Ismerd fel a jelet. Ez mindennél fontosabb, ugyanúgy, mint
amikor égető, viszkető érzésed van odalent. Az is egy jel, és gyorsan orvoshoz
kell fordulni. A beteljesedésedhez mutató jelet is komolyan kell venni, nem
szabad halogatni annak megragadását. A jel szinte egyértelmű lesz, hiszen fura
érzés kerít hatalmába, mikor a lehetőséged felkínálkozik neked. Nem tűnik nagy
ördöngösségnek a felismerés. Pedig valójában nagyon is nehéz! Felismerni az
első jelet, tudni, rádöbbenni, hogy mivel állsz szemben.
Én aznap délután döbbentem rá, arra, ami mindvégig ott volt az orrom előtt.
A dologra, amit bármikor megszerezhettem volna magamnak az elmúlt időkben. De nem tettem.
- Mitsuchi, beszélni szeretnék veled valamiről. – állok fel, és elé állok. Ő pedig csak zavartan néz. – Bocsánatot kérek mindenért, amit veled tettem! – hajolok meg előtte mélyen - Egyáltalán nem érdemelted meg! Én csak egy... egy idióta kisfiú vagyok, kérlek, bocsáss meg!
Nem válaszol. Nem mond semmit.
Már fél perc is eltelt. Még sincs semmi reakciója felém. Talán ennyi nem volt elég. Talán a bűneim olyan súlyosak, hogy ennyivel nem tudom őket meggyónni.
Felnevet. Azon a mély, férfias hangján. Ez a nevetés szívből jön. De most... miért nevet?
Nem mondtam semmi vicceset. Esetleg félreértette?
- Köszönöm. – teszi meleg, hatalmas tenyerét a fejemre, és beleborzol szőke hajamba. – Egyáltalán nem haragszom rád. – von engem karjai közé. – Sosem voltam mérges rád. – Hazug... tudom, hogy az volt... amikor a wc-ben voltunk. Láttam az arcán. Vagy... talán csak összekeverem a csalódottsággal?
Nem is tudom már.
Lehet, arra gondol, hogy így utólag nem mérges rám semmiért. Ami lehetséges. Így utólag... én sem vagyok képes utálni őt. Semmiért.
Csupán magamat. De nem hagyom, hogy újra felemésszen, mint előtte.
Most már... újra önmagam vagyok. Semmi sem árnyékolhatja be az utamat, ami újra virágokkal, és fénnyel teli.
Elhagytam a repedt aszfaltú, kátyúkkal teli, sötét, kihalt, magányos ösvényt.
- Köszönöm. – viszonzom ölelését, és beszívom férfias illatát, amit kölnije kölcsönöz neki.
Most... mást érzek, mikor ránézek, mikor megérintem.
A testemet valami... valami eddig számomra ismeretlen melegség árasztja el.
Mond, mégis mit teszel velem, Mitsuchi Chishou?
A múlt átírható. Amit most megváltoztatok, az a múltamat is megváltoztatja. Nem magát a megtörtént eseményt, hanem a lelkembe írt hatását. Én pedig meg akarom változtatni.
Tudom, hogy ehhez, ő is szükséges. Szükségem lesz ezekre a szorosan tartó, melegséget árasztó, biztonságot nyújtó erős karokra, ahhoz, hogy mostantól, csak előre legyek képes nézni.
Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni", és új életet kezdeni.
Ezért kérlek. Légy a gyilkosom.
A béke egy mosollyal kezdődik. A te mosolyod pedig képes lenne elűzni felőlem az utolsó, apró felhőket is, amik még felettem lebegnek, s követnek. Amik megpróbálnak visszavezetni ahhoz a Keyia-hoz, aki már nem én vagyok többé.
- Hiyama. Tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. – simogatja hátamat, én pedig fejemet nyakába fúrva bólintok egyet.
Nem tudom, eddig miért tettem úgy, mintha nem számítanál. Biztosan csak nem akartam ezt érezni.
Mivel, nem te vagy az egész világ, de tőled lesz jó a világ. Nélküled is élnék, de ennél többre nem lennék képes.
Elmondanám neked. De nem tudom, hogy reagálnál, így csak csendben maradok.
Várom, hogy te szólalj meg, elsőként. Újra.
Én aznap délután döbbentem rá, arra, ami mindvégig ott volt az orrom előtt.
A dologra, amit bármikor megszerezhettem volna magamnak az elmúlt időkben. De nem tettem.
- Mitsuchi, beszélni szeretnék veled valamiről. – állok fel, és elé állok. Ő pedig csak zavartan néz. – Bocsánatot kérek mindenért, amit veled tettem! – hajolok meg előtte mélyen - Egyáltalán nem érdemelted meg! Én csak egy... egy idióta kisfiú vagyok, kérlek, bocsáss meg!
Nem válaszol. Nem mond semmit.
Már fél perc is eltelt. Még sincs semmi reakciója felém. Talán ennyi nem volt elég. Talán a bűneim olyan súlyosak, hogy ennyivel nem tudom őket meggyónni.
Felnevet. Azon a mély, férfias hangján. Ez a nevetés szívből jön. De most... miért nevet?
Nem mondtam semmi vicceset. Esetleg félreértette?
- Köszönöm. – teszi meleg, hatalmas tenyerét a fejemre, és beleborzol szőke hajamba. – Egyáltalán nem haragszom rád. – von engem karjai közé. – Sosem voltam mérges rád. – Hazug... tudom, hogy az volt... amikor a wc-ben voltunk. Láttam az arcán. Vagy... talán csak összekeverem a csalódottsággal?
Nem is tudom már.
Lehet, arra gondol, hogy így utólag nem mérges rám semmiért. Ami lehetséges. Így utólag... én sem vagyok képes utálni őt. Semmiért.
Csupán magamat. De nem hagyom, hogy újra felemésszen, mint előtte.
Most már... újra önmagam vagyok. Semmi sem árnyékolhatja be az utamat, ami újra virágokkal, és fénnyel teli.
Elhagytam a repedt aszfaltú, kátyúkkal teli, sötét, kihalt, magányos ösvényt.
- Köszönöm. – viszonzom ölelését, és beszívom férfias illatát, amit kölnije kölcsönöz neki.
Most... mást érzek, mikor ránézek, mikor megérintem.
A testemet valami... valami eddig számomra ismeretlen melegség árasztja el.
Mond, mégis mit teszel velem, Mitsuchi Chishou?
A múlt átírható. Amit most megváltoztatok, az a múltamat is megváltoztatja. Nem magát a megtörtént eseményt, hanem a lelkembe írt hatását. Én pedig meg akarom változtatni.
Tudom, hogy ehhez, ő is szükséges. Szükségem lesz ezekre a szorosan tartó, melegséget árasztó, biztonságot nyújtó erős karokra, ahhoz, hogy mostantól, csak előre legyek képes nézni.
Amin túllépünk, annak meg kell halni bennünk. Csak utána lehet "föltámadni", és új életet kezdeni.
Ezért kérlek. Légy a gyilkosom.
A béke egy mosollyal kezdődik. A te mosolyod pedig képes lenne elűzni felőlem az utolsó, apró felhőket is, amik még felettem lebegnek, s követnek. Amik megpróbálnak visszavezetni ahhoz a Keyia-hoz, aki már nem én vagyok többé.
- Hiyama. Tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz. – simogatja hátamat, én pedig fejemet nyakába fúrva bólintok egyet.
Nem tudom, eddig miért tettem úgy, mintha nem számítanál. Biztosan csak nem akartam ezt érezni.
Mivel, nem te vagy az egész világ, de tőled lesz jó a világ. Nélküled is élnék, de ennél többre nem lennék képes.
Elmondanám neked. De nem tudom, hogy reagálnál, így csak csendben maradok.
Várom, hogy te szólalj meg, elsőként. Újra.
☆☆☆☆☆☆
Túl idilli
ez a pillanat… mégsem tudok betelni vele, mintha a kisöcsémet szorongatnám a
karjaim közt, úgy bújik, hozzám mintha az élete múlna rajta. Pedig nem vagyok
én senki. Tudod, van az a pillanat, hogy
amikor lefekszem, érzem, hogy hiányzik valami… valaki… aki nélkül már nem tudok
élni! DE ki kell nyitnom a szemem hisz ez csak egy ábránd… soha nem voltam
senki és nem is leszek… Nem megy ez könnyen… Mondom magamnak. Csak egy lépés
előre… mint a pokol kutyáinak a csont.
Te oly
tiszta lelkű vagy Hiya.. nem is .. Keiya… ha akarod, én leszek a szemed …én
tudom látni a miértet s a hogyant…. De ezek csak hangok…a fejemben. Csak
képzelgések s ostoba kósza gondolatok… miközben őt ölelem, s ő ölel engem. –
sóhajtok – Egy kis szerencsével soha többé nem fogsz rettegni…és én sem… Ez nem
megy könnyen – Mondom magamnak- Már bátor vagy és ez egy lépés előre. Vajon vannak dolgok, amiket érzel, hogy meg
kell tenned...? Azért jöttél bocsánatot kérni, mert szerettél volna vagy mert
így helyes?!
Melletted akarok maradni. Ezt tisztán érzem…. ha én nem… ki fog figyelmeztetni, ha harcolni, ha futni kell…Adj még egy esélyt! Csak egyet… ígérem, megvédelek! Legyél, a kéz mely a fény felé vezet engem...! Légy te a társam... ne a magány és a csend…! Kérlek! – De hangosan egy szót sem szólok, megsimogatom a fejét. Ő pedig felnéz rám... mintha azt várná, szóljak valamit. Szeretnék szólni de azt hiszem, semmi érdemes vagy említésre méltó nincs amit mondhatnék.. Csak önző vágyak és gondolatok. Remegek.. pedig igazán nem kellene, nincs miért, de mégis… az egész testem beleborzong Keiya érintésébe. Ahogy a kezét végighúzza a mellkasomon. Ahogy erősebben ölel az oldalamba belenyilal a fájdalom, de nem érdekel. Ha ő okozza, akkor nem érdekel… öleljen, ha ez megnyugtatja… én tudom, mit érzek… de nem tudom ő mit.
Melletted akarok maradni. Ezt tisztán érzem…. ha én nem… ki fog figyelmeztetni, ha harcolni, ha futni kell…Adj még egy esélyt! Csak egyet… ígérem, megvédelek! Legyél, a kéz mely a fény felé vezet engem...! Légy te a társam... ne a magány és a csend…! Kérlek! – De hangosan egy szót sem szólok, megsimogatom a fejét. Ő pedig felnéz rám... mintha azt várná, szóljak valamit. Szeretnék szólni de azt hiszem, semmi érdemes vagy említésre méltó nincs amit mondhatnék.. Csak önző vágyak és gondolatok. Remegek.. pedig igazán nem kellene, nincs miért, de mégis… az egész testem beleborzong Keiya érintésébe. Ahogy a kezét végighúzza a mellkasomon. Ahogy erősebben ölel az oldalamba belenyilal a fájdalom, de nem érdekel. Ha ő okozza, akkor nem érdekel… öleljen, ha ez megnyugtatja… én tudom, mit érzek… de nem tudom ő mit.
De nem kérdezem
meg, nem akarok fájdalmat okozni neked…
- Hiyama én… – felszisszenek, mire ő ijedten enged el -
- Még mindig fáj? – Kérdi aggódó tekintettel.. Olyan jól esik ez a tekintet… az a szempár... már korábban is észrevehettem volna. De elvakult voltam.. Milyen kár.. az ilyen dolgokról pedig egyszerűen hiba lemaradni.
- Egy kicsit, de nem vészes ne aggódj… az orvos azt mondta ahhoz képest, hogy milyen súlyos volt, már egész szép a helyzetem. – Kicsit elszörnyedve hallgatja a mondandómat, majd végighúzza a kezét az oldalamon… mintha minden fájdalmam köddé válna… Hiyama Keiya hogy csinálod?! Áruld el a titkod… A szívem, mint egy őrült… melegséget, érzelmeket költöztettél ebbe az üres héjba… mintha víz kezdene el csörgedezni a kiszáradt folyó medrében… madarak költöztek volna a rég elhagyott fészekbe… Mert nincs sötétség fény nélkül.
Megkönnyebbültem, hogy nem utálsz… de megölsz, ha ilyen szemekkel nézel rám, ha ily odaadással ölelsz magadhoz. Úgy érzem magam, mint egy boldogtalan király… akinek megvan mindene, de még sincs semmije… kicsit vicces, de így igaz. De azt hiszem most szert tettem egy kincsre… amit… pontosabban, akit érdemes megtartani… megvédeni… és nagy becsben tartani… ilyen alkalom nem adódik még egy... Istenem mit kellene tennem?! Annyira szokatlan, de mégis annyira jó érzés... nem tudok betelni vele… többet és többet akarok… mint akkor és ott..
Nem… nem szabadna erre gondolnom... de mégis…az ott… tökéletes volt… annyira… Nem kellene hagynom, hogy az érzelmek elhatalmasodjanak..és eluralkodjanak… az tönkre tenné az idillt… és mindent tönkre tehetne,… de NEM… vagy mégis?... Nem tudok dönteni…- végig simítok Keiya arcán -
- Örülök, hogy végre minden rendben… – felnézek majd újra rá... de nem engedem el az állát- köszönöm, hogy eljöttél… hogy bocsánatot kértél.. Nem is tudod ez mennyit jelent nekem. – Hajtom le hozzá a fejem… - Köszönöm… - szólok halkan és lágyan Megcsókolom.
- Hiyama én… – felszisszenek, mire ő ijedten enged el -
- Még mindig fáj? – Kérdi aggódó tekintettel.. Olyan jól esik ez a tekintet… az a szempár... már korábban is észrevehettem volna. De elvakult voltam.. Milyen kár.. az ilyen dolgokról pedig egyszerűen hiba lemaradni.
- Egy kicsit, de nem vészes ne aggódj… az orvos azt mondta ahhoz képest, hogy milyen súlyos volt, már egész szép a helyzetem. – Kicsit elszörnyedve hallgatja a mondandómat, majd végighúzza a kezét az oldalamon… mintha minden fájdalmam köddé válna… Hiyama Keiya hogy csinálod?! Áruld el a titkod… A szívem, mint egy őrült… melegséget, érzelmeket költöztettél ebbe az üres héjba… mintha víz kezdene el csörgedezni a kiszáradt folyó medrében… madarak költöztek volna a rég elhagyott fészekbe… Mert nincs sötétség fény nélkül.
Megkönnyebbültem, hogy nem utálsz… de megölsz, ha ilyen szemekkel nézel rám, ha ily odaadással ölelsz magadhoz. Úgy érzem magam, mint egy boldogtalan király… akinek megvan mindene, de még sincs semmije… kicsit vicces, de így igaz. De azt hiszem most szert tettem egy kincsre… amit… pontosabban, akit érdemes megtartani… megvédeni… és nagy becsben tartani… ilyen alkalom nem adódik még egy... Istenem mit kellene tennem?! Annyira szokatlan, de mégis annyira jó érzés... nem tudok betelni vele… többet és többet akarok… mint akkor és ott..
Nem… nem szabadna erre gondolnom... de mégis…az ott… tökéletes volt… annyira… Nem kellene hagynom, hogy az érzelmek elhatalmasodjanak..és eluralkodjanak… az tönkre tenné az idillt… és mindent tönkre tehetne,… de NEM… vagy mégis?... Nem tudok dönteni…- végig simítok Keiya arcán -
- Örülök, hogy végre minden rendben… – felnézek majd újra rá... de nem engedem el az állát- köszönöm, hogy eljöttél… hogy bocsánatot kértél.. Nem is tudod ez mennyit jelent nekem. – Hajtom le hozzá a fejem… - Köszönöm… - szólok halkan és lágyan Megcsókolom.
☆☆☆☆☆☆
Átkaroljuk egymást és megesik az
első igazi csók. Marcipán és méz! Együtt nem érnek föl ehhez az édességhez! A
tejszínhab a fagylalt tetején sem oly selymes és jóízű, mint az Ő ajkai! Most
végre megtudom, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől...
milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel,
féltéssel... szerelemmel csókolni!
Bár, még mindig csupán csak félénken érintettem őt, kezemmel és ajkaimmal.
Mégis, elképesztően boldog voltam. Amint ajkaink találkoztak, nem volt több kérdésem, kétségem.
Mindenre választ kaptam tőle.
Először csak egy apró csókocskát ad, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán mélyet sóhajt, a két kezébe fogja az arcom, szemeimbe néz, ahonnan megerősítést vár, én pedig megadom neki. És olyan szenvedéllyel veszi újra birtokba az ajkamat, hogy azt hiszem itt, menten belehalok a gyönyörűségbe. Hosszan csókoljuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdjük. Nem tudok gondolkodni, csak az számít, hogy Chishou ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel van tele.
Bár, még mindig csupán csak félénken érintettem őt, kezemmel és ajkaimmal.
Mégis, elképesztően boldog voltam. Amint ajkaink találkoztak, nem volt több kérdésem, kétségem.
Mindenre választ kaptam tőle.
Először csak egy apró csókocskát ad, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán mélyet sóhajt, a két kezébe fogja az arcom, szemeimbe néz, ahonnan megerősítést vár, én pedig megadom neki. És olyan szenvedéllyel veszi újra birtokba az ajkamat, hogy azt hiszem itt, menten belehalok a gyönyörűségbe. Hosszan csókoljuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdjük. Nem tudok gondolkodni, csak az számít, hogy Chishou ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel van tele.
Ajkai
megállnak a mozgásban, és újra eltávolodik tőlem.
- Keiya... – sóhajtja nevemet és szemembe néz.
- Chishou... – mosolyodom el halványan, ő pedig megfordít engem, és hátulról öleli át derekamat. Ez tetszik nekem. Ez olyan idilli. Olyan érzelmes. Mintha szavak nélkül kommunikálnánk.
- Köszönöm. – ad egy apró puszit nyakamra. – Hogy eljöttél. Hogy aggódtál értem. Hogy túlélted ezt az egészet. – hallom hangján, ahogy elmosolyodik, és én is e-képp teszek. – Furcsa, nem? –kuncog közvetlenül fülembe. Feje fejem mellett ,pihenteti. – Hitted volna? Nemrég még utáltál engem.
- Te is. – jegyzem meg halkan.
- Igen, ez igaz. – Olyan lazán kezeli az egész helyzetet... mint mindig, mindent. – De... te mióta gondolsz rám? – arcán pimasz mosoly jelenik meg. – Valld be, már régóta oda vagy értem. – Én viszont csak egy dologra voltam képes gondolni. Köszönöm. Köszönöm neked. Köszönöm, hogy valaki szeret.
Amikor nem bírom tovább, megpördülök a karjaiban, és megcsókolom. Több ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölel, s visszacsókol. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akarok maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintek rá, mint az oxigénre. Szükségem van rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
- Keiya... – sóhajtja nevemet és szemembe néz.
- Chishou... – mosolyodom el halványan, ő pedig megfordít engem, és hátulról öleli át derekamat. Ez tetszik nekem. Ez olyan idilli. Olyan érzelmes. Mintha szavak nélkül kommunikálnánk.
- Köszönöm. – ad egy apró puszit nyakamra. – Hogy eljöttél. Hogy aggódtál értem. Hogy túlélted ezt az egészet. – hallom hangján, ahogy elmosolyodik, és én is e-képp teszek. – Furcsa, nem? –kuncog közvetlenül fülembe. Feje fejem mellett ,pihenteti. – Hitted volna? Nemrég még utáltál engem.
- Te is. – jegyzem meg halkan.
- Igen, ez igaz. – Olyan lazán kezeli az egész helyzetet... mint mindig, mindent. – De... te mióta gondolsz rám? – arcán pimasz mosoly jelenik meg. – Valld be, már régóta oda vagy értem. – Én viszont csak egy dologra voltam képes gondolni. Köszönöm. Köszönöm neked. Köszönöm, hogy valaki szeret.
Amikor nem bírom tovább, megpördülök a karjaiban, és megcsókolom. Több ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölel, s visszacsókol. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akarok maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintek rá, mint az oxigénre. Szükségem van rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.
☆☆☆☆☆☆
Mintha eddig nem is éltem volna... úgy érzem magam… oly büszkén tartom... a karjaim közt. Sosem fogom megbánni, hogy akkor visszamentem érte… ezért érdemes volt keresztülmenni mindenen… Érte. Szerelmem… még sosem éreztem szerelmet… voltak kisebb fellángolások... de ilyen mélyen égető még nem. Nem szeretem az embereket… sosem szerettem... és ezután sem fogom… DE ő… ő kivétel… kivétel minden alól. Túlságosan magához édesget… megbabonáz… szinte belehalok a szerelmébe.
- Keiya kérlek! – szólalok meg lágy hangon… és átölelem
mélyen... majd az ölembe veszem. – Ne aggódj, vigyázok rád, mindig… örökké! –
suttogom a fülébe, majd felviszem az emeletre a szobámba.
- Chishou… én ... – csuklik el a hangja, ahogy leteszem az ágyra, olyan csodás... és hihetetlen pillanat ez…
- Ne félj…bízz bennem. – simítok végig az arcán... majd lassan elfektetem az ágyon és megcsókolom. Olyan hevesen dobog a szíve… az enyém is… már egyszer együtt voltunk és azt sem felejtem el soha… de ez most más!... Most tele vagyunk szerelemmel túlfűtve és ő annyira ellenállhatatlan… mindenét magamnak akarom… az egészet. – simítok végig a mellkasán.
- Szeretlek… annyira kívánlak... és… majd meghasad a szívem… - szólalok meg,mintha nem is én lennék… Kivé válok majd?... Mivé leszek, ha szeretkezem egy ilyen gyönyörű testtel? Megváltozom majd?... Ugyanaz akarok maradni, de mégis, van valamim… valamim, ami mindent megváltoztat…. Egy ember, akinél nincs jobb és szebb…vagy tökéletesebb… tudom senki sem tökéletes és semmi sem... de ebben a pillanatban én ezt érzem. Megőrjít ez az érzés… Kérlek, Keiya, halmozz el élvezetekkel… légy egy olyan börtön, amiből sosem akarok szabadulni… - simogatom őt és vetkőztetem, míg a kipirult arcára tekintek - Mennyire aranyos… zavarban van pedig már számtalanszor láttuk egymást... és mégis… Igen ez most… egy különleges pillanat…. Szeress kérlek! – csókolok a nyakába és hallgatom minden lélegzetvételét.
- Chishou… én ... – csuklik el a hangja, ahogy leteszem az ágyra, olyan csodás... és hihetetlen pillanat ez…
- Ne félj…bízz bennem. – simítok végig az arcán... majd lassan elfektetem az ágyon és megcsókolom. Olyan hevesen dobog a szíve… az enyém is… már egyszer együtt voltunk és azt sem felejtem el soha… de ez most más!... Most tele vagyunk szerelemmel túlfűtve és ő annyira ellenállhatatlan… mindenét magamnak akarom… az egészet. – simítok végig a mellkasán.
- Szeretlek… annyira kívánlak... és… majd meghasad a szívem… - szólalok meg,mintha nem is én lennék… Kivé válok majd?... Mivé leszek, ha szeretkezem egy ilyen gyönyörű testtel? Megváltozom majd?... Ugyanaz akarok maradni, de mégis, van valamim… valamim, ami mindent megváltoztat…. Egy ember, akinél nincs jobb és szebb…vagy tökéletesebb… tudom senki sem tökéletes és semmi sem... de ebben a pillanatban én ezt érzem. Megőrjít ez az érzés… Kérlek, Keiya, halmozz el élvezetekkel… légy egy olyan börtön, amiből sosem akarok szabadulni… - simogatom őt és vetkőztetem, míg a kipirult arcára tekintek - Mennyire aranyos… zavarban van pedig már számtalanszor láttuk egymást... és mégis… Igen ez most… egy különleges pillanat…. Szeress kérlek! – csókolok a nyakába és hallgatom minden lélegzetvételét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése