfedezni felsőtestem, majd az utolsó gombokat is szétkapcsolja, majd az ellenállásom, és kiáltásaim ellenére, teljes lelki nyugalommal ráncigálja le rólam az inget. Itt ülök, egy asztalnak dőlve félmeztelenül. Ő pedig egyre lejjebb simogatja meztelen felsőtestemet, miközben saját nadrágjától próbál megszabadulni.
Nem. Én ezt nem akarom. Nem! – mondanám, ha lenne hozzá elég lelkierőm. De nincs. A harciasságom, egyik pillanatról a másikra elszáll. Most is ugyanúgy utálom ezt, ugyanúgy nem akarom, és legszívesebben, még mindig kirúgnám a másodikról. De nem tudom. A torkomat egy hang se hagyja el, a szemeim nem könnyeznek, a végtagjaim ellazulnak, és csak hagyom, hagy tegyen velem azt, amit akar.
Ekkor, mint egy tipikus szuperhős, a megfelelő pillanatban beállít… valaki. Az arcát nem látom, mert az adrenalin szintem túl magas a normális gondolkodáshoz, és a nap erős sugarai sem könnyítik meg a dolgom.
De a hangja. Azt már felismerem. Nem túl sokat hallottam ezelőtt. Csupán órákon.
A mindig nyugodt hangszínt felváltja egy vadállat, dühben fortyogó hangja. Ordibál, majd, fenyegetőzni kezd. Nem igazán értem mit mond. Én csak ülök, az elmém valahol teljesen máshol jár, csupán testileg vagyok a helyszínen.
Magamhoz
térek, a teremben csak én vagyok, és ő. A tanár eltűnt. Nem tudom, pontosan
hova mehetett, vagy mi történt vele, vagy egyáltalán velem. De azt tudom, hogy
nincs a közelemben. Ez pedig megnyugtat.
☆☆☆☆
Kezdek megnyugodni, de a szívem még mindig
őrülten kalapál a mellkasomban, a bordáim verte minduntalan, mint egy eszét
vesztett rab a rácsokat a börtöncelláján. A helyzet ez az egész szituáció úgy megdobogtatja,
a szívem mintha egy vadállatra vadásznék, valamire, amit el kell kapnom, meg
kell szüntetnem, különben ez az egész ostoba, mihaszna történet sosem fejeződik
be. Esetleg én lennék az oroszlán s ő a vadász?! Ki tudja, nem is annyira
fontos. Elsimítom a szememből a hajamat, izzadok is, és még mindig dühödten
harcol a szívem, szinte már fáj…
Előrehajolok,
s visszaadom rá a ruháit, sajnálom és szánom is. Tudom, hogy nem egy tigris,
aki harcol önmagáért, vagy ha harcol is nem ér el vele semmit. Mindeni erősebb
nála… és ezt tudják is, ő is tudja…
Nem tudom
mit is kellene tennem, itt ez a srác Hiyama, aki minden nap újabb és újabb
rémálmokat él át, én magam vagyok a rémálom Yoshioka rémálma, s ezt nem sokára
ő is megtudja, sok minden felett hunyok szemet, gyűlölök mindent és mindenkit,
de ez nem azt jelenti, hogy ne lennék ember. Igenis ember vagyok! Érzek… ha
keveset is, akkor is érzek… és tudom, hogy amit tesz az minden csak nem az,
amit egy tanárnak tennie kell. Ő nem való tanárnak, de még embernek sem, ennek
a baljós fekte történetnek ő az egyetlen hibája, fogalmam sincs, hogy én hiba
vagyok-e, egyáltalán illek-e ide… van egy rossz előérzetem, történni fog
valami, valami elkerülhetetlen. Jöjjön csak, én itt leszek, várni fogom. – a tekintetem
rémisztő, azt hiszem teljesen megőrültem -
A szívem már
nem őrjöng, egész nyugodt vagyok. Nézem, őt a gyenge testét megérinteném, de
nem teszem. De muszáj lesz, kell, mert ő nem tud haza menni, nincs, ki elvigye,
vagyis van, természetesen én. Megsimogatom a fejét és a hátamra veszem… majd
elindulok át a folyosón, el a tükör mellett, úgy érzem magam mintha szárnyaim
nőttek volna… angyali szárnyak ezek, vagy démoné lennének? A szarvaim nőnek
ugyan vagy fénylik felettem a glória áhítatos sugara? Szállok majd vagy
csúfosan, szárnya törötten a porba hullok, s elvérzek, mint egy hős ki nem elég
erős?! Nem vagyok én senki, hogy ezt eldöntsem, úgy gondolom az ember olyan,
amilyennek mások megítélik, a saját vélemény cseppet sem számít… Megtehettem
volna hamarabb is, segíthettem volna rajta… de nem. NEM TETTEM MEG.. Miért?
Miért? Úgy érzem nem az én dolgom?.. Mit gondolok? – ezek a kérdések futnak át
az elmémen, beékelik magukat az agyamba, hogy soha ne szabaduljak tőlük, míg
válaszra nem lelnek.
Már az utcán
járunk, én lépkedek, ő pedig a nyakamba szuszog, mint egy kisgyerek, aki elfáradt
a játszótéren és a bátyja viszi haza, - sóhajtottam – Nem tudok mit kinyögni,
semmit csak egy egyszerű szót:
- Sajnálom! – Hangzott el végül
Van-e mögötte igazság, őszinteség?! Éreznem kellene valamit? Nem gyűlölöm őt, de ha nem utálom, akkor mégis mit érzek?! –Közben odaérek vele a házához, sokszor látom hazafelé jövet, hiszen én is erre lakom így pontosan tudom, hol lakik. – Maradjak itt s adjam át a szüleinek, csöngessek és menjek el? - újabb sóhajt eresztettem szélnek – Annak mégis mi értelme lenne? – Becsöngettem hát és vártam…
- Sajnálom! – Hangzott el végül
Van-e mögötte igazság, őszinteség?! Éreznem kellene valamit? Nem gyűlölöm őt, de ha nem utálom, akkor mégis mit érzek?! –Közben odaérek vele a házához, sokszor látom hazafelé jövet, hiszen én is erre lakom így pontosan tudom, hol lakik. – Maradjak itt s adjam át a szüleinek, csöngessek és menjek el? - újabb sóhajt eresztettem szélnek – Annak mégis mi értelme lenne? – Becsöngettem hát és vártam…
Társszerző: Coby
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése