SHINee Key és te [Key szemszöge]

           

 Ahh! Végre elszabadultam egy kicsit a próbákról. De a legjobb, hogy kicsit egyedül lehetek.

Az új album miatt most a kevesebbnél is kevesebb a szabadidőnk, így annyi lélegzetvételnyi időm sincs egyedül, mint eddig. Ami kezd egy kicsit fojtogató lenni... Jó a fiúkkal lenni... de egy idő után már sok.
            Így egymagamban sétálgatok, cél nélkül. Arra megyek, amerre éppen kedvem tartja, vagy épp arra zöld a lámpa, vagy csak arra van út, ilyesmi. Ha eltévedek, maximum taxit hívok... oké, a nélkül is ezt tenném.
            Szerencsére a rajongók sem támadnak le most.~ Bár, nem mintha bánnám, vagy valami.
Megállok, várom, hogy a kereszteződésnél a lámpa zöldre váltson, mikor egy egyenruhás lány, a telefonjába mélyedve, lelép az úttestre.
            Gondolkodás nélkül rántom őt vissza.
            - Hé, ez veszélyes! – rántalak vissza a járdára. – Jól vagy? – fordítalak téged magam felé.
Eléggé megdöbbensz, lesokkolt arcot vágsz. Valószínűleg most fogod fel, hogy majdnem egy autó alá gyalogoltál. Szorosan tartalak őt, eléggé elgyengülhettek a lábaid, remegnek.
            - K... Key o-oppa? – Ó... szóval... felismertél. Remek.~
Szó nélkül oda támogatlak egy padhoz, erősen tartva a derekadnál. Félek, hogy elesel. Leültetlek.
            - Jól vagy? – ismétlem meg a kérdésemet feléd.
            - I-igen... köszönöm! – állsz fel rögtön, és udvariasan meghajolsz előttem. – Sajnálom, hogy gondot okoztam, oppa! – hajolsz meg még egy jó párszor. Minek kérsz ennyiszer bocsánatot? Nem csináltam semmi különöset, se te, se én~
            - Ugyan. – nevetek fel, legyintve egyet kezemmel. – Örülök, hogy nem történt semmi bajod. – mosolyodom el. Szőke tincseimbe túrok, és hátradőlök a padon, keresztbe téve lábaimat egymáson. Te pedig engem nézel. Kezd kicsit... zavarba ejtő lenni. – Egyébként merre mész? – látszik rajtad, hogy meglepett vagy. Valószínűleg azt hitted, valami nemes istenségként fogok viselkedni, és felnyaltatom veled a cipőm talpát. Attól, hogy dívásan viselkedem, nem vagyok annyira elszállva magamtól, mint ahogy azt mások hiszik.
            - Haza... még elég messze van. Szóval... én azt hiszem, talán indulok is... – mondod, mintha várnál valamit, vagy nem akarnál hazamenni, nem tudom, de tudom, hogy érzek valamit a hangodban.
            - Hazakísérjelek? Félek, hogy megint autó alá gyalogolnál egy zebránál. – vetem fel az ötletet. Valóban aggódom érted, hogy újra elmélyülsz a telefonodban aztán BUMM. Fúú... ebbe belegondolni is durva.
            - Nem lenne gond? – nézel fel.
            - Dehogyis. Na, gyere. Hívunk egy taxit! – állok fel, átkarollak a derekadnál, szinte reflexszerűen. Előveszem rózsaszín tokos telefonomat, és tárcsázok.

            Besegítelek a taxiba, és melléd ülök. Nyugodtan nézelődök ki az ablakon át, néha a tükörképedben rád pillantok. Széplány vagy... nagyon is. Vajon mennyi idős lehetsz? Tizenhét?
Rövid szoknyáid felfedik formás lábaid... olyan... hogy is mondjam... szóval... na. Ivarérett férfi vagyok, nem tehetek róla, szexisek! Nagyon is.

            Valahogy, amikor én voltam középiskolás, nem igazán bámultam meg a csajokat... talán azért, mert időm sem volt rá... igen, ez lehet az oka. Ó, mennyi elvesztegetett kukkolás!
            Feléd fordulok.
            - Na és? Melyik iskolába jársz? – kérdezem tőled.
            - Eunpyeung-gu Középiskola. – mondod.
            - Ó, én Daeguban jártam suliba, aztán mikor az SM-hez beválogattak utána itt, Szöulban jártam iskolába, utána ugye leérettségiztem és – kezdtem el lenyomni a torkodon az iskolai élettörténetem. Szinte mindenről meséltem neked, ami csak eszembe jutott, te pedig csak apró bólintásokkal viszonoztad ezt.

            „Dream girl, sone japhil deut japhiji annneun” – töri meg a kis mesedélutánomat egy ismerős, nagyon is ismerős sor, a legújabb címadó dalunkból.
Látszik, hogy zavarba jössz, és gyorsan keresgélni kezded telefonod a táskádban.
            - Elnézést. – mondjod, bólintok, te pedig felveszed a telefont.
            - Mindjárt hazaérek, appa. – gyűrögeted idegesen szoknyád.
Biztos aggódnak már érted. Ez aranyos. Elmosolyodom.
            - Egyedül is el tudok majd menni a koncertre, appa – szólalsz meg kétségbeesetten. - Este pedig majd taxizom... szerintem olyan későn már nem lesz vonat. Így nem jó? – Koncert? Holnap? Ééés... vonat. Várjunk, a holnapi koncertünk nem épp egy vonatállomás közelében lévő stadionban lesz? Felismertél, a csengőhangod, koncert... ó, szóval egy rajongó lennél, értem.
            - Nyugi, mikor oda megyek még úgyis világos lesz, aztán bent úgy sem lesz semmi bajom, ha csak pár sasaeng SHAWOL össze nem tapos, de utána rögtön taxiba szállok, és csak itthon fogok kiszállni belőle. Nem lesz semmi bajom... – Igen, most már biztos vagyok benne. Egy rajongóm vagy... oké, nem csak az enyém, hanem ötünké. Szóval holnap is találkozunk. Ez remek. – És egyébként is, mindjárt nagykorú leszek, tudok vigyázni magamra! – Á, most már a korod is tudom. Maximum három évvel, ha fiatalabb vagy nálam.
Az még egészen belefér.
Egy ilyen apró korkülönbség egy kapcsolatba.
Várjunk...
KAPCSOLATBA?
MILYEN KAPCSOLATBA?
Még egy órája sincs, hogy találkoztunk!
Mikről fantáziálok?
Megrázom a fejem, mintha ezekkel el tudnám hessegetni a gondolataimat.

            - Értettem. – neveted el magad halkan. Milyen aranyosan nevetsz! Mint egy angyal kacagása... Utoljára Yoogeun nevetéséért voltam ennyire oda. Olyan szép! – Köszönöm, appa! Szeretlek. – Szeretlek. Milyen édesen, imádnivalón formálod ajkaiddal ezt a szót! Úgy hangzik a szádból, mint egy varázsige. Egy bűbájos, szerelmes varázsige.
            - Ezek szerint, holnap is találkozunk? –arcomra önelégült mosoly ül ki.
            - H-hát... ami azt illeti... i-igen... mivel rajongótok vagyok és... végre eleget spóroltam... – hablatyolsz össze-vissza. Gondolom zavarba hoztad magad a saját szavaiddal.
            - Vigyázz magadra majd, van pár őrültebb rajongónk. Persze, őket is szeretem. – teszem hozzá. Mert igaz, hogy néha, sőt általában idegesítőek ezek a sasaeng rajongók... azért őket is szeretem. Ameddig nem másznak rám, vagy valamelyik csapattársamra. Vannak olyan pillanataim viszont, amikor a pokolba kívánom őket...
            - Majd, vigyázok. – túrsz bele idegesen hajadba. Olyan selymesnek tűnik! Én is szívesen beletúrné- mi? Nem! Kim Kibum, uralkodj már magadon! Elég a tesze-toszó szteronokból!
            - És, hogy tudjam, épségben megérkeztél... majd köszönj be nekünk – szeretnék még látni téged.
            - De... de nekem nincs olyan engedélyem... – ó, mintha én nem tudnám elintézni neked, mi?
            - Drága, az engedély itt ül melletted. Majd csak mond be a neved, és beengednek... egyébként, tényleg, mi is a neved?
            - _____________ – feleled. Oké... ez a név olyan széééép~! Úgy illik hozzád, és egyébként is, és ááh... Komolyan mondom, helyben megkérem a kezed, olyan aranyos vagy!
            - Szép neved van, ________. – mosolyodom el, erre kicsit lesüti a szemét. – Én Kim Kibum vagyok, de hívj csak Key-nek! - nyújtom feléd kezemet. Hogy felejthettem el a bemutatkozást?
            - Tudom, hallottam már rólad, Key oppa. – fogod meg a kezemet. Olyan vékony, hosszú, ujjaid vannak! A bőröd selymes, sima. Fiatalos.

            Az út további részén a légkör már egyáltalán nem volt feszült, sőt, egészen baráti volt.
Úgy beszéltünk egymással, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Veled olyan könnyű beszélgetni!
Oké, nekem kivel nem?

            Megérkezünk a házad elé, látom, hogy nem igazán akarsz kiszállni, de aztán egy búcsúzkodás után nagy nehezen kiszállsz, majd integetsz nekem.
Egészen addig figyellek, ameddig be nem lépsz a házba.
            Én pedig elmentem a lakcímed a telefonomba. Ki tudja, lehet, még jól fog jönni.

            Hazavitetem még magamat is, majd átadok egy kisebb házra elegendő összeget a sofőrnek. Istenem, hogy ezen, én mennyi mindent tudtam volna vásárolni!
Mondjuk az új, nyári kollekció-... nak egy ruhadarabját. Igen, ezek a ruhák rohadt drágák...
De megéri!
            - Üdv, omma~! – köszön Taemin, ahogy belépek a SHINee lakásba.
            - Sziasztok~ - veszem le a cipőmet, a helyére teszem, majd a nappaliba megyek, ahol Minho kezében egy konzollal ül, a szoba közepén. Valószínűleg a drága maknaenkat várja vissza, hogy folytathassák a játékot. Onew pedig olvas... valamit. A lényeg, hogy csendben ül a kis foteljában, törökülésben, és egy lapot bámul a combján.
            - Hol voltál, hyung? – kérdi Minho letéve a konzolt.
            - Csak sétálgattam. Ja, meg összefutottam egy ismerőssel, és meghívtam őt holnap, szóval viselkedjetek jól! – veszem fel az omma szerepet.
            - Hogy mi? De mi mindig jól viselkedünk! – vág ártatlan arcot a békaképű.
            - Ahaaaa... – néz rá most először Onew.
            - Oké, néha nem! – kezd el alkudozni.
            - Vagy soha.
            - Mondjuk, amikor kitoltátok Jonghyun ágyát a konyhába és leöntöttétek őt vízzel? – emlékeztetem őt egy nem is olyan régi esetre.
            - Az azért volt, mert bolondok napján békákat tett az edzőtáskámba! – védekezik.
            - Ja, és azért tettetek cipőfűzőt a ramenébe... – jegyzi meg Onew.
            - Ahh, mindegy! Minnie, kész van már?! – megy ki a konyhába elszökve a szembesítés elől.
            - Tényleg, Jonghyun merre? – kérdezem Onewtól.
            - Bealudt. – mutat ujjával a szobánk felé.
            - Azt hiszem én is megyek~ - állok fel, és nyújtózom egyet. – Jó éjszakááát~! – mondom olyan hangosan, hogy a konyhát feldúló duó is jól hallja, ők pedig csak teli szájjal bólogatnak.

            Megfürödtem, majd felvettem a pizsamám, és bedőltem az ágyamba.
Még sosem vártam ennyire egy koncertet sem.

~

            A mai menetrend egyszerű volt. Tízre bemenni az SM-be, próbálni. Megebédelni egy étteremben ahova a menedzser hyung vitt minket, délután pedig a stadionban próbálni a koncertre.

            Két órával a koncert előtt vége lett a próbáknak, és mindannyian az öltözőben ülünk, körülöttünk pedig sminkesek, stylistok, és a menedzser sürgölődött.
Elmagyarázva már századszorra, hogy ki- ki után jön majd, melyik szám melyik után jön, mikor mit mondjunk, hasonlók.
            - Key oppa, kérem, hunyja le a szemét! – áll elém a sminkes, a szemem felé közelítve az ecsetével, én pedig lecsuktam. A fodrász pedig a hajamba tett pár színes tincset.

            -Fighting! – kiáltottuk el magunkat körben állva, egymás vállát fogva, majd tapsoltunk, és beálltunk a helyünkre.
            Az első dal a Dream Girl, én pedig szemeimmel téged kereslek.
Meg is talállak. Az első sorban állsz, középen.
Énekelsz, és tapsolsz. Nagyon boldognak tűnsz. Ez engem is feldob, és csak még boldogabb leszek.
            Tehát eljöttél.
Szemeidből könnyek folynak le. Sírni kezdesz. De ahogy látom, továbbra is kitörő lelkesedéssel élvezed a koncertet, így valószínűleg örömödben teszed.
            Ezért nem aggódom.

Ameddig el nem jött a szünet, csak téged figyellek.
Csak téged követtelek figyelemmel.
Csak téged néztek szemeim.

            -Ahh... vizet! – dől ki a kanapén Minho.
            - Tessék, Minho oppa! – jelen meg rögtön az egyik asszisztens, szinte jeges üvegekkel.
            - Köszi. – veszi el tőle, és ahelyett, hogy a szájába, inkább a felsőtestére, és a fejére önti. Teljesen rátapad a fehér atlétája. – És most, irány öltözni. – áll fel, felfrissülve, és az egyik stylist kíséretében távozik.

            A sorrend a következő volt: Jonghyun, Onew, Minho, Taemin, és utoljára én.
Mindenki énekelt, meg szólt valami szívmelengetőt a rajongókhoz.

            -Key, színpadra. – int nekem menedzser hyung, én pedig már átöltözve elindultam újra a színpad felé. – Oké, mehetsz. Fighting!
            - Az... fighting... vagy mi – most, vagy soha. Meg kell tennem, amit elterveztem.
           

            - Sziasztok! – szólok bele a mikrofonba, a lámpák pedig erősebben sütnek le rám. Persze, rögtön hatalmas sikítás lett úrrá a tömegen, mint válasz, ami jól esett. – Szeretnék ma egy kicsit közelebb kerülni hozzátok. Szeretnék valakit, felhívni ide... magam mellé. Benne vagytok? – tartom feléjük a mikrofont, várva a válaszra, hatalmas mosollyal, és hallottam az újabb sikítást. – Akkor... – indulok el egyenesen a közönség, vagyis, inkább feléd - ... te, megtisztelnél? – ereszkedek fél térdre előtted, hogy közelebb kerüljek hozzád, és kinyújtom feléd kezemet.
            Várom válaszod, de te csendben maradsz.
Nem mondasz semmit, és ez kicsit megrémiszt. Talán... túlságosan nyomulnék? Csak én erőltetem ezt a dolgot? Te pedig csak udvariasságból nem utasítottál el eddig?
Csak ennyi lenne?
            - Mi a válaszod? – vonom fel szemöldökömet, majd eléggé távol emelem számtól a mikrofont, hogy mások ne hallhassák. – Örülök, hogy nem ütött el semmi idefele. – kacsintok rád.
            Még gondolkodsz egy ideig, rágod szád sarkát.
            -I...igen. – válaszolod végül félénken, én pedig újra elmosolyodom, és kinyújtom feléd kezemet.
            - Hadd segítsek. – mondom, te pedig megfogod kezemet, és erősen összezárom vékony kezed körül ujjaimat.
Felhúzlak téged magam mellé a színpadra. Az egész olyan, mint egy tipikus, filmbeillő jelenet, aminek a végén a szerelmesek újból egymásra találnak, nem?
Mintha ezer éve nem találkoztunk volna, most pedig végre egymáséi lehetünk. Nem gondolod így, _______? Annyi mindent kérdeznék most tőled.
Mire gondolsz.
Mit érzel.
Mit gondolsz rólam.
            Mutatóujjaimmal lágyan, lassan simogatom kézfejed. Ezzel nyugtatgatva, hogy ne izgulj, nincs semmi gond.
            - Hogy hívnak? – kérdezem, eljátszva a hülyét, ismeretlent, idegent.
            - _______________. – válaszolsz. Még mindig olyan szép! Oké, mondjuk normális, hogy nem változott meg a neved tegnap óta... de a közeledben olyan... olyan másnak érzem magam.
            Legszívesebben magamhoz ölelnélek most, és nem engednélek el.
            - Bemutatom nektek, __________-t. – mondom a mikrofonba. – És, most engedd, hogy énekeljek egy dalt. – te bólintasz, én pedig visszafordulok a közönség felé testemmel, de fejem még mindig a te irányodban van.

            Énekelni kezdek.
Ezt a dalt azért szeretem, mert őszinte, tiszta érzésekről szól. Mégis olyan szomorú a vége.
Hiszen a férj magára marad az érzelmeivel. A felesége elhunyt, ő pedig csak a múlt szépségeire képes gondolni.
A rengeteg együtt megélt, gyönyörű évekre.
Szeretném, ha ez a dal, egyszer rólam is szólna.
Szeretném, ha ez a dal, egyszer rólunk szólna.
Ha énekelhetnék még neked.
Ha foghatnám még kezed.
Ha egyszer megérinthetném azokat a csodás ajkaidat.
Szeretném letörölni minden könnyed, és eltörni a nyakát annak, aki okozta.
Szeretnék még találkozni veled.
Remélem, megengeded.

A szemeidbe könnyek gyűlnek, én pedig elmosolyodom.
Minden bizonnyal megérthetted a dalban rejlő üzenetet, ami neked, csakis neked szól.
            Arcodon megállás nélkül folynak le a könnyek.
Egy hosszabb szünetnél, ahol nem kell énekelnem, közelebb lépek hozzád, kezemet pedig derekadra csúsztatom, és magamhoz húzlak.
            Szorosan ölellek, ajkaimat, pedig füledhez teszem.
            - Bárcsak rólunk szólna ez a dal. – súgom füledbe, majd eltávolodom, és letörlöm szemeidből a könnyeid. Újra, csak a kezed fogom, és eltávolodom.
Annyi mindent tudnék most neked mondani!
Annyi mindent akarok tőled hallani!
Azt akarom, hogy addig mesélj magadról, ameddig vissza nem tudom mondani pontosan az életed minden egyes percét.

            A dal a végéhez ér. Nekünk pedig eljött a búcsú ideje, és, hogy elváljunk, erre a kis időre, míg újra nem találkozunk.

            - Köszönöm – hajolok meg a közönség felé. – Neked is – súgom a füledbe, mikor magamhoz rántom egy újabb ölelésre. – Majd látogass meg az öltözőben. – simítok végig arcodon, majd megfogom a kezed, és visszasegítelek a helyedre, a többi rajongó közé.

            Oké, ez talán nem volt épp életem legjobb ötlete. Egy ilyen eset után visszadobni téged a mély vízbe.
            Miután épségben talpra érkeztél a magas színpadról, megfordulok, és elhagyom a színpadot, ahol már várnak a csapattársaim.

            - Óóó... te kis Casanova! – vereget hátba Onew.
            - Na, és? A számát elkérted már? – karolja át a vállamat Jonghyun.
            - Randiztatok már? Csókolóztatok is? – jön a hatalmas szemeivel Taemin.
            - Miatta kell majd jól viselkednünk? – ráncolja homlokát Minho.
            - Nem, nem, nem, és igen. – mutatok a békaképűre, majd megyek is a palackomért, hogy miután iszok pár kortyot, mehessünk is vissza, koncertezni.

            Már a harmadik „felvonás” felénél jártunk. Épp a „Hello”-t adtuk elő.
Te pedig még mindig búskomor arccal bámulod magad előtt a padlót. Nem nézel fel, én pedig aggódok érted.
Vajon túl messzire mentem volna?
Ez túl sok lett volna neked?
Most akkor... mindent elrontottam?
Fájdalmat okoztam volna neked?
Sajnálom, úgy sajnálom, akármit is tettem!

            Lassan felemelted a fejed, tekintetünk azonnal találkozott.
A sminked elkenődött a sok sírástól, te pedig megpróbáltad valahogy kipofozni magad, közben rám mosolyogtál egy röpke pillanatra. Most te nyugtatsz meg engem.
            Lassan megnyugszom.
Talán... ezek is csak örömkönnyek voltak.
Talán csak én reagáltam túl ezt az egészet, és valójában nem történt semmi különös, vagy egyáltalán említésre méltó.
            Folyamatosan a szemed törölgeted, a sminked igazgatva, majd amikor már szinte újra tökéletes, rám villantod az a gyönyörű, harminckét fogas fogsorodat, amitől a szívem megáll ütemet verni. Mentálisan lefagytam.

            Majd mikor magamhoz tértem, újra lesokkoltál.
            - SZERETLEK, KIM KIBUM! – üvöltöd be a színpadra, tölcsért formálva a kezedből.
És... azt hittem ott helyben összeesek. A szívem nem, hogy megállt verni, vagy felgyorsult, a francokat, azt hittem mentem felrobban, olyan gyorsan lüktetett a mellkasomban.
Még a koreográfiát is elrontottam.
Te pedig rögtön elkaptad rólam a tekintetemet.

            A továbbiakban, én csakis téged néztelek, te pedig csak néha-néha, lopva tekintettél fel rám, és amikor érzékelted pillantásomat, rögtön másfelé fordultál.

„Hello, hello, szeretnék veled beszélni” – éneklem, te pedig felkapod a fejed.
Elpirulsz, és zavarba jőve lesütöd tekinteted. Ez aaaaaaanyira aranyooos~! Most rögtön lerohannék hozzád, és magamhoz ölelnélek, ameddig csak bírlak! Aaah~ édes!

            A koncertnek vége szakad, mi elköszönünk, és távozunk a színpadról.
Hátul miközben előkapjuk a kulacsainkat, még halljuk a vissza tapsot, de már túlságosan kimerültünk hozzá, és csak haza akarunk menni, aludni. Holnap is koncertezünk...
ki kéne pihennünk magunkat, amennyire csak tudjuk.
Meg egyébként is, akármennyire akarnánk is visszamenni, nem tehetnénk hiszen „a ráadás ára nincs benne a jegy árában” és ez azt jelenti, hogy ingyen túlórázunk, amit az ügynökségünk nem igazán díjaz.

            -Na? Hol a csajod? – ül le mellém Jjong.
            - Szerintem megijedt tőled. – kuncog Minho.
            - Key hyung nem is ijesztő! – száll be a beszélgetésbe Taemin.
            - DE, AZ! – vágják rá egyszerre hárman.
            - Hé, ijesztő vagy?! – nézek rájuk.
            - Határozottan igen! Főleg az omma oldalad! – mondja Onew.
            - Nem igaz! – védekezek.
Ez a „vita” még folytatódott perceken keresztül.
Majd már félóra elteltével megjelent a menedzser, hogy haza vigyen minket.
Miért nem vagy itt?
Tényleg... csak én áltattam magamat, igaz?
Szomorúan sétálok ki a kisbuszhoz, és sétálok annak végébe, amikor eszembe jut valami.

            - Menedzser hyung! Nekem még van egy kis dolgom! Majd később hazamegyek! – ugrok le a buszról.
            - Key! Te meg hova mész? – kiált utánam.
            - Magánüüüüügy!

Ezzel pedig el is szöktem.

Újra felhívom egy taxist, aki hallva, hogy dupla árat fizetek, ha perceken belül ideér, rögtön a gázra taposott, és öt perccel később már a taxi hátsó ülésén foglalok helyet.

            -A cím, -Eunpyeong-gu, Aleumdaum utca 2. Siessen. – lobogtatom meg előtte a pénztárcámat, ő bólint, és már indulunk is.

            Az út elég hosszú volt, attól függetlenül, hogy gyorsan megtettük, hála az üres utaknak, és az autóversenyzőket megszégyenítő gyorsaságnak.
            Fél órával később már a házad előtt állok.
            Egy gyémántgyűrűre elegendő pénzt adtam a sofőrnek... áú.

Te viszont... nem vagy sehol.
Hiába csöngetek, nem nyitsz ajtót. A lámpák nem égnek a házban.
Már aludnál? Vagy... még nem értél haza?
Ugye... ugye nem történt veled semmi?
Biztonságban vagy, igaz? Kérlek... mond, hogy igen!

            Idegesen, aggódva ülök le házad elé, és várlak.

            Várlak téged.

Lassan meg áll egy autó. Egy taxi. De nem száll ki belőle senki. Mozgolódást látok az ablakon át. Felállok, és odasétálok.
            Te ülsz benne. Elmosolyodom.
            Tehát itt vagy.
Idegesen forgolódsz, keresel valamit.
Történt valami?

Bekopogok az ablakodon, te pedig összerezzensz. Ujjaimmal mutatom neked, hogy húzd le az ablakot. Így teszel.

            - Már azt hittem elraboltak a földönkívüliek, hol voltál eddig? – szólalok meg először.
            - Áh, csak hosszú volt az út... – felelsz idegesen.
            - Valami baj van?
            - Csak... nem tudom kifizetni a taxit, de majd megoldom... – Hála istennek, csak ennyi történt! Én pedig már azt hittem, hogy... áá... semmi. Most már nem lényeges. Az a fontos, hogy te jól vagy, és nem történt semmi eget rengető dolog.
            - Ennyi? – most elfordulok tőled, a sofőrhöz szólok. – Mennyi hiányzik, ahjussi? – kérdezem, miközben előveszem a pénztárcám.
            - Húszezer. – felel a sofőr. Én pedig előkapom a pénztárcámból, és átadom neki. - Akkor, mehetünk, ugye? – nyitom ki ajtód, és feléd nyújtom kezem. – Kisasszony, ha megengedi.
            -I-igen... köszönöm. – fogod meg a kezem, én pedig kisegítelek, és becsukom a kocsiajtót.
Intek a sofőrnek, majd hozzád fordulok, miközben derekad és kezed fogom.
            - Aggódtam érted. Azt hittem megint csukott szemmel sétálgattál az úttesten. – mondom, és reflexszerűen közelebb húzlak magamhoz. Védelmezően.
            - Sajnálom... – hunyod be a szemeidet, és mély levegőt veszel.
Olyan jó illatod van... édes parfüm.
            - Nem jöttél le hozzám a koncert végén, azt hittem túlzásnak vetted, amikor felhívtalak a színpadra... – sóhajtok.
            - Mi? Nem, dehogyis, nagyon boldoggá tettél vele! – mondod. Ezek szerint... megint csak fölöslegesen idegeskedtem! Le kellene már állnom ezekkel a furcsa gondolatmenetekkel, mert mindig a legnagyobb hülyeségeket kapom meg végeredménynek. Fültől- fülig elmosolyodom. – Mármint... nem úgy... szóval...
            - Örülök, hogy tetszett. Amiért folyton félrenéztél azt hittem valami rosszat tettem... aztán mikor azt mondtad szeretsz... – kuncogok, te pedig végtelenül elvörösödsz szavaimtól.
            - Az csak... véletlen... mármint, nem úgy értettem... – löksz távolabb magadtól, zavarodban. Ó, hogy milyen édes vagy!
            - Tudom, hogy értetted. – lépek közelebb, csökkentve a távolságot kettőnk között. Neked pedig megcsörren a telefonod.
            - Elnézést... – nyúlsz a táskádba, előveszed, és fogadod a hívást. – Halló? Mi? Igen, már itthon vagyok, nem történt semmi, csak dugó volt... – próbálod kimagyarázni a helyzetet. Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy velem vagy? Vagy ez... ja, igen, eléggé meglepő lenne valószínűleg. Hogy hangzana, hogy „Ó, csak a SHINee egyik énekese, Kim Key Kibum van a házunknál, semmi ház”     
            - Mármint... piros lámpa, piros lámpa! De most megyek, apa, mert nagyon fáradt vagyok, és holnap korán kelek... mert... mert dolgoznom kell, tudod. Puszi, apu! – teszed le a telefont.
            - Ha korán kelsz, akkor tényleg aludnod kellene... – töröm meg a pár pillanatra beállt csendet. Valóban nem kellene engem pesztrálnod, ha holnap dolgod van.
            - Áh, semmiség... csak pár elsősnek segítek felkészülni a vizsgákra – Milyen kedves tőled!
            - Ha te mondod, _________.
            - Jaj, egyébként nem akarsz inni, vagy enni valami? Vagy... szabad egyáltalán? Egyébként, nem lesz baj, hogy itt vagy? Neked nem kell holnap dolgoznod? Hiszen holnap is koncerteztek, vagy nem? – zúdítasz rám kérdéseket. Kedves tőled, hogy így aggódsz, bár felesleges. Miért rólam beszélgetünk? Rólad kellene. Az érdekesebb téma.
            - Nyugi, azért ennyire nem szigorúak.  És csak délután kezdődnek a próbák, a koncert meg este van, szóval most ráérek. Egy teát vagy valamit elfogadnék... persze nem muszáj. Csak szólj és eltűnök. – túrok bele szőke tincseibe. Ezt mondom, de egyáltalán nem akarok elmenni. Elszomorodom, ahogy belegondolok, hogy elküldesz.
            - Dehogy zavarsz! Inkább nekem kéne ezt kérdeznem tőled... – bányászod elő a táskádból a kulcsot. – Akkor egy tea rendel. – elmosolyodsz, és kinyitod a lakás ajtaját.
Látom, ahogy elbizonytalanodsz. De miért?
Ó... esetleg, azért, mert... áh, értem.
            - Menj csak. – mondom, te pedig rögtön veszítesz egy keveset abból a feszült válltartásból. Mit szólnál, ha megmasszíroználak? Pofon vágnál? Vagy örülnél neki?
            - Ha nem akarod levenni a cipőd, nem baj... én, csinálok teát... vagy kávét? Mi lenne a jobb? – kérdezed, kezeidet a hátad mögé rejtve. Miért te vagy az idegesebb, mikor én járok itt először?
            Mire gondolsz most? Mit érzel most?

Leveszem cipőmet, és eléd állok. Végig húzom kezemet karodon, válladtól ujjbegyedig, majd megfogom kezed.
            - Ideges vagy? – nézek szemeidbe.
            - Mi? Hogy... én? Öhh... igen. Tudod, ez az egész, annyira furcsa, oppa. Meg kéne csípnem magamat... – sóhajtasz.

Szó nélkül megcsípem a kezedet.
            - Most már ébren vagy. – mosolyodom el. – Ha csak ennyi, akkor nyugodj meg. Most csak Kibum vagyok. Key csak a színpadon létezik. – magyarázom el neked röviden. Key egy sztár, egy szívtipró díva, Kibum pedig csak egy daegui, akcentusos fiú... vagy talán már férfi?
            - Rendben, Kibum oppa.
            - És csinálj azt, amit akarsz, bármit megiszok. – engedem el a kezeidet. – Ott leülhetek? – mutatok a nappaliban lévő kanapéra.
            - Persze. Mindjárt hozom az... italt. – elindulsz a konyhába.

Helyet foglalok a fekete kanapén, és nézelődöm. Otthonos kis szoba. Családi fotók, könyvespolcok, egy hatalmas TV. Mindenhol személyes dolgok. Apró szobrok, festmények, gyerekkori rajzok.
            Szép hely.
Hallom, ahogy bekapcsolod a gépet. Nem tudom milyet, de hallom, ahogy főzi a forró italt.
Utána pedig pakolgatást. Szekrényajtók csukódnak és nyitódnak.

            Lefő az ital, majd hallom, ahogy előveszel két... poharat? Bögrét?
Aztán edényeket pakolsz. Rengeteget.
Mintha az egész szekrényt kipakolnád.
Telik az idő, és te még mindig pakolsz.
Történt volna valami?

            - Valami baj van? – állok a konyhaajtóba.
            - Nem, nincs semmi... ülj csak le... mindjárt viszem. – fordulsz el, és gyorsan rendezgetni kezded a bögréket összevissza.
            - Mi ez a sok bögre? – sétálok melléd, hatalmas mosollyal.
Zavarban vagy. Teljesen lesütöd a szemeidet, és próbálsz takargatni egy bögrét. Mi az?   - Ó... ez igazán – veszem a kezembe a bögrét, amin én vagyok. Annyira nem lep meg. Egész sok bögre készült már, rajta az arcommal. – Aranyos – forgatom a kezemben. – Csak a kép elég fura... nem épp a legjobb fotósorozatomból van. – nevetem el magam.
            - Nem a legjobb? Bárcsak rólam is ilyen képek készülnének... ez a kedvenc képem rólad. – Ez... kedves. Egyre jobban beléd szeretek, esküszööööm! De ez a kép akkor sem jó... de neked még így is tetszik! Aaah~ édes.
            - Akkor, igyunk. – veszem a kezembe a kancsót, és két bögrét megtöltök teával. – Egészségedre. – adom át neked az egyik bögrét.
            - Egészségedre... – mondod, és rögtön belekortyolsz.
            - Nem forró egy kicsit? – teszem nyakadra a kezem. Meleg. – Teljesen átmelegedtél.
            - Kicsit... – nyelsz egy nagyot. Teljesen kipirulsz. Ez az egész olyan, mintha tél lenne, Valentin nap, és épp kettesben töltenénk. Olyan szép ebbe belegondolni.
Egyre inkább elvesztem az eszemet körülötted. Úgy viselkedem, ahogy nem szoktam. Miért?
Miért váltod ezt ki belőlem? Miért teszed ezt velem?
            - Noona... neomu yeppeo. – mondom, te pedig csendben maradsz. Talán... ez most tényleg sok volt... Egyre kínisabban érzem magam.  - Hello, hello, azért mondhatnál valamit. – nevetek fel kínosan. – Így tisztára olyan, mintha csak én erőltetném a dolgokat... ha zavarlak, szólj csak.
            - Mi? Nem, dehogy, nem zavarsz... csak olyan... zavarba ejtő...  – teszed le a bögréd.
            - Tudok ennél zavarba ejtőbbet is. – teszem a bögrémet a tiéd mellé.
Jobb kezemmel közelebb húzlak téged, megfogva derekad, másikkal pedig álladat emelem meg. Egyre közelebb kerülök hozzád.
Az ajkaimat szétnyitom, és közelítek tieid felé.
Hiába csak „hülyéskedem” nem gondolom igazán annak.
Nehezen bírom ki, hogy megtartsam azt az apró kis távolságot is kettőnk között.
Azt akarom, hogy egy papír se férjen el köztünk. Azt akarom, hogy ilyen közel álljunk egymáshoz.

            -Ne aggódj. Csak vicceltem. – húzódok el tőled, és, hogy lenyugtassam magamat, megiszom a maradék teát is bögrémből. – Aish, fáradt vagyok! – nyújtózok egyet. Rád nézek, még mindig nem szólsz egy szót sem. Ezzel... most tényleg messzire mentem, igaz?
Sajnálom, de én sem tudom, miért teszem azt, amit.
Ezt te váltod ki belőlem.

            - A... A-Akkor haza kellene menned. Alvásra van szükséged, egy ilyen fárasztó nap után – kezdesz el hebegni-habogni. Csak markolod a konyhaasztal szélét.
Dühösnek tűnsz.
Ideje elmennem akkor.
Mindent elcsesztem.
Én barom!
Talán még... még megmenthetem.

            - Nem megyek, ameddig nem mondod meg, hogy holnap eljössz-e. – fordulok vissza hozzád.
            - Nincs... jegyem. Se pénzem. Sajnálom. – kicsit felengedsz.
            - Akkor majd én szerzek neked – kacsintok. – Ráírlak téged a VIP-k VIP listájára.
Aztán majd a terem kijáratához küldök egy embert, aki hátravezet téged a végén. Így megfelel?
            - Persze... köszönöm. – hajolsz meg, és kiteszed a bögréket a mosogatóba.
            - Akkor... még egy dolgot szeretnék kérni tőled. – mutatom ujjammal is.
            - Igen? És mit, Oppa? – fordulsz felém.
            - A telefonszámod! – nyújtom feléd a telefonomat, benne már megnyitva a névjegyzékkel, és a neved mellett egy kis szívecskével.
            - Re-rendben. – veszed át tőlem, és beírod. Többször is átolvasod. Majd visszaadod nekem
            - Megcsörgetlek. – érintem meg a hívás gombot, és várom, hogy kicsörögjön.
Meg is hallom a „Dream Girl”-t.
            Elmosolyodom
            - Mentsd el a számomat. – borzolom össze egy kicsit a hajadat.
            - Rendben. – írod be a nevemet a számom fölé.
            -Akkor, én most megyek, ha nem haragszol. Valójában, tényleg eléggé fáradt vagyok. – teszem el a telefonomat zsebembe, és a bejárati felé veszem az irányt.
            - Persze, megértem. – mosolyodsz el.
            - Ki kísérsz? – szólok neked vissza az előtérből.
            - Igen! – jössz utánam, majd belebújsz a magas sarkúdba, amiben olyan szépek a hosszú, formás lábaid.
Elfordítod a kulcsot a zárban, leoldod a biztonsági láncot, majd kinyitod az ajtót, és kilépsz rajta.
            Annyira tökéletes vagy.
            - Köszönöm a vendéglátást! – hajolok meg.
            - I-igazán nincs mit! – legyezkedsz összevissza a kezeddel.
            - Finom volt a tea. – mosolyodok el.
            - Majd... gyere legközelebb is. Szerzek finomabbat. – Akkor... még sem utáltál meg?
            - Ezer örömmel. Mondjuk holnap? – vetem fel az ötletet. – A koncert után, megint?
            - Akkor... itthon lesznek a szüleim. Nem tudom, mit szólnának hozzá. – csavargatod a hajadat.
            - Akkor egy kávézó? – Látom, hogy ezzel most megleptelek. Nem hitted volna, hogy egy nyilvános helyre hívlak, igaz?
            - Megfelel. – ajkaid fültől-fülig érnek. Azok a gyönyörű, rózsaszín, telt ajkak, melyik olyan közel voltak hozzám nemrég!
            - Holnap a koncert után felveszem önt, kisasszony. – kacsintok, és lehajolok.
Egy csókot nyomok az arcodra, majd felveszek egy sapkát. – A viszontlátásra. – integetek egy hatalmas mosollyal. – Szép álmokat~!
            - Neked is, Oppa...

            Hosszan sétálok még az utcában, megpróbálva lenyugtatni a hevesen verő szívemet.
Vajon te most... ugyanazt érzed, amit én?
Vajon te most, ugyanarra gondolsz, mint én?
Vajon mennyire érezzük, és gondoljuk ugyanazt?

Bárcsak az lennék én neked, mint ami te nekem.

            Másnap eléggé fáradtan kelek fel, hála az esti kis „randinak”. De egyáltalán nem bánom.

            -Na éééés? Mi volt a csajoddal? – vert hátba Jonghyun az öltözőmben.
Nem igaz. Ha az embernek külön öltözője van, az idióta csapattársai, még akkor sem szállnak le róla... szörnyű.
            - Nem a csajom. Nem történt semmi érdekes. – fordulok a tükör elé, hogy igazgassak még egy kicsit a hajamon.
            - Ahhaaaa... azért jöttél haza rákvörösen.
            - Nem is voltam rákvörös!
            - Dehogyisneeeeem!
            - Srácok, kezdünk! – nyitott be a menedzser megszakítva a kis vitánkat.

            Végig téged kerestelek. A tekinteted. De nem láttalak sehol.
A páholyban állnál?
Itt vagy, ugye?
Eljöttél?
Kérlek.
Kérlek, légy itt!

            A koncert felettébb unalmasan telt, és lassan. Számomra.
Persze, ezt próbáltam a lehető legjobban leplezni, sikerült is.
Senki nem vett észre belőle semmit.
Én pedig csak reménykedtem, hogy te is valahol ott állsz a tömegben, és engem figyelsz.
Csak reménykedni tudtam.

            -Királyak voltatok srácok! Na, tűnés pihenni, Jonghyun te siess, két perced van. – mutogatott összevissza menedzser hyung.
Én pedig elindultam az öltözőm felé vezető folyosón, ahol az egyik szervező jött velem szembe. Intettem neki köszönés képpen.
            - Jó választás. – kacsintott és megveregette a vállamat, mikor elment mellettem.
Hogy... he? Mi? Miről beszél? Mire gondolt?
Homlokomat ráncolva ittam bele a kulacsomba, és nyitottam be az öltözőmbe, a pihenés reményében.
            És akkor... ott ülsz te a kanapén. Abban a csinos ruhában, azzal a remekül belőtt hajaddal, és a csodás magas sarkúdban!

            Döbbentségemben, még a palackomat is elejtem.

            -H-hát te? Hogy, hogy itt? Nem a nézőtéren kellene lenned? – hebegek-habogok itt össze-vissza, mint valami kislány... ez tőled aranyos, nem tőlem!
            - Elaludtam... és elkéstem, csak annyit tudtam kérni, hogy ide, vagy a színpad mögé álljak... és inkább ide jöttem... – Ó... akkor ezért nem láttad őt sehol a közönségben.
Így mindjárt más.
            - Így már értem. – felnevetek, és felveszem az előbb leejtett kulacsomat a földről. – Viszont, most újra kell terveznem a magánszámomat... – ülök le melléd, válladra hajtva a fejemet. – Most miattad a szünetemben is gondolkodnom kell... – sóhajtok, megjátszva a nagyon gondterhelt embert.
            - Sajnálom. – szólalsz meg szomorú hangnemben.
            - Ugyan. – csukom be a szemeimet. – Csak... hadd maradjak most így, oké? Ezzel vezekelsz a bűnödért. – ölelem át derekad.
            - Persze. – ölelsz át engem. Ez így olyan... tökéletes.
Azt hiszem, tényleg beléd szerettem, _________.

Nem is tudom, hány percig lehettünk ebben a testhelyzetben.
Csak azt reméltem, sosem kell felállnom, és elengednem téged.

            - Key, te jössz! – üvölti be Jjong, rácsapva egyet az ajtóra, gondolom meg sem állt, csak ment tovább a saját öltözőjébe.
            - Aaah... – húzom ki magamat, és nyújtózom egyet. – A’szem mennem kell. – nézek rád. – Ne fuss el, oké? – kacsintok, és ismét beleborzolok hajadba, majd elhagyom az öltözőmet.

            A koncert további részében máris sokkal jobb volt a hangulatom.
Alig vártam, hogy vége legyen, és újra beszélhessünk.
Hogy elmondhassak neked mindent, ami az elmúlt időkben megfordult a fejemben.

            Annyi mindent szeretnék mondani, de amikor odajutok, miért nem jön ki egy hang se ma számon?
            Miért van ez?
            Te is ezt érzed?
Olyan boldog vagyok.
Amiért még így is eljöttél.
Életem legjobb meglepetése volt, hogy téged találtalak az öltözőmben.

            -Köszönjük, hogy eljöttetek! – hajolunk meg, és integetünk a közönségnek, majd a színpad fényei kialszanak, mi pedig pacsizunk a menedzserrel.
            - A mai is király koncert volt! Holnap pihenő nap, az egésznap a tietek, aztán majd kedden belecsapunk a lecsóba, és hatalmas partyt csapunk! Okés, srácok? Na, menjetek, öltözzetek át! – vereget minket hátba.
            Szinte rohanok az öltözőbe, pedig elképesztően kifáradtam, leizzadtam, és tiszta víz vagyok, amiért Jjong fanservice miatt rám öntötte az palackja teljes tartalmát a Lucifer közben.

-Szia... milyen volt a koncert? Jól érezted magad? – szólalsz meg rögtön, amint belépek az öltözőbe. A lelkem máris megtelik erővel... de a lábaim elhagynak és a kanapéra vágódom.
            - Remek. Csak egy dolog hiányzott... – vágok végtelenül elkeseredett fejet.
            - Igen? Mi az?- csillannak fel kíváncsian a szemeid.
            - Egy bizonyos valaki... – sóhajtok.
De most te vágsz szomorú arcot. Történt volna valami?
Kezed után nyúlok, és simogatni kezdem azt.

Hiába mondom, hogy nem kell kimenned, kimész, ameddig átöltözöm.
Siettek.
De mikor kinyitom az ajtót te nem vagy a folyosón.
Hova mentél?
Elindulok a legvalószínűbb útvonalon, amerre mehettél.
És ott ülsz kint, felhúzott térdekkel, karodat dörzsölgetve.
Leveszem a vékony farmerkabátomat, és kilépek a hűvös, esti szöuli levegőre.

            -Tessék. – terítem válladra, hogy ne fázz. – Nem túl vastag, de jobb, mint a semmi. – mosolyodom el.
            - Köszönöm. – húzod össze magadon. Kinyújtom feléd a kezemet, és felsegítelek. Egy fokkal magasabban állsz, mint én, így szemmagasságban vagyunk.
            - Bocsáss meg. – mondom ki. Nem tudom mit tettem... de ameddig nem mondtam semmit olyan boldog voltál! Én tettem valamit, nem igaz?
            - Micsodát? – kérded homlokod ráncolva.
            - Biztos mondtam valamit, amiért ilyen rosszkedvű lettél... sajnálom, nem akartam, csak mindig jár fölöslegesen a szám... – simogatom kínosan tarkómat.
            - Nem... semmiség! – rázod meg a fejed. - De... kérdezhetek tőled valamit, oppa? – csillan fel a szemed.
            - Persze~ - De mit?
            - Ki az, aki hiányzott neked a koncertről? – szemeidet könnyek áztatják, míg végül le nem hunyod azt, visszatartva a könnyeidet. Sajnálom! Úgy sajnálom! Ezt is én tettem?
            Feljebb lépek egy fokot, és felemelem az álladat.
            - Te. – mondom, majd megcsókollak.

Úgy szerettük egymást, mint ahogy két folyó együtt halad a tenger felé; egymás mellett növekedtünk egészen az első csók pillanatáig.
Megcsókolsz és én elzsibbadok. Meg tudom mozdítani a kezem, a fejem is mozog, a lábam is, de az egész testem, az el van zsibbadva. Ilyen hatásod van neked.
            Mintha mindenütt, ahol megérintelek, átlüktetne a szíved a bőrödön. Imbolyog körülöttünk a tér. Mozdulatlanul, egymás szorításába nyűgözve állunk. Szelídítgeted a két gyöngéd ajkaddal a szám, és én is az enyémmel a tiéd.

Vége

Nyaaaah~ Végül elég hamar megírtam ezt is :D
Csupán három alvatlan éjszakámba került, de megvaaan~
Kíííváncsi vagyok a véleményetekre! :D Ezért kérlek írjatok sok-sok-sok-sok-soook kommentet! :D