Én csak belehalok a hiányába 1. rész

„Én… csak belehalok a hiányába.”

-          Hey! Zoey!

-          Ah… igen? – vettem ki fülhallgatóimat, majd felemeltem fejem, hogy a csokoládébarna szemekbe nézhessek.

-          Mennünk kell! Mindjárt kezdődik a meghallgatás! – mutogatott kezével nagy ívben össze-vissza az idegességtől, majd rövid, zselézett barna hajába túrt.

-          Amber Liu! – emeltem fel a hangom, miközben felálltam, hogy egyenesen a szemébe nézhessek – Ha tönkre mered tenni a mesterművemet – mutattam hajára – én esküszöm..!

-          Lányok! Indulás! – szakította félbe mondatom Mr. Liu.

-          Egy perc! – mondtam, majd barátnőmre néztem. – Na, menjünk, és mutasd meg nekik! – kacsintottam, majd leterelgettem.

Amber egész úton, míg az SM Los Angeles-i meghallgatására nem értünk csak magában mondogatta a szöveget, mivel attól félt a legjobban, hogy elfelejti.
A terepjáró leparkolt, a motor leállt, és az autóra csend telepedett. Amber nagyot nyelt, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem példáját.
                - Mi lenne, ha mégsem mennék be? Úgyis felesleges… - mentegetőzött. Én csak elé álltam, megigazgattam a bő, feliratos pólóját, kicsit helyreráztam a térdnadrágját, majd a deszkás cipőjét is leellenőriztem.
                - Tökéletes! Na, és most menj be! – paskoltam meg a vállát. Ő pedig láthatóan nem támogatta az ötletemet. – Istenem, Josephine! Egy hónapon keresztül csak a te dalodat hallgattam, a te mozgásodat figyeltem, és, hogy mennyire várod, hogy eljöhess! Ha most nekem meghátrálsz, helyben letépem a pólód, és itt hagylak félmeztelenül!
                - Köszönöm. – mosolyodott el megkönnyebbülten kereszttestvérem.
                - Tudod, hogy élvezem! – kacagtam fel. – Fighting! – fordítottam meg, és adtam kezdő löketet az első lépéshez.
Ő pedig szépen lassan eltűnt a hatalmas tömegben, én pedig a váróterembe sétáltam, egyedül. Mivel a keresztapámnak vissza kellet menni, dolgozni.
Percek, órák teltek, és nem volt semmi hír róla. Nem tudom sorra került-e már, vagy még több százan vannak előtte, esetleg, már rég túl van rajta, csak nem talál minket, vagy ha nem sikerült, akkor most talán egy WC fülkében van… gondolatmenetem egy igen ismerős hang szakította félbe.

-ZOOOOEEEEYY!!!! – sikoltott teli torokból, könnyes szemekkel a nálam pár centivel magasabb, és a nyakamba vetette magát.
                - H..héé… - karoltam át esetlenül a fiús testet, miközben ő teljesen összeborzolta hosszú hajamat kezeivel a nagy ölelkezés közben. – Nyugi… néha megesik, hogy a majom leesik a fáról. (szerz. megj.: Amber kínai horoszkópja majom) – simogattam nyugtatóan hátát.
                - Soo Yeon… én… én… be-bejutottam!! - kiáltotta. Könnyei még inkább hullottak vállamra.
                - H-hogy micsodaa?! – toltam el magamtól, hogy a szemeibe nézhessek. – Komolyan mondod? – kérdeztem, ő pedig szemeit törölgetve bólintott. – ÚRISTEN! AMBER JOSEPHINE LIU! BÜSZKE VAGYOK RÁD!! – ugrottam ezúttal én az ő nyakába visítozva. – Adj egy autogramot!
                - Nem adok akárkinek. – húzódott el.
                - Yaah! – böktem meg vállát. – Milyen pimasz vagy az idősebbel.
                - Idősebb? Mennyivel is? Öt perccel? – vigyorodott el.
                - Attól még idősebb vagyok! – villantottam rá 32 fogas mosolyt. – Gratulálok. – mondtam, most már teljesen komolyan, minden vicces félretéve.
                - Köszönöm. – törölte le utolsó könnycseppjét.

                -Te… tényleg elmész? – kérdeztem, könnyeimmel küszködve, fátyolos hangon.
                - Igen. Muszáj. – húzta be a cipzárt bőröndjén. – Azt hiszem mindent eltettem. – nézett körbe a már üres szobába. Csak a fölöslegesnek ítélt, kacatjait hagyja itt, velem együtt. Ez pedig láthatólag nem zavarta. Teljesen bezsongott most, hogy gyakornok lett az SM Entertainment-nél. Világéletében először, elmegy Dél-Koreába. Ott fog élni, egyedül egy kis kollégiumban, annak ellenére, hogy a nyelvet sem beszéli, és tajvani származása létére nem tud enni pálcikával… Apró dolgok, mégis, aggasztanak engem. – Jut eszembe. Írnál nekem pár alap mondatot koreaiul? Persze, ne hangullal, mert azt nem tudom elolvasni. – tett az ölembe egy jegyzetfüzetet, egy mosoly kíséretében.
                - Persze. – vettem jobb kezembe a tollat, miközben másikkal kisimítottam arcomba lógó barna tincseimet. Egy ideig csak néztem a farmeromon heverő kis füzetet, majd írni kezdtem. A köszönésektől, a megszólításokon át, mindent leírtam, amit fontosnak tartottam. – Tessék. – nyújtottam kezébe.
                - Uhh, köszi! – vette át, majd lakbőr dzsekije zsebébe mélyesztette.
                - Lányok! Indulás! – szólt az ismerős hang a földszintről, Amber pedig megragadta a két hatalmas bőröndöt, és megindult a lépcső felé. Én pedig csak nagyokat pislogtam, körül néztem utoljára a szobában, ami most már nem is tűnt olyan otthonosnak, ahogy eddig láttam. Minden, ami Amber volt, eltűnt innen, ez most már csak egy szoba. Lassan követtem őt, és az autónál értem be őket, ahol ők épp az utolsó csomagot tették be a kocsiba. – Mehetünk! – szállt be a sofőrülésre.

                A percek ijesztően gyorsan teltek, egyre közelebb került a repülőtér, és ezzel egy időben egyre távolabb éreztem magamtól, a mellettem ülő, elképesztően boldog Ambert.
Olyan, mintha már most mérföldekre lennénk egymástól. Csak üres tekintettel bámultam ki a Los Angeles-i forgalmat figyelve, tudtam, ha most megszólalnék, teljesen az ellenkezőjét mondanám annak, amit kellene, és könnyekben törnék ki.  De neki most nem erre volt szüksége, nem kell neki az én marasztalásom, az aggodalmam, semmi. Neki most csak támogatás és bíztatás kell. Amit én most nem tudtam megadni 100%-san. Emiatt pedig önzőnek éreztem magamat, és pocsék barátnak.
               

                Az autó lassan leparkolt. Most Amber volt az, aki izgatottan pattan ki, én pedig aki nagyot nyelve, mély levegőt véve szálltam ki az autóból. Mindenki csicsergett, Mrs. Liu azt ecsetelte, milyen gyakran kell majd a lányának haza írnia magáról, a nővére pasi tippeket adott, az apja pedig megfenyegette, hogy nehogy ki kezdjen egy pasival is, mert csak 15 éves. Vicces volt ezt a családot figyelni, ahogy előttem sétálnak, szorosan egymás mellett, egymás szavába vágva. Sosem néztem őket külső megfigyelőként. Mindig ott álltam Amber mellett, és aktívan részt vettem a beszélgetésben, de most nem volt kedvem ehhez. Inkább csak megfigyeltem őket. A családot, aminek már 15 éve én is része vagyok, születésemtől kezdve. Akárcsak Amber az én családom része is.
Lehetetlen minket elválasztani, legalábbis ezt hittük. Hiszen egy napon születtünk, a másik szülei a mi keresztszüleink, egy óvodába, egy iskolába jártunk, emellett még szomszédok is voltunk. A nap 24 órájában együtt voltunk… és most ő elmegy. Dél-Koreába. Hiányozni fog. Mindenhonnan.
Az iskolából, a buszról, a strandról, a családból… mindenhonnan. Nem is tudom, mit fogok ezek után csinálni. Mindig is egy duó voltunk. Park Soo Yeon és Amber Liu. Mint egy sziámi ikerpár, úgy függtünk egymástól.
                - Nos, itt a búcsú ideje. – vett egy mély levegőt Mrs. Liu, majd lányához lépett, szorosan megölelte, és mindenhol megpuszilta arcát, ahol csak érte. Majd őt követte az apja, és a nővére, utána pedig én következtem. De csak álltam ott, és őt néztem. Az arcát, ahogy barna haja egyszerűen a füle mögé van biggyesztve, pólója kicsit lelóg a válláról, a nadrágja ferdén áll, a cipője nyele pedig felfelé. Elmosolyodtam, ahogy ezt elnéztem. Mindig én voltam, aki megigazgatta a ruháit, aki belőtte a haját…
                - De jó, hogy nem késtünk el! – állt meg mellettem két lihegő, térdükbe kapaszkodó felnőtt. Akik persze, hogy az én szüleim voltak.
                - Emi-omma! Chung Ho-appa! – mosolyodott el Amber. – Képesek lettetek volna kihagyni a lányotoktól való elköszönést? – nézett pimasz tekintettel, csípőre tett kézzel a koreai appa-ra, és a japán omma-ra.
                - Dehogy! – vonta karjaiba először appa, majd omma. Úgy szerették őt, mint a saját lányukat, akárcsak engem. Nekik is fájt a búcsú. De közel sem annyira, mint nekem.
                - A Szöuli járat 5 percen belül indul, kérjük, fáradjanak a kapukhoz a becsekkolás befejezéséhez. – harsogta a hangosbemondó, amitől csak még inkább elszorult a torkom.
                - Zoey…
                - Amber Josephine… jó utat. – léptem hozzá gyorsan, majd magamhoz öleltem. – Vigyázz magadra. – suttogtam fülébe, majd elhúzódtam. – Menj, lekésed a gépet. – fordítottam meg. – Bye, bye~ - integettem neki.
                - Vigyázz magadra. – mondta, majd végleg elköszönt mindenkitől, és átment a kapun. Amint ki került a látószögemből a mosoly helyét átvette egy remegő alsó ajak, a smiley eye helyén pedig egy könnyekkel teli, szomorú pillantás volt, a kezem pedig megállt a levegőben.

Olyan érzés volt, mintha a szívem megállt volna dobogni.