Give me Love 5. rész - Szeret, nem szeret

            -Nem érek r-
            - Minho, ez fontos, ledobod a feneked arra a vastag porral fedett kanapéra, és végighallgatsz. Aztán meg kitakarítasz, mert mindjárt megfulladok a pormadaraktól amik a levegőben repkednek – húzta el a sötétítő függönyöket a nappali ablakánál, és –valószínűleg – hetek óta először nyitotta ki az ablakot.
            - Most nincs kedvem ehhez... és csak, hogy tudd, soha többet nem hallgatok rád. A tegnap estém maga volt a pokol. Minden egyszerűbb lesz ha ezt az egészet feladom – csapott egyet a kanapén elfekvő színes díszpárnára.
            - Először is; ezt nehogy újra merd csinálni... koponya alakú porfelhő szállt fel a kanapédból. Másodszor is; tessék – nyújtott oda neki egy vörös rózsát.
            - Ezt meg minek? –vette el indulatosan.

A szerelem jelképe. A vörös rózsa. Mi sem mutatná be ennél jobban eme érzés tulajdonságait.

            Hiszen a szerelem gyönyörű, hívogató, és csodás. Ha tehetné, az ember egész nap csak szerelme tárgyát csodálná, s mikor a szakadó eső gyöngyöző vízcseppekkel toldja meg ezt, csak még gyönyörűbbnek látszik, a gyémántként ragyogó aprócska cseppektől.
            A növény, ami abban az időben tud az egyik legszebb lenni a borús tájtól, mikor mindenki inkább az ágyában gubbasztana, ki sem mozdulva, hiszen az időjárás nem kecsegtet semmi jóval. Mégis, eme látvány erőt ad. A vérvörös szín, mely az egyként löktető szívet juttatja eszünkbe, mely vért pumpál minden testrészünkbe, pirospozsgássá téve arcunkat, ahogy a tévé előtt összebújunk szerelmünkkel.

            A zöld kis szára, mely az utat szimbolizálja, mi a vörös, gyönyörű végkifejlethez vezetett. A rajta lévé tövisek pedig az út nehézségeit, és a szerelem fájdalmasságát mutatja.
Ha nem vagy óvatos, mikor találkozol ezzel az érzéssel, könnyen csapdába esel, és a hirtelen elmerülésben tövisbe nyúlsz, mely sebet hagy, és fájdalmat ad csak.
            Nincs rózsa tövis nélkül.
            Miképp nincs igaz szerelem fájdalom nélkül.

            -Játszunk – jelentette ki könnyedén Kibum.
            - Mégis mit? – nézett fel táskás szemeivel, majd rögtön visszavezette tekintetét skót mintás zoknijára, miképp a ragyogó napfény eljutott íriszéig, fájdalmat okozva, hisz alighogy mozdult ki otthonról. Most, hogy az iskolában őszi szünet van, a foci bajnokság pedig csak egy hónap múlva kezdődik.

            - Sziromjáték. Tudod, ez a „szeret, nem szeret” dolog. Na, kezdj el tépkedni. Abban az esetben, hogyha szeret, akkor találkozol Taeminnek és elmondod, mit érzel, és ha nem szeret, akkor... nem, akkor sincs más, akkor is el kell mondanod. Mostantól nincs visszakozás. Ha már felrobbantottuk a bombát, építsünk valamit az eltűnt város helyére. Nem ez a legszebb hasonlat a szerelemre... de... mindegy. NA, gyerünk, tépkedj, mert ha nem tépsz, én tépek. Csak én téged foglak. Ideje már észhez térned.
            - Oké, oké. Akkor... szeret – tépte le az első szirmot – nem szeret – ejtette le a második vörös szirmot is. Majd a virág lassan elfogyott, míg nem, csak egy maradt. Minho ujjai közé vette az apró, puha kis szirmot. – Szeret – gördült le ajkairól a szó, majd megfagyott.

            Valamiért kellemes, bizsergető érzéssel töltötte el ez. Persze, tudta, hogy nem jelent semmit. De gyerekkorában sokat játszott ilyet, akkor hitt benne, hogy ez igaz, és valóban az igazságot mondja a virág szirma a másik fél érzéseiről. De ma már ennél racionálisabb.
Már nem képes úgy hinni a tündérmesékben, mint akkor.
            Majd az apró halvány mosoly, mely az imént kúszott csak fel telt, halványrózsaszínes ajkaira, eltűnt onnan, ahogy eszébe jutott egy emlékkép.

~Négy évvel korábban~

            -Szeret, nem szeret... szeret! Nézd, Minho! – mutatta fel a kamilla virág utolsó szirmát, és a sziromtalan virágot, melyen már csak a sárga porzó maradt meg. – Szeret!
            - Igen, látom. Ez jó hír, nem? – támaszkodott meg két könyökén, ahogy a réten feküdt a rengeteg virág között. Ez csak egy átlagos hétvége volt, mikor nem volt kedve otthon punyadni, ezért inkább kijött ide olvasgatni, de persze, társasága mindig akadt, amit nem is bánt. Hiszen ki kívánhatna jobb társaságot annál az embernél, aki ragyogó napként világítja be az autonóm pergő napjait, elűzve a szürkeséget az égboltról a legnagyobb vihar esetén is, és szivárványt hozva helyére. Mégis ki lenne képes nem örülni egy ilyen embernek?
            - De. Ez a végső pont. Megígértem magamnak, hogy ha az utolsó szirom azt mondja „szeret” akkor elmondom neki – tette el a virág apró kis szárát, hogy emlékezzen erre.
            - Értem. Akkor, sok sikert, bár nem tudom ki az. Biztos szerencsés fickó – mondta, majd ránézett a saját kis virágára „nem szeret”. De, hát ez még semmit nem jelent. – Mikor mondod meg?
            - Holnap este a Han folyónál. Az romantikus, nem? – sandított az idősebbre, megerősítést várva.
            - Igen, az. Szép kezdet – bólintott, kis mosollyal arcán, majd felült most már teljes egészében.

     ~Jelen~

            - Minho... Minho! Minhooo! – suhintotta el arca előtt kezét Kibum egy párszor, majd mikor barátja magához tért az elbambulásából sűrű pislogások közepette, realizálta, hogy sír.
Sírt.
Ettől az emléktől.
            Mert most már, így négy évvel később tudja, hogy az a nap, ott a réten lett volna az esélye annak, hogy elmondja. Talán az volt az utolsó is.
            Ő már kezdi gyanítani, hogy hirtelenében - mondhatnám: alattomos módon és váratlanul - szerelmes lett, észleli, hogy puha felhőcskéken lépdel, de tudja, hogy ezt titkolnia kell. Miért van úgy teremtve az ember, hogy tilalmat érez, ha ki akarja tárni a lelkét?

            Miért nem lehet teljesen őszinte egy érzés miatt, azzal, akinek minden titkát és élete minden egyes aprócska részletét felfedné. De nem lehet.

            Akkor és ott, azon a virágos réten ő bíztatta arra, hogy valljon szerelmet Jinkinek.
Bár, ne tette volna. Bárcsak az a virág mást mutatott volna. Talán a sorsnak az volt a végső jele neki? Hogy neki és Taeminnek soha nem lehet közös jövőjük?
            Hogy életük vörös fonala, sosem fut majd össze?

            Emlékszik, akkor, négy évvel ezelőtt, másnap Taemin kihívta a Han folyóhoz, késő este. Boldog volt, és reményteljes. Ő lesz hát az, akinek Taemin aznap elmondja az érzéseit!
            De csalódnia kellett. Taemin őt csak mint legjobb barátja hívta oda, hogy elmondhassa: Jinki elfogadta az érzéseit, és randevúzni fognak.
            Aznap este a szíve aprócska szilánkokra tört, melyek az óta sem forrtak össze.

            De ekkor beugrott neki valami. Egy ígéret. Amit ő maga tett, mikor eltette azt a virágot a táskájába a réten.

„A szerelmem az enyém, és annak adom, akinek akarom, akkor is, ha nem viszonozza. Persze nagyszerű lenne, ha viszonzásra lelne, de ha nem, az se baj: türelmes vagyok. Nem adom fel, tovább ásom magam alatt a gödröt, mert tudom, hogy a mélyén víz van: éltető víz.”

            Az a víz még mindig ott van. Csak ásnia kell. Mélyre.
            - Köszönöm, Kibum – mondta, majd rohant is az ajtóhoz, hogy belebújjon cipőjébe, meg persze meleg, vastag kabátjába és útja egyenesen a rét felé vezetett.
            Ott kell új erőre kapnia. Azon a titkos, hegycsúcsi kis réten kezdődött ez az egész.
Az akkori őszinte, még fájdalommentes érzelmeiből kell új erőt merítenie magának.
           
            Mikor kilépett a fák rengetege közül, egy alakot pillantott meg a reggeli ködben.
Ismerős volt, de nem tudta kivenni, ki is az, ahhoz túl távol volt, és persze háttal állt.
            Majd a homályos emberi forma fordult egyet.
            - Minho? – hallotta meg az oly ismerős hangot, mely egyszerre volt számára örömzene és melankolikus melódia.
            - Taemin? – indult el felé. – Te meg mit keresel itt? Ilyenkor?
            - Ki kellett jönnöm. Tudnom kell valamit. Tudod, akkor... négy évvel ezelőtt, mikor a sziromjátékot játszottam. Akkor nem az jött ki, hogy „szeret”. Csaltam. Becsaptam magam. Mert azt akartam, hogy az legyen a végeredmény. Mert akkor, akkor még nem voltam szerelmes Jinkibe. Csak szerettem, ahogy gondoskodik rólam. Persze, idővel szerelembe estem vele. De ha belegondolok, hogy az egész kapcsolatom egy hazugságra épül...
            - Mire akarsz kilyukadni? – tette fel a kérdését Minho.
            - Akkor... mi lett volna, ha aznap este, ugyanezen elv alapján neked vallok szerelmet? Hiszen, te is ugyanúgy gondoskodtál rólam, mint ő. Én mégis neki tettem vallomást. De, miért? – nézett fel az idősebb hatalmas szemeibe, melybe most belehullott sötétbarna haja.
            - Talán mert... nem akartad elrontani a barátságunkat.
            - Talán – bólintott, elmosolyodva. – Sajnálom, hogy így megostromoltalak. Csak... jó, volt ezt kiadni magamból.
            - Taemin, most mondhatok valamit? – kérdezte a hidegtől és a bevallás miatti feltámadt félelemmel, remegő ajkakkal.
            - Mondj bármit, meghallgatom, ezek után még a 2002-es világbajnokság kivesézését is végighallgatom, mert végig hallgattad a kitörésemet.
            - Nem, most nem akarok ilyesmikről beszélni... Csak hagyd, hogy elmondhassam, mit érzek, hogy jól érzem magam veled, és hogy bár borzalmas a kávéd, mégis mindent megadnék azért, hogy minden reggel ihassak belőle. Mert, már jó ideje szerelmes vagyok beléd, Lee Taemin – majd közelebb lépett hozzá, míg végül, egy centi sem választott el őket egymástól, és ajkait ajkai közé fogta.

            Meg kellett csókolnia, fejfájós kényszert érzett, hogy megcsókolja. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karjaiból.