The kiss of Death (One Shot)

Sziasztok! Nos, most leginkább nem azért írtam, hogy másokat szórakoztassak, hanem muszáj volt kiírnom az érzelmeimet, fájdalmaimat.
Ugyanis, amit most olvastok, az megtörtént velem, illetve épp most történik. És ma szerda van...
Remélem nem lett túl kesze-kusza, hiszen most annyira nem tudtam erre koncentrálni.
Szereplők: Jonghyun, Key (yaoi)
Figyelmeztetés: szereplő halála, egy-két csúnya szó

A létezés a szerelemben van elrejtve. A halál most engem szólít. A nap utoljára kelt fel nekem. Megfordulok, és magam mögött látom a szerelmet, mely egész életemnek értelmet adott.

            Mily nagy kár, hogy az emberek csak akkor értékelik, azt mijük van, mikor az búcsúzni készül. Legyen az állat, ember, vagy egy szeretett tárgyunk. A búcsú mindig fájdalmas, és sosem lehet rá felkészülni.
            Az élet is ilyen.
            Nem értékeljük, míg el nem jön a fájdalmas búcsú, a halál. Erre pedig nem lehet felkészülni.
            Feküdjön a halotti ágyon egy idegen, barát, a szeretett háziállat, vagy rokon.
Minden egyes alkalom, mikor meglátogatjuk a halálán lévőt eszünkbe jut saját magunk, az életünk múlandósága is.
            Hogy nincs örökkön örökké, és bármikor eljöhet a sötét vég.

~

            Minden egyes nappal nehezebb. Egyre inkább csökken a lehetőségei száma, de vannak dolgok melyek ennél is aggasztóbbak, az pedig nem más, minthogy a megoldások száma nulla, és a végállomás sosem tud megváltozni.

            Ez az egész olyan, mint egy süllyedő hajú árbocához kötözve nézni a végtelen, semmit mondó horizontot, és fehér zászlót felfedezni minden egyes hullámban.
           

~

            -Most már... itt az idő elmondani neki is, nem? – fújta ki reszketve a levegőt, az orvos pedig bólintott. – Istenem... – gyűltek könnyek szemeiben. – Mégis, hogy mondhatnám...? – temette fejét tenyerei közé.

~

            -Szia... – erőltetett magára egy félszeg mosolyt.
            - Mi tartott eddig? – ült fel, letéve öléből a laptopját melyen játszott, arcán pedig a már jól megszokott vakítóan fehér mosoly játszott, mit sem sejtve.
            - Semmiség, csak megittam egy kávét a földszinten – húzta oda az apró sámlit az égy mellé. – Mesélj. Hogy vagy? – fogta meg a másik hideg, túl hideg kezeit, és simogatni kezdte azokat, remélve, hogy fel fognak melegedni.
            - Fáj a hátam... ezek az ágyak egyáltalán nem kényelmesek... – sóhajtott. – Alig várom, hogy már otthon aludjak, és akkor már magányos sem leszek, mert te majd átölelsz, ugye?  - kulcsolta össze ölében lévő kezeiket, nagyokat pislogva nézve párjára.
            - Hát... az... figyelj, előbb mondanom kell valamit.
            - Te... csak nem azt akarod mondani... hogy odakint találtál valakit helyettem?! –kapta kezeit szája elé, megdöbbenést játszva.
            - Mi?! Nem, dehogy – rázta hevesen fejét.
            - Na, akkor meg? Mi ez a depressziós felvezetés? Ennél már csak jobb lehet - mosolyodott el megint, beletúrva a kórházi idő alatt már lenőtt szőke hajába, de még így is gyönyörű volt.
            - Te... már soha többet nem jöhetsz haza – és ezek után Kibum agya egyszerűen nem fogott. Nem tudott koncentrálni arra, amit továbbiakban az alacsonyabb mondott neki. – Neked... nyirokmirigy daganatod van... és már az egész testedre kiterjedt. Ezért nem tudsz önállóan lélegezni folyamatosan, és ezért vagy képtelen enni, ezért vagy hideg bármennyi takaró is van rajtad... – vett egy mély lélegzetet. – A mellkasüreged tele van folyadékkal, és ez nyomja a szíved, a tüdőd, mindened, és... ennél már csak rosszabb lesz – fakadtak ki könnyei. – Az orvosok azt mondják; talán van egy, vagy két heted... és utána már képtelen leszel önállóan levegőt venni, és nem lesz elég ez – simított végig a kis műanyag csöveken, melyek párja orrába vezették az oxigént. – Úgy sajnálom – törölte le saját könnyeit, majd karjai közé vonta a másik vészesen vékony, törékeny testét, úgy ölelve, mintha bármelyik pillanatban eltörhetne az érintéseitől.
            - Nem... – remegett meg Kibum ajka. – Nem! – ütötte el magáról az idősebb kezeit. – Idejössz... és, és ilyen hülyeségeket mondasz! Mégis hol látsz te engem betegnek! Mióta mondták egy megfázásra, hogy rák?! HM?! Nem, nem érdekelnek a mendemonda kitalált betegségeid! – tépte ki orrából a csövet, és lekapcsolta ujjáról a kis csipeszt, mely vérnyomását mutatta az ágya feletti hatalmas kijelzőn. – NEM VAGYOK RÁKOS!

Elutasítás.

            -Mr. Kim! Nyugodjon le! Feküdjön le! – sietett be két ápolónő a szobába, és rögtön nyugtatgatni kezdték a felhúzott fiút, aki nagy nehezen, de hagyta magát. – Behívom Lee doktorurat, addig igyon egy kis vizet, és vegyen egy mély levegőt – mondta, majd rögtön távoztak is a fotocellás ajtón, majd nem sokkal később, talán négy percbe se telt, és a jól ismert, sokat látott őszülő doktor lépett be az apró korterembe, rögtön szemügyre véve az ágy végében lévő korlapot.
            - Hmm, szép. A gyógyszerek segítettek egy keveset – bólogatott magának, majd a beteg felé fordult, megnézve nyakát, majd egyből írva is valamit a lapra, feltolva szemüvegét orrán, míg végül minden figyelmét az előtte fekvő, szaporán lélegző fiúra összpontosította. – Jonghyun már mindent elmondott önnek, nem? Azért jöttem, hogy elmondhassam a választási lehetőségeit a kezelésével kapcsolatban – köszörült meg torkát. – De azt tudnia kell Kibum, hogy jobb nem lesz, és meggyógyítani ilyen előre haladott állapotban már nem tudjuk. Csupán szinten tartani, ami azt jelenti, hogy nagyjából, egy hétbe telik majd bele, hogy eljusson arra a szintre, hogy vastüdőre kapcsoljuk önt, megállás nélkül vízhajtózzuk, hogy ki tudja üríteni a tüdejében termelt váladékot. De, egyszer majd eljön a nap, talán két hét, egy hónap, esetleg kettő, hogy már azok is kevesek lesznek. Hogy annyi víz termelődik a tüdejében, amit se leszívni, se kiüríteni nem tud... és lassan meg fog fulladni. Nagyon sajnálom de... a gyógyulás az ön részére lehetetlen.

            Majd az orvos még hosszú időn keresztül ecsetelte a lehetőségeket Kibumnak, aki csak maga elé révedve, a falat nézve hallgatta végig annak mondani valóját. Jonghyun pedig a falnak támasztotta hátát,és csak akkor lökte el magát tőle, mikor egy órával később az orvos távozott. Tagjai már teljesen elzsibbadtak.

            -Kibum, én úgy saj...
            - Miért pont én?! Miért velem történik mindez?! – kiáltott fel, könnyektől csillogó szemekkel, dühösen csapva infúzióra kötött kezét a kemény matracba, melytől már fél éve sajog a háta. – Miért nem fedezték fel időben?! Én elmentem minden vizsgálatra évente! Mégis... HOGY BASZHATTÁK EL ENNYIRE?! – üvöltött teljes torkából, melybe belezengett még a kórház folyosója is, de ez őt nem érdekelte. Szemeiből feltörték a düh könnyei. – AZOK A ROHADT, PUCCOS SEGGŰ ARROGÁNS ORVOSOK, MIT SEM ÉRTENEK EHHEZ!

Düh.

~

            Már napok teltek el, mióta Kibum megtudta az igazságot az állapotáról.
Úgy tűnt, egyre inkább képes elfogadni állapotát, és elfogadni a gondolatot.
Legalábbis, egyre kevésbé viselkedett agresszívan. Viszont a napokkal együtt az állapota is romlott. Végül pedig, ahogy az orvos mondta, vastüdőre kapcsolták, és infúzión keresztül táplálták most már véglegesen. Se csoki, se egy kávé, semmit. Beszélni pedig tudott, hála annak, hogy a gégéjénél vezették be a csövet a tüdejébe – saját kérésére- így legalább nem érezte olyan nyomorultul magát. Viszont ez csak átmeneti állapot, amint tovább romlik az állapota, rendesen kell bekötni a gépet, és olyankor már nem lehet alkudozni.

            -Miért...? – szögezte neki a kérdést már ezredszer Key, de ő még mindig csendben ült. Tudja, hogy ez a kérdés megválaszolhatatlan. Egyszerűen nincs rá válasz. Miért ő? Miért nem az újságos, a kisboltos, a zöldséges, a tanárnő, a postás, vagy bárki más, miért nem ő? – És... ha, ha mától kezdve nem innék alkoholt? Ha nem innék mindennap egy pohár bort? Ha többet járnék edzeni? - nézett reményteljesen Jonghyunra. - Ha mondjuk... mondjuk minden reggel kocognék egy kört a parkban? Az... akkor talán megerősödnék, és... és akkor már letudnám győzni ezt a betegséget is. Kicsivel több edzéssel.

Alkudozás.

~

            Kibum egyre többet imádkozott, egy új esélyt kérve a teremtőtől, hogy újrakezdhesse, és akkor már sokkal jobban fog mindent tenni... de bárcsak ennyivel meglehetne oldani.
Jonghyunnak fájt őt így látni, bár előtte sosem tette, de mikor esténként hazament órákig csak sírni volt képes, és semmi másra, egyszerűen képtelen volt felfogni. Miért? Miért ilyen hamar? Ilyen fiatalon... és ilyen gyorsan haladva?

            A napok múlásával az imádkozásokat felváltotta a sírás, a térdei mellkasához való ölelése, most már csak köszönésre sem méltatta párját, ugyanúgy csak nézett a semmibe révedve.
            Most már csak a csendes jelenlétére volt szüksége, nem érintésekre, vagy szavakra, csupán az érzésre, hogy nincs egyedül, hogy nem magányos. Hogy nem egyedül fog meghalni.

Depresszió.

~

            A második hét elteltével pedig egyre inkább látszott rajta, hogy elfogadja a helyzetét, hogy belenyugszik.
Nem érdekelte mi történik, továbbra is csak csendben volt, fel se figyelve arra, ha valaki bejött a korterembe, lelkileg már nem volt ott, abban a kórházban, valahol máshol járt gondolataiban, ott, amit sosem tudhat meg senki, és talán ő maga sem emlékszik rá, mire feleszmél.

Belenyugvás.

~

            Jonghyun a végsőkig ott ült, és fogta párja kezét, mikor az már teljesen elgyengült. Csupán az a vastüdő tartotta életben, azzal a rengeteg szenvedéssel, és kínnal amit át kellett élnie minden egyes légzéssel.

            -Magának kell meghoznia ezt a döntést – sóhajtott egy nagyot az orvos, majd folytatta – viszont, én úgy gondolom, az amit ő folytat, már nem élet, már csak, ha szabad így fogalmaznom, elnézést, de egy szobanövény. Nem mozog, és képtelen bármilyen cselekedetre. A morfiumtól pedig nincs magánál tudatilag sem teljesen.
            - Kérem... – fújta ki lassan a levegőt, miközben a könnyek végig peregtek az arcán. – Még... adjanak két napot. És utána... kapcsolják le a gépekről.
            - Rendben – bólintott, majd távozott.

Így Jonghyun hétfő estétől, szerdáig ott ült, el nem mozdulva párja mellől, ezerszer is elmondva neki, hogy szereti, és ő a mindene. Többet akart tenni, sokkal többet, de akármennyit is beszélt, sosem volt elég. Sosem tudott eleget mondani. Úgy érezte, nem tudja mit is kellene újat mondania, hiszen a szavak elszállnak. Megérintette a másik selymes bőrét, arcán, nyakán, vállán, kezén. Meg akarta jegyezni a hibátlan, hófehér, vanília illatű bőrt magának. Ezredszer is beletúrt azokba a szőke tincsekbe, melyek készségesen simultak ujjai közé, mint a lágy selyem, úgy simogatta tenyerét, míg végül el nem jött az utolsó nap, az utolsó óra, az utolsó perc, és végül a búcsú. Mikor Kim Kibum, huszonkét évesen örökre lehunyta szemeit, szerdán, este hétórakor, mikor mellkasa még utoljára emelkedett, és szíve még egy búcsú ütemet dobogott.
            Kezei erőtlenül estek le teste mellé, többé már nem mozdulva meg.

Vigyázó szemmel őrködöm majd azok felett, kik tovább élnek, akik az ember emlékét hordozzák, ki én voltam valaha.

Vége