Give me Love 6. rész - Rossz hír

            -Nem... ezt nem lehet – lépett el a fiatalabb a magasabbtól, és hátat fordított neki. Nem teheti! Hiszen ő... ő valaki másnak a vőlegénye, egy másik férfi jegyese. Nem az övé. Ő...
            Ő most megcsalta azt, aki a legfontosabb volt számára. Megcsalta azt, aki mindent megadott neki, aki mellett boldog volt. Akivel közös, hosszú és boldog életet tervezett.

            Hogy majd együtt, megöregedve üldögélnek teát szürcsölgetve, az öreg tornácon, miközben az unokáik kacagását hallgatják a kertben.

            -Taemin... sajnálom. Én ezt nem akartam. Vagyis... nem így. Nem akartam elrontani a kapcsolatodat. Kérlek... bocsáss meg – gyűltek könnyek az idősebb szemeibe. Talán most látja utoljára Taemint.
            Ezek után még azon sem lepődne meg, ha nem találkozna vele a másik.
Ha látni sem akarná, mert undorodik tőle. Mert ez neki túl sok.
            Mindebbe belegondolva, megsajdult a gyötrelmektől szenvedő szíve.
            Amikor pedig a másik felé fordult, annak sötét szemeibe nézett de nem tudott kiolvasni belőle semmit.

            Abban a rövid időben, mikor Taemin szólásra nyitotta száját, de azon még nem jött ki hang, szíve fájdalmasat dobbant.
            - Nekem most... most mennem kell – mondta, majd megigazítva vastag téli kabátját elindult.
            A másik pedig csak nézte, ahogy a fiatalabb eltűnik az erdő sötét rejtekében.
Miért van az, hogy ő mindig csak távolodó alakját láthatja?
            Miért kell ennyire szánalmasnak éreznie magát, ilyen reményvesztettnek egyetlen érzés miatt?
Másoknak oly könnyen mennek az ilyen dolgok. Körülötte mindenki szerelmes és boldog.

            Ott vannak Victoriáék, ők már hét éve alkotnak egy párt, Amber és Krystal párosa csupán hat éve talált rá a boldogságra a másik félben, és az újdonsült nászpárjuk, Kibum és Jonghyun... egyedül ő ennyire szerencsétlen, hogy már évek óta egy reménytelen helyzetben él.

            Hogy egy reménytelen kapcsolatban bízva őrzi meg érzelmeit, egy olyan személy iránt, akit ez hidegen hagy, és tudomást sem véve róla, hagyja ott mindig, minden helyzetben, haza rohanva, tovább döfve a tőrt a másik szívében, aki nem érti... hol ronthatta el ennyire.

            Melyik volt az a pillanat a múltban, amikor elengedhette volna az őt láncon fogva tartó érzéseket, és szabad lehetett volna megint, elengedve mindent, ami a másikhoz köti. Szabad akar lenni végre. Nem függni mástól.
            De az ő lánca, mely szárnyait köti meg, a fiatalabb bokájára vannak kierősítve.
  A szabadság, és függetlenség elérésének vágya csak olyan emberben merül fel, aki még reményekből él.
           

            Lassan hazaindult, fejét lehajtva, sétálva haza, a macskaköves úton, egymagában.
Még sosem érezte magát olyan magányosnak, mint aznap.
Sosem csalódott még ekkorát magában, az életében, a létezésben, és minden másban.
Hogy lenne képes ezek után újra, és újra felállni, mikor őt újra és újra egyre csak mélyebbre taszítják a pokol önpusztító mocsarában?

            -Üdv. Na, hogy ment? – állt elé Key, majd Minho hirtelen felkapta a fejét.
Mikor ért haza? És... Kibum mégis mi a fenét keres a lakásában?
            - Te mégis, hogy jöttél be? – nézett zavartan az alacsonyabbra.
            - Nem emlékszel? El se mentem. Csak kiviharzottál, én meg mivel ma nincs dolgom itt maradtam, hogy megvárjam, mit fogsz tenni. Az arcidból ítélve pedig... tettél valamit, amitől csak rosszabbul érzed magad, szóval, mit, és hogyan basztál el most? – tette karba kezeit maga előtt, neki dőlve az előszoba falának, várva a másik válaszát.

            - Jaaa... tényleg. Itt hagytalak a lakásban – bólintott, majd elkomorodott. – Én... találkoztam Taeminnel – lépett beljebb a lakásába, és leült az ebédlőasztalához.
            - Remek! Na és? Beszélgettetek? Megittatok valamit? Mondtál neki „valamit”? – csinált ujjaiból idézőjelet, majd leült a fiatalabbal szemben. Nem tetszett neki ez az egész. Olyan búskomor hangulata van a másiknak. Történt valamit, aminek nem kellett volna, vagy olyan, aminek már rég megkellett volna, csak nem így. Idegesen, ujjaival dobolva az asztaltetején várta a választ.
            - Megcsókoltam – mondta ki egy levegőre, majd sóhajtott egy nagyot. Nem mert felnézni Kibum szemeibe. Félt, hogy mit látna bennük. Nem akarta azt, hogy megutálja őt emiatt. Hiszen ő most olyat tett, amire lehet, hogy egy kapcsolat ráment. Key pedig utálta a tisztességtelen játékot.
            - És, mit reagált? – az idősebb hangjában nem volt undor, vagy megvetés. Nyugodt volt, mint mindig. Nem haragszik rá?
            - Elrohant. Bocsánatot kértem, majd elrohant. Istenem... teljesen elbasztam az egészet! Ezek után egészen biztos, hogy még csak látni sem akar! – túrt bele idegesen, remegő kezekkel dús hajába, belemarkolva tövébe, hogy valamin mégiscsak levezesse a feszültségét.
            - Sajnálom – sóhajtott egyet a másik, nem tudva, mit tegyen, a földet bámulta, majd rájött, mondania kell valamit. – De tudod... akkor sem szabad feladnunk a reményt, ha jelenleg úgy tűnik, vagy speciel teljesen biztos vagy benne, hogy... senkinek sem kellesz. Mert te is tudod, hogy a vihar után nyílnak a legszebb virágok. Mert hát, a hősök sem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ezért lesznek hősök. Szóval, állj fel arról a rothadó kanapéról, szellőztess ki, mert megfogsz fulladni, mosd ki a ruháidat, és térj észhez. Ja, és ma este, a bárban, tudod, péntek van. Bár-nap – intett egyet, majd távozott. Tudta, hogy most hova kell mennie, oda, ahol mindig van egy mentőterv, minden helyzetre.

~

            -Hogy Ő... HOGY Ő... HOGY Ő, MEGCSÓKOLT? – vert le egy vázát a kávéző asztalról a nappaliban, Jinki. – HOGY MERT EGYÁLTALÁN HOZZÁD ÉRNI? CSAK... CSAK LÁSSAM MEG ÉS DARABOKRA TÉPEM! – őrjöngött tovább, üveget üveg után törve, ezzel a földre öntve egy igen drága Cháteau Lafite Rothschild bort is, melyet Taemin tavaly adta neki születésnapja alkalmából. Még bontatlan volt, mivel Jinki a megfelelő alkalmat várta a felbontására.
            - Kérlek... nyugodj meg... – kérte reszkető hanggal és könnyes szemekkel vőlegényét az ifjabb, miközben inge alját markolta kezével oly’ erősen, hogy ujjai vége elfehéredtek az erőtől.
            - Nyugodjak meg... NYUGODJAK MEG? MÉGIS, HOGY A FENÉBE TUDNÉK MEGNYUGODNI, MIKOR AZ A... AZ A SENKI HÁZI, UTOLSÓ FÉREG ILYET TESZ, AZ ÉN AZAZ AZ ÉN VŐLEGÉNYEMMEL?! NEM, MOST NE MOND, HOGY NYUGODJAK LE! MERT NEM TUDOK! ÉN MOST MEGYEK ÉS BESZÉLEK VELE! NEM MEHET ÍGY TOVÁBB! – mondta, letépte kabátját a karnisról, és kirohant a házból, egyenesen a garázshoz sétálva, hogy kocsiba üljön, és Minho lakásához induljon, hogy azon vezesse le a dühén, akin le kell. Hiszen ő, Ő tett tönkre mindent most!

            Gyűlölni olyan, mintha gondolatban megölnénk azt, akit gyűlölünk, elvben megsemmisítenénk, elvitatnánk jogát a puszta vegetálásra is. Gyűlölni valakit, annyit jelent, hogy szálka szemünkben az is, hogy él... nem elégíthet ki más, csak ha ő eltűnik és nincs többé.

            Mindeközben Taemin sírva rogyott a konyha hideg kövére, kezeit arcára szorítva, olyan hangosan felsírva, hogy bárki hallotta, akármennyire is keményszívű lett volna azaz ember, átölelte volna most őt.

         Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált: a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát.

            Létezhet szerelem fájdalom nélkül? Régen azt gondolta, igen; neki könnyű volt a szerelem.  De most már tudja; ez nem ilyen egyszerű. Minden sokkal bonyolultabb.
Az érzelmek világa bonyolultabb, mint a matematika, a mikrobiológia, vagy bármi.
Nincs hozzá szótár, segítség, súgás, puska... mindent sajátmagunknak kell megtapasztalnunk.
Sehol sincs egy tábla, mint a sztrádán; Vigyázz, lassíts, veszélyes!
            Azokat a táblákat már csak utólag veszi észre az ember. Akkor látja már csak meg, hogy hol is voltak a figyelmeztető jelek.

~

            -Üdv! Segítség kellene! – állt meg a szőkeség a már jól ismert, sötétbarna ajtó előtt, erősen kopogtatva rajta, miközben az előbbi két mondatot ismételte végeláthatatlan módon, mígnem, az ajtó kinyílt.
            - MIVAN?! – dörzsölte meg szemét dühösen, miközben hálóingében, még kócos, hosszú barna hajával neki dőlt az ajtókeretének. – Csinálj amit akarsz, csak hagyj aludni – indult el befele, hogy visszadőljön az ágyába, az emeleten, de mielőtt még ezt megtehette volna, Kibum elkapta csuklóját és berángatta őt a nappaliba.
            - Jinri, ez most komoly, nyisd azokat a csipás szemeid, és nézz ide, IIIIDE! – mutatott saját két szemére. – Lassan elmutatom mit történt. Ez itt Taemin – emelte fel az egyik mutatóujját – ez pedig Minho – mutatta fel a másikat és – és ezek ketten – tette össze két felső ujjbegyét, kicsit meg is mozgatva azokat.
            - Szóval. Te most azért zaklatsz engem délután egy órakor, mert ezek ketten nem bírtak a vérükkel és csőröztek? Mondj valami újat, ilyet már láttam – rántotta meg vállát, és eldőlt a kanapén, lábait a másik ölébe téve.
            - Téged ez egyáltalán nem is- hogy mi?! Mégis, mi az, hogy „ilyet már láttam” – utánozta túljátszva Sulli hangsúlyát. – Mit láttál?!
            - Hát csókot. Taemin és Minho közt. De annak már vagy ööö... sok éve. Még egyetemisták voltunk akkoriban.
            - Mármint... a múlt évre gondolsz, Ms. Giant Baby? – vonta fel szépen szedett szemöldökeit.
            - Hogy a – lendítette lábát, amivel a másik combhajlatát találta el, mire a másik fájdalmasan felnyüszített, a fájó részre szorítva kezét. – A következő alkalommal nem megy mellé. Szóval, még azt hiszem szilveszterkor volt. Minho megcsókolta Taemint éjfélkor. Naaaagyon romantikus volt és főleg nyálas. Azt hittem Minnie ott helyben megfullad a másik nyelvétől. De annak nagyobb szája van, mint gondoltam. Gondolom ez felétek, Homo Landen egész jól jön, nem? – ekkor pedig az ő combjára csaptak rá – Oké, kvittek vagyunk! – vette le lábait a másik öléből, és egyenesen, kihúzva magát ült, ahogy az egy nőtől illik... illetve illene.
            - Akkor... ez most... ÁHÁÁ! – emelte ujját a magasba, mint aki rájött valamire.
            - Mit találtál ki? – nézegette frissen manikűrözött körmeit addig a fiatalabb.
            - Semmit – sóhajtott nagyot. – Nem tudom mit kellene tenni. Minden olyan bonyolult. Minhonak joga van a boldogsághoz, és Jinki... nem is tudom... rendes fickó, én is tudom... de valahogy nem illenek össze.  De viszont, ha Taeminnek ez kell, akkor nincs jogom ahhoz, hogy szabotáljam ezt az esküvőt. Ahh! Miért nekem kell minden ilyen dolgot megoldanom? – hördült fel.
            - Ha jól tudom te vagy Mr. Kerítő, úgyhogy megoldod – ekkor egy ásítás hallatszott a hálószoba felől, majd léptek, míg végül egy félmeztelen férfi bukkant fel, aki hirtelen zavarában elmotyogott egy köszönést és visszavonulót fújt.
            - Ő meg? – nézett kérdőn a másikra.
            - Ó, hát ő... Ő... ömm... izé, a neve az... „Egyéjszakáskaland a szexipasivalaklubból” vagy valami ilyesmi lehet, nem tudom – vakargatta meg nyakát, és inkább az ellenkező irányba nézett, mintsem Kibum szemeibe.
            - Ezek szerint még mindig nincs kedved megállapodni egy pasi mellett.
            - Nem, és nem is lesz. A házasság meg ilyesmik nem nekem valók, mert én túl tökéletes vagyok hozzá. A tökéleteseknek pedig tökéletes párra van szükségük, ezért nekem soha nem lesz párom, mert a két tökéletes kiüti egymást. Túl sok a királyság, meg ilyesmi tudod.
            - Nem, ez nem volt egoista megszólalás, és kicsit sem vagy narcisztikus, ez teljesen normális – bólogatott, erősen szarkasztikus hangsúllyal beszélve.
            - Most nézz rám –állt fel. - Hozzám minimum Herkules illene, vagy ööö... hmm... tudod volt az a film, amit együtt néztünk és volt benne az a szexi pasi is...
            - World War Z? Brad Pitt?
            - Igen, igen! Brad Pitt! Na, minimum ő!
            - Fúj... Brad Pitt?
            - Mi? Mégis mi bajod vele?
            - Hát csak annyi, hogy... – és ezzel kezdetét vette egy újabb hosszú vita, a „kik a jó pasik” témakörben Kibum és Jinri között.

            De Key nem felejtette el egy pillanatra sem azt az új információt, amit megszerzett.
Taemin és Minho korábban már csókolóztak. Így pár dolog egészen más megvilágítást nyert a szemében.

~

            -Szóval, Kibum nálam aludt – kortyolt bele a meleg fekete, kávéba, amit Luna készített neki az előbb.
            - Nem akarok tolakodónak tűnni, és pofátlan sem lenni de... DUGTATOK? – hajolt át az asztalon Victoria közelről a másik szemébe nézve.
            - Ha azt mondod ég erre is fogadást kötöttetek – sóhajtott, fejet csóválva. Ezek a nők! Sosem változnak.
            - Mi? Neeem! Dehogyis, mi olyat soha nem tennénk...
            - Nagyon szép a felújított fürdő. Olasz csempe?
            - Spanyol márvány.
            - A lányotoknak mi is a kedvenc színe?
            - Piros.
            - Hogy-hogy nem rózsaszín?
            - Mert nem akar utánzósnak tűnni a rózsaszínnel.
            - És mégis mennyiben fogadtatok?
            - Tízezerben. Basszus! Rafkós vagy, Jonghyun.
            - A legjobbaktól tanultam – mosolygott bele az újabb kortyba.

~

            -Teee...! TE! – ragadta meg rögtön az ajtót nyitó Minho pólójának nyakát. – Teeee piszok nagy mázlista vagy!
            - Mi van? – nézett zavartan a vele szembe álló családra.
            - Gratulálok megnyerted az „Igen, Amber. Természetesen, ma este örömmel vigyázok a kisfiadra” választ. – Mondta hatalmas mosollyal az arcán a másik.
            - Szóval, arra kérsz, hogy vigyázzak ma este Cheol Yongra? – bukkant fel egy aprócska mosoly szája sarkában Minhonak is.
            - Igen, mert a babysitter beteg lett, Kibum pasizik, és utána te jössz a sorban, szóval, ha megkérhetlek... vigyáznál rá? – nézett kiskutya szemekkel. – Ez lesz a második nászutunk. Lécciiiii, apuciii~!
            - Rendben van - bólintott rá, mire előkerült egy kisebb bőrönd Krystal háta mögül, és egy papír, ami tele volt írva mindenféle elérhetőséggel, és mikor-mit kell tenni dolgokkal.
            - Köszönjük. Két nap is jövünk – hajoltak le, hogy mind a ketten elbúcsúzzanak kisfiúktól.
            - Mi? Hogy máris... most... mi? – a lányok már megint megtették. Valamelyik csajpáros felbukkan nála, mindig képesek őt úgy manipulálni a puszta test beszédükkel, hogy képtelen „engedelmeskedni” kéréseiknek.
            - Akkor, sziasztok! Két nap és jövünk! – integettek, majd beszálltak az autóba, és elhajtottak, sűrű integetések közepette.
            Minho mintha még egy könnycseppet is felfedezett volna Krystal szemesarkában.
            - Akkor, öcskös, mit akarsz csinálni? PS? Xbox? Válassz amit csak szeretnél – fogta meg a bőröndjét a fiúnak, majd letette a játékok elé, hogy válogathasson, ameddig ő felcipeli a cuccait az emeletre, és készít egy meleg kakaót.

~

            Taemin már nem is tudta, mióta ül hátát a falnak támasztva az étkezőben, vagy, hogy mikor apadtak el könnyei, miközben jegygyűrűjét markolta erősen jobb kezében, mag balban a telefonját fogta, várva egy hívást Jinkitől, vagy bárkitől, aki híreket ad neki.
            Majd ahogy tovább nézte könnyein keresztűl a képernyőt, melyektől az homályosnak látszott, az felvillant, jelezve egy bejövő hívást.
            Rögtön kipattantak szemei, de a szám akárhogy is nézte nem volt ismerős.
Lelkesedése azonnal alábbhagyott, majd felvette.
            -Haló? – szólt bele a telefonba.
            - Lee Taeminnel beszélek? – szólt bele egy továbbra is ismeretlen női hang a telefonba.
            - Igen – mondta. Nem értette, ki keresi őt most?
            - Maga van megadva értesítendő személyként egy bizonyos Lee Jinkihez. Ismeri az urat?
            - Igen, ő... mi van vele? Történt valami? – szívét rögtön közrefogta egy rosszérzés.
Ahogy hallgatta a továbbra is fennálló csendet a hurok, mely azt a fojtogató érzést keltette benne, csak tovább szorult körülötte.
            Agyán megannyi lehetőség száguldott át, hogy mi történhetett.
            - Az úr autóbalesetet szenvedett.

            A telefon pedig a földre zuhant.