SHINee Key és te 6. rész VÉGE

- Kicsim... Kicsim... Kicsiiim!! – ver fel téged édes, szerelmes, ábrándos álmodból apukád. – Na! Délután van, ideje felkelni! Nem alhatsz estig! – rázza meg a válladat.
            - Jóóóóóóó... – nyögsz fel fáradtan, és csak fordulsz egyet. – Mennyi az idő?  - kérdezed.
            - Hat óra. Ezért már éppen itt az ideje, hogy felkelj, még ha este konce-
            - HAT ÓRA?! – a szemeid rögtön kipattannak, és mint akinek rakétát erősítettek a lábaira, rohansz ki a fürdőszobába, ahol még egyszer ránézel az órára.

Valóban. Este hat óra múlt pár perccel.
            - Miért nem keltettél fel hamarabb?! – mondod, miközben egy arc és fogmosás után visszarohansz a szobádba, apukád pedig még mindig az ágyadon ül.
            - Én keltettelek, de mindig visszaaludtál...
            - Kelthettél volna hosszabb ideig! – ráncigálsz ki minden egyes ruhadarabot, ezzel remélhetőleg meggyorsítva a keresési fázisát az öltözésnek. – Így... így le fogom késni a koncertet! – emelsz magad elé egy ruhát a tükör előtt. Nem jó! Ahhj.
            - Koncert? Milyen koncert? Kicsim, az tegnap volt! – néz rád összeráncolt homlokkal, és összehúzott szemöldökkel. Ja, hogy még nem is szóltál...
            - De, de ma is lesz! És elhívtak! Még a jegyem is megvan már! És... egy óra múlva kezdődik! – veszed le gyorsan a pizsama pólódat, nadrágodat, és már csatolod is a melltartót, csattan a pántja a válladon, apukád elfordul, te pedig már kapod is magadra az újabb koktél ruhát.

            Farmer a szoknyája, a mellrésze pedig csipkés, fehér anyag.
Olyan szép, letisztult ruha, és visszafogott, amiben nem tudsz kilógni a tömegből, sehol.
Na jó, talán egy nudista strandon.

            -Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszön anyukád a konyhából, egy lábassal a kezében. – Épp kész lett a vacsora... de... te mégis mond, hova készülsz? – vágja csípőre a kezét zavartan.
            Ó, igen, még mindig nem magyaráztad meg nekik, hova is indulsz. Milyen koncertre, honnan van jegyed, és hasonlók.

            - Koncertre...? Ugye... elengedtek? Lécci, lécci, lécci! – teszed össze kezeidet, majd visszafordulsz, és felveszel egy bézsszínű magas sarkút. Magasabb, mint az átlag... van, vagy tizenöt centiméter, de nincs időd válogatni most! Nem baj... úgyis csak egy helyben kell állnod.
            - Mégis milyen koncert? Hol? Kik? Kikkel? Honnan van rá jegyed? – jött a kérdés áradat. Felváltva a szüleidtől.
            - SHINee koncert, ööö... a sportcsarnokban, nem messze, tudjátok... és egyedül megyek... mármint... nem! Nem! Ööö... pár barátnőmmel megyek. Az egyik barátnőnk végül nem jön, tudjátok, Hii beteg lett, és azt mondta, hogy odaadja ajándékba, mert még úgy sem vett semmit nekem az érettségire, és most így... ééss... na, lécci!! – adtál be nekik gyorsan, egy olyan kamu sztorit, amit még nem pipált a világtörténelem. Főleg nem, egy ilyen komplett történetet összedobni, ilyen hirtelenjében.

            - Osztálytársakkal? – kérdeznek vissza.
            - Igen, velük. Miért? – Naaaaaaaaaaaaaaaaa?
            - Rendben, menjél csak. – vonják meg a vállukat. – Érezd jól magad.
            - Köszönöööm! – ugrasz... vagyis, ugranál a nyakukba. De már így is eléggé késésben vagy. A koncert a város másik végén van, megint. A kezdésig pedig fél óra van. – Apa... elvinnél, kérlek? Mindjárt kezdődik a koncert, és elfogok késniiii! – toporogsz.
            - Legyen... eldoblak munkába menet. – kapja fel a kocsi kulcsokat a pultról, ad egy búcsúcsókot anyukádnak, és elindul veled az autóhoz.

            Csak nézed, ahogy a GPS egyre kevesebb, és kevesebb megteendő métert mutat a cél felé.
            Várod, hogy megjelenjen a fekete-fehér zászló, és megszóljon a női hang „50 méter”.
Közben felváltva nézed az órával. Az út még hosszú... a kezdés pedig egyre közelebb kerül.
Este hét óra.
Egy kilométer.
            A helyzet pedig egyre kilátástalanabb.
A koncert most, ezekben a pillanatokban kezdődhet, te pedig még az autóban ülsz.
Eléggé távol a céltól. Még legalább negyedóra. Biztos nem engednek már be... Sóhajtasz szomorúan.

            Megérkezel. Már fél órája, hogy elkezdődött a koncert.
Lemondóan sóhajtasz, elköszönsz apukádtól, megköszönöd a fuvart, és a bejárat felé veszed az irányt.

            Szaporázod a lépteidet, belépsz a hatalmas előcsarnokba.
Mindenhol árusok, automaták, ülőhelyek. Rögtön egy biztonsági őrt keresel a szemeiddel.
Aki tudna neked segíteni.
            Meg is pillantasz egyet, pont a bejárat előtt áll, neki dőlve a falnak.

            - Elnézést! Tudna segíteni? Tudja, én a koncertre jöttem... de elkéstem, mint látható... de rajta vagyok a... – kezded el magyarázni a helyzetedet.
            - Sajnálom, de ide most már se ki, se be. Telt ház van. – húzza ki magát.
            - De, nekem van jegyem! Rajta vagyok a-
            - Menj haza. Most már nem engedhetünk be senkit.
            - De... értse meg! Be kell oda mennem! Rajta vagyok a listán! A... VIP listán! Maga, Key írta rá a nevem! – kiabálod kétségbeesetten.

Lehetetlen, hogy ne engedjenek be téged! Be KELL jutnod oda. Be kell menned, és elmondanod neki, hogy... hogy te még látni akarod őt.
Hogy akarod még érezni arcodon a lélegzetvételét. Még meg akarod őt érinteni, ahol csak lehet. Ahol ő csak megengedi neked.
            Nem ragadhatsz kint. Így... így nem hallhatod majd a hangját.

            -Mi történt? – lép hozzátok egy harmadik személy. Fiatal, nagyjából huszonéves.
Nagy, fekete keretes szemüveget visel, kockás ing, farmernadrág, belőtt frizura, kezében pedig papírok.
            - Elkésett. Azt mondja valami VIP. – magyarázza el a helyzetet gyorsan, és röviden a nagydarab biztonsági őr.
            - VIP? De ez nem egy Big Bang koncert... – ráncolja a szemöldökét, majd elneveti magát. – Oké, oké, vicceltem. Szóval, rajta vagy a listán... igaz? – kezd el lapozgatni a kezében lévő papírok közt. – Mi a neved?
            - __________ - mondod, ő pedig tollával keresi ki a neved a hosszú sorokból.
            - Valóban, itt vagy. Gyere velem, beviszlek, csak fent, a nézőtéren már nincs hely. – int fejével, és elindul abba az irányba, ahonnan nem rég érkezett, te pedig követed őt.

            Mekkora mázli...  még szerencse, hogy erre járt. Lehet, hogy sosem jutsz be így... és megint nem tudnál találkozni vele.
            De vajon Key akkor eljönne hozzád utána? Mint tegnap...

            - Mivel mint látom, backstage engedélyed is van, oda viszlek, onnan majd nézheted a koncertet. Persze, ha ez nem probléma... ha akarod, akkor az öltözőben is maradhatsz. – magyaráz előre nézve. - Egyébként, honnan ismered Key-t? – kérdi tőled.
            - Csak nem rég ismertem meg... Megkérdezhetem, hogy a tagoknak... együtt, vagy külön van-e az öltözőjük?
            - Most kivételesen külön. Miért? Kinek az öltözőjére hajtasz? – néz hátra válla felett.
            - Key... – nézel félre kislányos zavarodban.
            - Rendben, akkor oda vezetlek. – villant egy lehengerlő mosolyt, és előre fordul.

            Bevezet téged egy zsúfolt, ruhákkal, és smink asztalokkal teli öltözőbe. Valószínűleg nem egy emberre lett berendezve.
Itt-ott egy-egy személyes tárgy van szétszórva. Egy karkötője, fülbevalója, krémjei, melyekről tudod, hogy az övéi, hála a rengeteg informálódásnak róla.

            Egy órája, hogy tart a koncert. Már rég itt kellene lennie, ilyenkor már a szóló előadások szoktak kezdődni... mégis hol lehet?

            Mint ha csak gondolnod kellett volna rá, ő meg jelent az ajtóban, majd mikor megpillantott téged, a kanapén ülve, le is ejtette kezében lévő vizes palackját.

            -H-hát te? Hogy, hogy itt? Nem a nézőtéren kellene lenned? – hebeg-habog, te pedig elmosolyodsz. Aranyos ez a zavarban lévő oldala.
            - Elaludtam... és elkéstem, csak annyit tudtam kérni, hogy ide, vagy a színpad mögé álljak... és inkább ide jöttem... – vallod be neki.
            - Így már értem. – felnevet, és felveszi előbb leejtett kulacsát a földről. – Viszont, most újra kell terveznem a magánszámomat... – huppan melléd, válladra hajtva a fejét. – Most miattad a szünetemben is gondolkodnom kell... – sóhajt megjátszva a szenvedő alanyt.
            Ez az egész helyzet...
Egy öltözőben vagy vele.
Az Ő öltözőjében.
Vele.
Kettesben.
Az ajtó zárva.
Ő pedig a válladra dönti fejét.
Ez annyira meghitt.

            - Sajnálom. – csak ennyit bírsz kinyögni, elfordítod a fejed, hogy ne lássa mennyire elpirultál.
            - Ugyan. – hunyja le a szemét. – Csak... hadd maradjak most így, oké? Ezzel vezekelsz a bűnödért. – öleli át derekad, mint egy kisgyerek az édesanyját.
            - Persze. – mosolyodsz el, és átöleled vékony testét. - Szeretlek Kim Kibum. Sajnálom, hogy még nem tudom kimondani.

            - Key, te jössz! – üvölti be az ajtó előtt elhaladó Jonghyun, ki se nyitva azt.
            - Aaah... – emelkedik fel válladról. Majd nyújtózkodik hosszasan, mint egy macska. – A’szem mennem kell. – fordul feléd. – Ne fuss el, oké? – kacsint, majd kicsit beleborzol a hajadba, és elhagyja az öltözőt.

            Ahogy becsukódik az ajtó, az agyad kezdi feldolgozni a történteket. Mindent.
A szíved pedig őrült módjára, még hangosabban, és gyorsabban kezd el verni, mint eddig.
Arcodba vér szökik.
Legszívesebben elsikítanád magad, addig ugrálnál a kanapén, ameddig az összes rugója tönkre nem megy, már, ha van benne. És ameddig minimum gumiszobába nem zárnak a viselkedésedért.

            Viszont, van egy dolog, ami még számodra sem teljesen tiszta.
Szereted őt.
            Eddig érted, viszont utána... hogy mégis, hogyan szereted őt.
Szerelmes lennél belé? Vagy ez csak... fan reakció?
Mégis, mit érzel?
Lehetséges lenne, hogy ilyen hamar, ilyen gyorsan beleszeress valakibe?

            Csak gondolkodsz, és gondolkodsz. Valahogy, mindig zsákutcába kerülsz, és nem tudsz rájönni, mégis, mi van a szívedben.
            Vagy az övében. Vajon ő mit érez? Miért hívott el? És tegnap... tegnap miért tette azokat, amiktől szinte sikítottál volna örömödben? Csak hát... nem tehetted. Mégis, hogy nézett volna rád akkor?
            De akkor ez azt jelenti, hogy tetszel neki? Hogy kedvelne? Vagy... esetleg szeret téged?
Nem... nem biztos. Annyi remek lány van a közelében, akiknek tökéletes az alakjuk, tudnak énekelni, jó a mozgásuk, szépek... ott van Jessica a Girl’s Generationből, vagy Luna az f(x)-ből... Sóhajtasz egyet.

            De nem! Nem törhetsz le! Küzdeni fogsz! Fighting!

            Nyílik az ajtó, és egy izzadt, fáradt Kibum sétál be rajta, és ledobja magát a kanapéra.

            - Szia... milyen volt a koncert? Jól érezted magad? – kezdesz társalgásba vele, ő pedig feléd fordítja a fejét, beletúrva vizes hajába.
            - Remek. Csak egy dolog hiányzott... – görbülnek lefelé ajkai.
            - Igen? Mi az? – kérdezed kíváncsian.
            - Egy bizonyos valaki... – sóhajt.
            Ó. Nem vagy képes megszólalni. Ez most... lesújtott téged. Ezek szerint, csak hiú ábrándokat dédelgettél, teljesen feleslegesen.
            Letörtséged valószínűleg meglátszhatott rajtad, mivel Key simogatni kezdi kezedet, nyugtatgatva, azt üzenve „Semmi gond”.
            Csak az a baj, hogy van gond.

            Te kimentél az öltözőből, ameddig ő átöltözött. Hiába mondta, hogy nyugodtan maradj. Neked ez sok lett volna... hogy előtted átöltözzön!
Egyébként is, szükséged van a történtek után egy kis időre, távol tőle. Így ez megfelelő alkalomnak bizonyult, és kihasználtad a lehetőséget.

            Kimentél a hátsó, fellépőknek fenntartott kijáraton, leültél az előtte lévő hosszú lépcsőre, és magad elé meredtél.
Hangosan sóhajtoztál, meg persze átkoztad magad, mivel így, késő este, eléggé lehűlt már a levegő, te pedig a nagy sietségben nem hoztál magaddal semmit. Így dörzsölgeted karjaidat.

- Tessék. – terít válladra egy farmerdzsekit. – Nem túl vastag, de jobb, mint a semmi. – mosolyodik el.
            - Köszönöm. – húzod össze szorosabban magadon. Ő kinyújtja feléd a kezét, te pedig elfogadod. Egy lépcsőfokkal lejjebb áll, mint te.
            - Bocsáss meg. – Oké...~ M...MIII? Bocsáss meg neki? De miért? Esetleg... megölte volna a szüleidet, vagy mi? Mégis mit tett, amiért bocsánatot kellene kérnie? Pont neki? Pont tőled? Mégis, miért?
            - Micsodát? – kérded zavartan.
            - Biztos mondtam valamit, amiért ilyen rosszkedvű lettél... sajnálom, nem akartam, csak mindig jár fölöslegesen a szám... – vakargatja kínosan nyakszirtjét.
            - Nem... semmiség! – rázod meg a fejed, mintha ezzel le is rendezted volna a dolgot. - De... kérdezhetek tőled valamit, oppa? – most, vagy soha...
            - Persze~
            - Ki az, aki hiányzott neked a koncertről? – mondod ki, egy levegővel, gyorsan, és várod a lesújtó ítéletet, mint a kivégzésre ítélt rab az áramütést, egy villamosszékben ülve.
Szemeid pedig lehunyod, melyekben könnyek gyülekeznek. Fájdalmas, már csak abba is belegondolnod, hogy elvesztheted őt. A könnyeid mardossák, égetik szemeid. De nem hagyod legördülni őket.
            Ő feljebb lép egy fokot, felemeli az állad.
            - Te. – mondja, te pedig kinyitod a szemeidet a meglepettségtől. Hogy aztán még nagyobbra nyíljanak.
            Érzed, ahogy ajka a tiédhez ér. És... ennyi volt. Minden kérdésedre választ kaptál, minden félelmed lecsillapult, minden kétséged megszűnt. Amit ekkor érezel, nem egyszerű szenvedély, hanem horzsoló gyengédség, és olyan erős szerelem, hogy belül beleremegsz.
            A csókja lágy, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavar, a pulzusodat az egekbe löki. Ártatlan, bensőséges, a lelkedet perzseli, ahogy hátradönti a fejedet, hogy felfedezzen.

            Vége

Köszönöm szépen, mindenkinek, aki velem tartott ebben a rövid kis történetben, elolvasta, megjegyzéseket írt, stb. ^^
Remélem a következő, hasonló témájú ficijeimet is olvasni fogjátok :'D
Kérlek, írjatok egy átható kommentet az egész történetről, vagy csak a fejezetről, így... búcsúzóul *szippszipp* el se hiszem, hogy befejeztem... áááá ^^ Egyébkéééént~ felötlött benne, hogy ugyanezt, megírom Key szemszögéből is.. érdekelne titeket?:D
Sziasztok!~