Én csak belehalok a hiányába 4. rész

„A ragyogás olyan, mint a drog.”

        -Szóval, mizujs veled? – kezdett társalgásba Amber, olyan játszi könnyedséggel, mintha csak annyi időre lettünk volna távol egymástól, ameddig leszaladt a boltba kukoricáért az esti meccshez.
        - Kezdjük inkább veled. A te életed valamivel izgalmasabb, mint az enyém, nem? – ültem le a kis díványra, az egyébként üres öltözőben.
        - Nem biztos… - próbált komoly fejet vágni. Nem bírta sokáig, és arcán fültől-fülig érő mosoly terjedt el.
        - Na, mesélj! – dőltem előre.
        - Ez a nap… ez… - szemeiben könnyek kezdtek gyülekezni. – Olyan fantasztikus volt. – folyt le az első könnycsepp arcán. – Bárcsak minden napom olyan lehetne, mint a mai. Egyszerűen fantasztikus a színpadon állni… a rivalda fényben… mikor mindenki téged figyel. Még ha csak rövid idő volt is.
        - Tudom, mit érzel. A ragyogás olyan, mint a drog. Ha megízleled, muszáj újra, és újra belekóstolnod. Én is valami ilyet érzek, mikor fellépek. – bólogattam.

        - Mikor egy előadásod után, elmondtad, milyen remek volt ott lenni és énekelni, zongorázni… Sosem képzeltem, hogy ilyen csodálatos lehet. Irigyellek, hogy te már többször is átélted ezt.

        - Ó, nyugi, biztos vagyok benne, hogy utol fogsz érni. – kacsintottam.
        - Nem is tudom mikor voltam ilyen boldog. Tudod… amikor még gyakornok voltam, rengetegszer megkérdeztem magamtól, hogy mégis mit keresek itt. – törölt le egy, az arcán végig futó könnycseppet - De Krystal mindig lebeszélt erről a hülyeségről. Arról nem is beszélve, hogy ha te akkor, másfél éve, nem rugdosol be abba az épületbe… Valószínűleg még mindig csak a próbáidba rondítva énekelnék. – az emlékre önkéntelenül is felkuncogtam. Régen, mikor egy fellépésemre, vagy zongora vizsgámra próbáltam, és meg mondtam Ambernek, hogy most nem érek rá a hülyeségeire, dühösen betrappolt a kis „dolgozószobámba” és üvöltve kezdte énekelni az éppen aktuális kedvenc számát. – Most, hogy már itt vagyok… olyan mintha a legszomorúbb dallam is angyali dalként csengene.
        - Yah! Mégis mióta vagy ilyen érzelgős? – csaptam vicceskedve combjára. – De egyébként igazad van.

        - Ez fájt… - simogatta a combját – tudod, nem vagyok már hozzászokva ehhez. Itt nem ütögetjük egymást. Egyébként, te, hogy lehetsz ilyen?
        - Ilyen? – kérdeztem vissza, felvont szemöldökkel. Nem igazán értettem a helyzetet.

        - Hát… a legtöbb koreai visszafogott, és nagyon udvariasan beszélnek.
        - És?
        - És? Te is koreai vagy! Hogy lehetsz ilyen?!
        - Csak félig vagyok. Egyébként meg… AMERIKÁBAN NŐTTEM FEL. – gyújtottam fényt az éjszakában.
        - De minden nyarad itt töltötted, ha nem japánban! Emellett rendes ázsiai stílusban neveltek!                - Az mellékes! Te is tudod, hogy itt máshogy viselkedem!
        - Jah, azt látom! – kénytelen voltam hangosan felkacagni. Hiányoztak az ilyen semmiségekről szóló viták.

        -Egyébként, mi van veled? Otthon? Minden okés? Na, és a suli? A haverok? A zongorázás? Fellépések? Éneklés? – zúdított rám egy kérdés lavinát, a sötét, csupán lámpa által bevilágított esti utcán sétálgatva. Ami a késői időponthoz képest, mivel már rég elmúlt tizenegy is, zsongott az ember tömeg. Bár, ehhez már hozzászoktam.

        - Minden rendben van. Appa folyton mondogatja a furcsa tanácsait, omma aggódik értem. A többiek is jól megvannak, gondolom. Még mindig hívnak fellépni, emellett egy oktávval nagyobb lett a hangtávom! Köszönöm kérdésed. – tudtam le gyorsan, nem túl kifejve a válaszokat.
        - Várjunk.. mi az, hogy „gondolom”? És, úristen! Még egy oktáv? Akkor ez a… negyedik? – állt elém, ezzel megállítva engem is.
        - Nem, ötödik. – vettem egy mély lélegzetet – Úgy értettem, hogy nem tudom, mivel utoljára… fél éve beszéltem velük, mivel nem volt időm.
        - Mi az, hogy nem volt időd? Az osztálytársaid! Iskolába csak jársz.
        - Járok. Csak New Yorkba. – mondtam szemrebbenés nélkül.
       - Ne-ne… New York? Most tényleg? Hogy kerültél oda? – dadogott, traccsolt, és pöszített egyszerre a meglepettségtől.
        - Ösztöndíjat kaptam egy művészeti magániskolába. Én pedig elfogadtam, és oda költöztem. Azért fejlődött most ennyit a hangom, és csak még több helyre kell mennem. Ja, és állást is kaptam. De ez most mellékes.

- Mikről maradtam le?! – ragadta meg a vállaimat idegesen – Nekem erről miért nem beszéltél?

        - Egy e-mailben meséltem neked az ösztöndíjamról, és az állásomról is, az operában. Te mégis mit olvastál?
        - Én.. mindent elolvastam… de erre nem emlékszem. Biztos elsiklottam felette. – kezdte kínosan vakargatni tarkóját – Sajnálom. Neked is rengeteg dolgod van, mégis időt szakítasz rám, én pedig ennyit nem tudok megjegyezni.
        - Istenem, nem haragszom. Nyugi. – néztem telefonomra. – Sajnálom de… nekem most mennem kell. Holnap korán megy a gépem, és nem lóghatok többet a suliból. – hajtottam le bánatosan a fejemet. Úgy maradtam volna még. Hiszen ezek az együtt töltött idők úgy hiányoztak! De nem tehettem. Nekem muszáj holnap visszamennem az iskolába.
        - Rendben… megértem én… - sóhajtott csalódottan, majd kinyújtotta felém a tenyerét, én pedig gondolkodás nélkül „köptem” enyémbe, és ő is így tett. – Egy év múlva, érettségivel a kezedben, és híres zeneszerzőként gyere vissza, különben a szemem elé se kerülj! – csapott kezembe.
        - Úgy lesz. Remélem. – öleltem magamhoz. – Akkor… majd még találkozunk, Amber. – engedtem el, majd integetve eltávolodtam, és az autóhoz sétáltam, ami a saroknál várt rám, benne oppaval.
        Most, sokkal jobban éreztem magam, hogy végre beszéltünk, ha csak keveset is. De épp ezért is nehezebb most elköszönnöm tőle.

        -Hogy ment a beszélgetés? Na, és a koncert? Mesélj, mesélj a koncertrőőől!! – húzott le magamellé a kanapéra unni, amint hazaértem.
        - Nagyon jó volt. Jól néztek ki, az összhang is fantasztikus volt köztük. Rendes lányok. – mosolyodtam el – A hangjuk pedig tökéletes harmóniában volt.
        - Úgy örülök, hogy jól érezted magad! Miről beszélgettetek? Van már pasija? Ismer már híres idolokat?
        - Ismeri G-Dragon oppat? – jelent meg mellettünk hirtelen Bon Wa.
        - G-Dragon… „oppa”? Nem inkább… „hyung”? – vontam fel a szemöldököm.
        - A-azt akartam mondani, csak.. tudod… annyi lányrajongójuk van, és hozzászoktam, hogy mindig ezt hallom és.. azt hiszem kész a pirítós! – rohant ki a konyhába. Én pedig furcsán néztem unnira.
        - Nehogy higgy neki. Utálja a pirítóst. – legyintett, én pedig a markomba kacagtam. – Szóval, hol is tartottál?
        - Igen.. nos… beszélgettünk erről, arról. Hogy mi van velem, és vele, és, hogy ő milyen boldog, meg, hogy én milyen boldog vagyok, aztán sétáltunk, aztán beszéltünk, utána elköszöntünk.
        - Túl sok szóismétlés, és nem elég részletes a kifejtés!
        - Nem beszéltünk semmi izgalmasról. Mármint… arra gondolok, ami számodra érdekes lehet. Ennyi. Én most felmegyek a szobámba, holnap korán indul a gépem. Oyasumi. ~ - adtam egy puszit az arcára, majd felmentem.

        Lefürödtem, felvettem a pizsamámat, összepakoltam a holmim, és bebújtam a meleg takaróm alá. Amire nem volt semmi, az égvilágon, semmi szükségem 27°-ban.

„Do it do it, chu
It's true, true, true, true it's you
Do it do it, chu~”

Mégis, kinek a hobbija, minden este zaklatni, és sms-t írogatni? Épp, amikor már majdnem elalszom!
Fáradtan, hunyorítva, de legfőképp mérgesen oldottam fel telefonom képernyőjét, majd megnyitottam az üzenetet.

Feladó: Ms. Liu :3

                „Remélem, még nem alszol! Holnap mikor mész? Melyik géppel? Chu~” – fel sem fogtam, mit kérdezett, csak reflex szerűen pötyögtem be a választ.

Címzett: Ms. Liu :3

                „830-kor indul AB-ről, NW-be. A II terminálról. chu.” – nem volt erőm smileyt írni, vagy szabályosan, tagolni a szavakat a megfelelő írásjeleket kitenni, vagy hasonló. Nagy betűket is csak azért írtam, mert a telefonom kijavított. Újra letettem a telefonom a szekrényre, én pedig visszadőltem a párnámra.

               

                -Sziasztok! Puszit kapok? – guggoltam le, a kis donsaengekhez, akik boldogan teljesítették kérésemet, bár még nagyon fáradtak voltak, a korán keléstől. – Legyetek jók. – kacsintottam, majd összeborzoltam hajukat, és felálltam.
                - Te is légy jó! – ölelt magához unni. – Vigyázz magadra az úton! – puszilt meg. – És add át a hülye bátyámnak, hogy tudom, hogy paradicsomnak hív a hátam mögött!
                - Úgy lesz! – fordultam oppahoz. – Viszlát. – hajoltam meg.
                - Még egy ilyen, és tarkón váglak! – rántott karjai közé. – Vigyázz magadra. Különben apád engem fog megölni.
                - Na, szeva’. – tartottam felé öklöm. A kis kockázás után, elköszöntem tőlük, és előkapartam a jegyemet. – Köszönöm a vendéglátást! – fordultam meg, és átléptem a kapun. Lassan haladtam a mozgólépcső felé. Nem kellett sietnem, még 15 perc volt az indulásig. Talán most először értem ide, ilyen hamar.
                - Üdvözlöm! – hajolt meg egy stewardess, én pedig viszonoztam azt. Beljebb léptem a repülőgépen, majd megkerestem a helyemet. A másod osztályon utaztam, viszont remek gépet fogtam ki. Kényelmes, párnázott ülései voltak. Talán a legpuhábbak, amikhez eddig szerencsém volt. Mert őszintén megmondom, egy huszonnégy órás repülőgép utat nem túl kényelmes, egy kemény széken ülve megtenni.
                Viszlát Szöul. – néztem ki az ablakon, amin keresztül láthattam a napfényes kifutó pályát, mivel a nap még nem volt túl magasan, olyan, mintha egyenesen afelé szeretnénk repülni, egyenesen a tűzforró csillagba.

„Now everybody says:
LA LA ireoke chA, chA chA ro AH!” – szólalt meg telefonom ismerős csengőhangja. Ebből rögtön felismertem, hogy ki hív. Hiszen csak neki szólalnak meg az f(x) számai, melyeket időközben átállítottam. Úgy gondoltam, ez jobb a csengőhangjának, mintsem sms-nek. Oké, kit érdekel, hogy mi a csengőhangom.
                - Mond. – fogadtam a hívást.
                - Hol vagy?! – szólt bele kétségbeesetten.
                - Itt. A gépen. Nemsokára felszállunk. Miért?
                - Nem tudsz leszállni? Most! Itt vagyok! Kint!
                - Mi? Hol?  - álltam fel a helyemről meglepetten, majd az ajtó felé, indultam. Ahol mutogatva, és tátogva magyaráztam el, mi a helyzet, és, hogy leszállhatnék-e egy pillanatra. Furcsán nézett rám, de nem igazán törődtem vele, csak leszálltam.
Kirohantam. Rekord idő alatt tettem meg a távolságot a gép, és a kapu között. Vadul forgattam a fejem. Sehol sem láttam Ambert. Ám, ekkor a nyakamba ugrott… „valaki”.
                - Meglepiii!
                - Mit keresel itt? – pislogtam nagyokat.
                - Elköszönök. Néha én is lóghatok a próbákról, nem igaz? Egyébként… képes lettél volna köszönés nélkül elmenni? – tette csípőre kezeit.
                - Tegnap már elköszöntem.
                - Öhh… igaz..
                - Köszönöm, hogy kijöttél. Örülök neki. – öleltem meg.
                - A New Yorki járat 5 percen belül indul, kérjük, fáradjanak a kapukhoz a becsekkolás befejezéséhez. – zengte be a hatalmas teret a hangosbemondó hangja, mire mindketten felnevettünk.
                - Ismerős helyzet. – szólalt meg először.
                - Csak akkor fordítva volt.
                - Igaz. Jó utat. – villantotta rám azt a mosolyt, amire csak ő volt képes.
                - Köszönöm. Te meg siess vissza a táncórádra!
                - Egyébként, Zoey… köszönök mindent! De tényleg! Ha te nem vagy, most sosem lennék itt.
                - A reptéren? – kuncogtam. – Mennem kell. Te is tedd ezt. Páran kezdenek felismerni téged. – kacsintottam, majd egy újabb búcsúölelés és egy pár puszi után újra elindultam a gépem felé.

                -Üdvözlöm önöket a Korean Airlines járatán. Úti célunk New York állam, Brooklyn. Helyi idő 19 óra 30 perc. Érkezési idő, Szeptember 7.-e este nyolc óra. A hőmérséklet 74°F. Kellemes utazást kívánunk. - mondta a kapitány. Utána pedig fülemre helyeztem fejhallgatómat, hátradőltem, és elaludtam.

               -Zoey, ma is remek voltál! Ugye gyakorolsz a vizsgára? – kérdezte Jake, a zongoraóra után.
                - Persze, rengeteget. A szomszédokat valószínűleg az őrületbe is kergetem vele. – válaszoltam földöntúli vidámsággal, miközben a kottáimat szedtem össze, hol a földről, vagy esetleg, azt a párat, ami véletlenül a kottatartóban maradt. Általában mindig leverem őket. Ezért is tanulom meg mindig fejből őket, ami könnyen megy, mivel első hallásra el tudom játszani… általában. De most biztosra akartam menni abban, hogy jól játsszam el. Egy elütést sem engedhetek meg magamnak, egy ilyen színvonalas iskolában.
                - Több mint egy éve, hogy ide jársz, nem kell ennyire hajtanod. Mindenki tudja, hogy király vagy.
                - Tanulni jöttem ide, nem lazulni.
                - Tudom. Egyébként hol is laksz? Te voltál már mindenkinél, de még senki sem volt nálad. Hogy van ez?
                - Még mindig ezen vagy fennakadva? – sóhajtottam, és a vállamra csaptam a már telepakolt táskámat.
                - Igen! Örihari. – fordított hátat.
                - Oké… akkor, ha most ráérsz, feljöhetsz hozzám… - engedtem neki. Ami azt illeti, az osztály nagy része, már járt nálam, csak ő nem. Pedig vele jöttem ki a legjobban.
                - Minden megbocsátva! – csapott vállamra. – Indulás!
                - Idióta. – forgattam meg szemeimet.

-Légy üdvözölve szerény hajlékomban! – tártam ki előtte a bejárati ajtóm. Egy zsákutcában lévő, régi, kissé rozoga, téglaépület tetőterében lakom. Ami kicsi, de épp elég egy szobának, egy fürdőnek, konyhának, és ami legfontosabb, elfér benne a zongorám, és van erkélyem is!
A kilátás pedig gyönyörű. Ami azt illeti, csak emiatt vettem ki ezt a kislakást.
               - Szóval, így él, egy végzős zeneszerző! – huppant le a kis babzsákomra. – Otthonos. – nézett körbe felületesen.
               - Örülök, hogy elnyerte tetszését, uram. Esetleg kávét? – vettem le tornacipőimet, és az apró konyhába mentem.
               - Tudod, hogyan szeretem!
               - Persze. Feketén, mint amilyen te is vagy.
               - Hé, ne légy rasszista!
               - Rasszista? Én? Néztél már rám? Ázsiai vagyok! – mutattam arcomra, miközben behoztam a gőzölgő csészét. – Neszeee~ - nyújtottam át neki.
               - Chh.. áh! Ez forró! Mégis mit képzelsz? Csak úgy ide nyomod a kezembe ezt a forró cuccot? Egy zongoraművésznek fontosak az ujjai!
               - Na, nem mondod…
               - Egyébként. Mikor utazol Dél-Koreába? – kortyolt a fekete italba.
               - Majd az érettségi és minden iskolai banzáj levonulása után. Nyár közepén. Akkor talán lesz egy kis szabad időm. – túrtam újabban már világos szőke hajamba.
               - Tudod. Nem értelek. Itt van neked egy rakatnyi felkérés a Broadway-től kezdve a Washingtoni operákig, emellett, nem egy film betétdalt írhatnál itt, Amerikában. Nem, te elmész Szöulba, ahonnan nincs semmi meghívásod! Na, ez a merész életmód!
               - Nem maradok sokáig. Csak pár hétig. Ősztől beiratkozom az egyetemre, ITT, szóval nem leszel egyedül.
               - Még szép, hogy itt. Le is vágnám a lábaidat, ha nem így lenne. – tette le, most már üres csészéjét maga mellé. – Viszont, ahogy ismerlek, kihasználod majd, hogy lehet évfolyamot ugrani, ha elég jó vagy. Fogadjunk, hogy mire, én épp, hogy befejezem a másodikat, te már lediplomázol, és elhúzol innen.
               - Ez nem is igaaa… - ő pedig rám nézett. – oké, teljesen igazad van. – vallottam be.

               - Egyébként, megmutathatnád, hogy mivel is készülsz az utolsó, nagy előadásra ebben az iskolában. Kíváncsi vagyok, és én akarom először hallani.
               - Rendben. De nem nevethetsz.
               - Ének is van hozzá?
               - Igen.
               - Pofám lapos! – csapott szájára, majd követett a zongora irányába.

♪♫I'm goin' to California
To live in the summer sun
The streets are made of silver
I'm like a rabbit on the run
Philidelphia freedom
Well its not like you have heard, no, no, no
This city of brotherly love
Is full of pain and hurt♫♪

Hatalmas beleéléssel énekeltem a lassú, melankolikus szerzeményemet, amit a kötelező darabok mellett fogok majd eljátszani a jövő héten.

Itt az ideje, hogy az eddiginél is nagyobb nevet szerezzek magamnak a zene világában.