SHINee Taemin és Te 3. rész

   

        -Ó, a francba! El fogok késni! – pillantasz az órára, majd rohansz is lefelé a lépcsőn.

            - Kicsim, tessék, itt a reggelid... hová rohansz? – tesz le az asztalra egy tányért, benne két megkent pirítóssal.
            - Ahh, tudod, táncórára! Na, elmentem, majd este jövök, szia! – rántod fel az ajtót. – Majd zárd be lécci! – sietsz ki a szakadó nyári esőbe, rohanva az állomásig, hogy le ne késd a vonatot.

            Pontosan négy hónapja már, hogy táncórákat kezdtél venni egy közeli táncstúdió második emeletén.
            Négy hónapja már annak is, hogy megismerted Lee Taemint, akibe az óta teljesen bele zúgtál. Csüngsz minden egyes szaván, és mindenét imádod.
A hajszálaitól a lábkörméig, mindent szeretsz rajta. Nem tud úgy viselkedni, hogy ne olvadnál el tőle.
            Hiszen ő egyszerűen tökéletes.

            Mindemellett megtartja az ígéreteit is, hiszen ahogy akkor, áprilisban megígérte neked, tényleg felhívott aznap este, és a következő órára már együtt érkeztetek.
Ahogy az óta mindegyikre, Jessica – tudod, a kötözködős csajszi – nagy örömére.

            Bár, az elmúlt hónapban talált magának valakit, aki egészen visszafogta az ő vad természetét. Valami Lee... Jinki? Minden nap eldicsekszik azzal, hogy neki van a legtökéletesebb párja a világon, de mégsem tudtad egészen megjegyezni a nevét. Nem is baj... valószínűleg úgy sem fog feleltetni belőle. Mondjuk tőle még ez is kitelne...

            - Kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak. – Paff! Le késted a vonatot. Épp az orrod előtt csukódott be az ajtaja. Remek... akkor most fel kell hívnod őt, hogy bocsánatot kérj, és állhatsz, a szakadó esőben ameddig a következő meg nem érkezik.

            Elkezded kikeresni a nevét a névjegyzékedből, közben gondosan takarva a képernyőt, hogy ne ázzon el a telefonod.
            Tárcsázod, és a füledhez emeled a telefont.

            - Halló?
            - Szia, Taemin, én vagyok az, ______... Sajnálom, hogy lekéstem a vonatot, csak sokáig fent voltam és elaludtam és...
            - Nem, semmi baj. Minden oké – szakít félbe, majd bontja a vonalat. Mi? Miért?
            - Ha-Halló? Taemin? – miért tette le? Mérges lenne rád?
            - Ami azt illeti számítottam rá – hallod a hangját. Közelről, és túl valóságosan.
És egyébként... mióta nem esik rád az eső?

            Oldalra tekintesz, a telefont pedig lassan elemeled a füledtől.
            - Megéreztem, hogy késni fogsz – mosolyodik el. – Viszont azt nem hittem volna, hogy esernyő nélkül jössz... most lehetek az ölebed és tarthatom föléd az ernyőt is... de gáz... – sóhajt. Itt áll melletted... leszállt és megvárt téged.
            - Köszönöm – hajolsz meg.
            - Ugyan semmiség... ötezer won lesz.
            - Fagyi?
            - Szakadó esőben?
            - Jóóó... akkor... forró csoki?
            - Inkább egy randi.
            - Oké... – egyezel bele gondolkodás nélkül, mielőtt még felfognád mit mondott. O... Várjunk mivan... hogy... RANDI?
Mármint randevú? R-A-N-D-E-V-Ú? Így leírva? Biztos, jól hallottad? Miii? Akkor most ő elhívott téged egy randira? Kettesben? Na, nem, ez tutira ki van zárva, lehetetlen!

            Talán ugyanazt jelentenéd neki, mint ő neked? Ugyanazt éreznétek? Nem... az túl mesébe illő... Hiszen, ő olyan neked, mint a lehulló falevelek közt átszüremlő napfény. Nevetése a bánat erős, vaskos falán is áttör. Lágy, kellemes szellő egy kánikulai napon. Ő a káosz felett is uralkodó értelem.
            Mindig úgy gondoltad, hogy az ember sosem tévedhet el igazán, ha tudja, mi van a szívében. Most mégis attól félsz, hogy eltévedsz, ha nem tudom meg, mi van az övében.
            Mégis, mennyire lehetnek mélyek az érzelmei? Komolyak a szándékai?
És... ha ezt most csak úgy megemlítette? Ha csak poénnak szánta? Hiszen egy párszor már ugratott téged ilyenekkel.

            Utána pedig csak játékosan orron pöckölt, hogy „csak szeretnéd”. Igen... épp ez az, szeretnéd. Nagyon is. Elképesztően. Már ezzel álmodsz hetek óta... és most...

            -Taemin... komolyan gondoltad? – nézel fel rá, idegesen harapva ajkadba.
            - Mit? – ráncolja össze a szemöldökét. – Ja, a randit. Igen, nagyon is. Persze, csak ha benne vagy... – túr idegesen sötét hajába. Talán zavarban lenne?
            - Igen – bólintasz, arcodon pedig szétterül egy hatalmas, őszinte mosoly.
            - Mi? Tényleg? Most... komolyan? – tátja el száját.
            - Igen – kuncogsz.
            - Ó, úristen, remek – dől előre a térdeire, te pedig csak furcsállva őt, ráncolod homlokod, ő pedig észreveszi ezt. – Egész héten ezen gondolkodtam... hogy kérdezzem meg... aztán csak kicsúszott a számon... és... azt hittem nemet mondanál... örülök, hogy nem nekem lett igazam – mosolyodik el.
            - Én is.
            - Akkor... holnap? Este... és elviszlek vacsorázni valahova – egyenesedik ki újra.
            - Rendben – elképesztő, hogy nem fáj még az arcod ettől a mosolytól!
            - Mit szeretsz?
            - Az mindegy... menjünk olyan helyre, ahol már voltál, és szereted – bököd meg pocakján. Azt az izmos, erős, kemény hasát... amit volt szerencséd párszor meglesni, és szívrohamot kapni tőle.
            - Ó, akkor már tudom is hova megyünk – csillan fel szeme.

            - A második vágányra szerelvény érkezik, kérjük lépjenek hátra.

            Oké... akkor ruha megvan, melltartó okés, harisnya is, egy kisebb magas sarkú... a hajad is rendben, a sminked nem csúszott el... tényleg, azért a púdert tedd el! A rúzs pedig felesleges, mert evés közben csak olyan lesz az étel meg minden...

            Akkor... indulás. Mély lélegzetet veszel, és elindulsz lefelé a lépcsőn, válladra téve az apró táskád pántját.

            -Ó, milyen gyönyörű az én kis angyalkám! – puszil homlokon anyukád. – Felnőtt nő lettél! Emlékszem, amikor még ilyen kicsi voltál, és... – kezdi el mesélni az élettörténeted, míg meg nem jelenik apukád, komor arccal.
            - Ha az a pali, akárcsak egy ujjal is hozzád ér, vagy bármit is, mond, vagy akármit is tesz veled, tőből fogom kitépni a karját, és utána azzal verem agyon, és ezt így, mond meg neki, oké? Ha egyetlen hajszálad is máshogy áll mikor hazajössz...!
            - Jajj, drágám, ne legyél már ilyen...! Mi ennyi idősen már rég jártunk, az első évfordulónkra adtad ezt a gyűrűt emlékszel? És rá kilenc hónapra született meg a mi kislányunk – bújik apukád oldalához, akinek ez csak olaj volt a tűzre.
            - Oké, változott a terv. Ha csak egy méternél közelebb megy hozzád, kicsavarom a karját!
            - Na, drágám, nyugi... gyere, inkább nézzük a filmet... érezd jól magad, kicsim! – dob egy puszit, és berángatja apukádat a nappaliba.
            Ó, apák...

            Kiszállsz a taxiból az étterem előtt, és az órádra pillantasz korábban érkeztél tíz perccel. Biztos nincs még itt...
            Az égre pillantasz.
A megannyi csillag káprázatosan fénylik most az égen, olyan, mintha csak csillámpor lenne egy kék festéken.
            A tegnapi égszakadáshoz képest ma ragyogott a nap, és hatalmas fehér felhők úsztak a kék égen. Így az este is ehhez hasonlóan, derűs.
            Viszont lehet, hogy megbánod még, amiért nem hoztál magaddal kardigánt.

            - Elnézést, kisasszony, - kocogtatja meg valaki a vállad - egy kissé lepukkantabb lányt várok, aki nagyon hasonlít magácskára, nem látta véletlenül? – megfordulsz, és a világ legédesebb mosolyával találod szembe magad.
            - Nem... –mondod kábultan – vagyis... hé, mi az, hogy lepukkant? – vágsz durcás arcot.
            - Egyébként is csinos vagy de így... wow... – füttyent egyet. – Meg akarsz ölni?
            - Nem, miért?
            - Ez a ruha... olyan, mintha nem is randizni jöttél volna, ha nem megnézni, meddig vagyok képes levegő nélkül élni...
            - Azért... te sem panaszkodhatsz... – nézel végig rajta. Laza, fehér ing, a felső három gomb kigombolva, egy fekete csőnadrág, és egy laza, feltűrt ujjú zakó.
Olyan, mintha éppen most sétált volna le a lefutóról... lélegzetelállító. És ahogy a haja hátra van fésülve... kedved támad beletúrni.

            - Menjünk be – tartja ki feléd karját, te pedig lassan, de veszed a lapot, és belé karolsz.

            -Jó étvágyat! – kívánja a pincér, majd elmegy, és kettesben hagy titeket.
Ti pedig csak néztek egymás szemébe. Mit kellene mondanod? Vagy tenned? Most... kezdj el enni? Vagy várd meg, hogy ő mit csinál először? Lesütöd a szemeidet, és az öledet szugerálod vele. Esetleg, előtte inkább igyál egy kortyot a limonádédból? Ahh... annyira éhes vagy! Pedig ettél, direkt azért, hogy ne edd itt tele magad... viszont ez a spagetti annyira gusztusos!

            - Akkor... – töri meg a csendet, te pedig felpillantasz rá – egészségünkre! – veszi kezébe a kést és a villát, majd neki lát az evésnek.
            - Egészségünkre... – teszel te is így.

            A vacsora evős része még rendben volt. De miután a desszertet is elfogyasztottátok, csak ti, és az a kancsónyi limonádé maradt, amit rendeltetek. Ezen a helyen pedig kifejezetten finom.
            - Mit szeretnél most csinálni? – néz az órájára. – Még csak este kilenc, bőven van időnk. Már, ha ráérsz... – bizonytalanodik el tekintete.

            - Ráérek. – bólintasz. – Nem tudom... szerinted mit kellene csinálnunk? – Ó, milyen romantikus lenne a Han folyó partján sétálni, ahogy rád adja a zakóját, és szorosan összebújtok egymás mellett sétálva!
            - Mondjuk... elmehetünk a Han folyóhoz. Nincs olyan messze innen gyalog – néz rád esdekelve. Hogy nektek mennyire egy rugóra jár az agyatok! Randiznotok kellene! Ja... bocsi... nem szóltam!
            - Oké, tetszik az ötlet – villantasz rá egy bájos mosolyt.

            - És? Miért kezdtél el táncolni? – sétáltok egymás mellett, a kivilágított parton.
Az egész olyan hangulatos. Ahogy a lámpák fénye megvilágítja ezt a sötét utat. Ami az este ellenére is tele van emberekkel, persze, leginkább szerelmes párokkal.
            - Régen mindig Michael Jackson fellépéseket néztem a tévében, és csodáltam őt... aztán eldöntöttem, hogy én is táncolni akarok.
            - Ez aranyos – fordítod vissza a fejedet. Annyira hideg van! Tényleg kellett volna az a kardigán! Kezded el dörzsölni a karodat.
            - Fázol?
            - Csak egy kicsit, de nem vészes – rázod meg a fejed. De mire észbe kapsz, már épp teríti rád zakóját, ami hatalmas rád.
            - Nem hagyom, hogy megfázz. Az apukád biztos kicsavarna érte a karomat... tőből – kuncog.
            - Mi? Áh... dehogy – de, pontosan. Honnan tudta?
            - És te? Miért kezdtél el táncolni? – kérdez vissza.
            - Ó, csak az idolok miatt. Szeretnék én is olyan jó mozgást a magaménak tudni, mint ők.
            - Hát, közelítesz – mosolyodik el, és átkarolja a derekad, te pedig felkapod erre a fejedet, és arcát vizslatod.

            Lee Taemin... honnan tudod, hogy mit akar?

Teljesen elveszel benne, ahogy őt nézed, és mesél, közben pedig kérdezget tőled. Egyre biztosabb vagy benne, hogy elvesztél, hogy szerelmes vagy belé, és ez nem csak egy sima „tetszik” vagy „bejön” dolog... ez szerelem.
            A szerelmet nem lehet megmagyarázni. Nem tudod, hogy az első pillanattól szereted-e, vagy csak azóta, hogy másodszor, harmadszor vagy negyedszer láttad. Csak annyi biztos, hogy amikor először pillantottad meg közeledni feléd, mintha megszűnt volna létezni a világ. Ő lettél mindennek a közepe, körülötte forognak a gondolataid.

Waaaah~ remélem tetszett! :3
Kérlek írjatok kommenteeeet~ :DD

ja, és: TAEMIN POCAAAK *0*