SHINee Jonghyun és Te 3. rész

       

    - Hogy mikor? Nem tudom... – sandít rád szeme sarkából, mire te csak dühösen lesütöd a szemed. Mégis, hogy tehette ezt veled? Hiszen, van valakije! Egy „drágája”.

Hihetetlen, hogy pillanatok alatt, te mennyire bele loholtad magadat ebbe az egészbe. Hogy ez talán randi, és nem csak egy sima vacsi.

            Hogy jól fogja magát érezni veled.
De megint... csak túl sokat képzeltél bele a dologba. Túl sokat, túl gyorsan, túl mélyre hatva.
Puff, pofára esés.

            - Oké, akkor majd a hétvégén átugrom. Szia. Ja, igen... én is puszillak – teszi le a telefont.

            Akkor ennyi lenne? Ahogy megittátok az italotokat, és elfogy majd az édesség, hazamész, és olyan leszel, mint Alice. Visszatérsz majd „Csodaországból”.
Ezek után majd, hogy leszel képes csak úgy lemenni, edzeni hozzá?
            Nem, kérsz majd valaki mást edzőnek. Ilyet lehet, nem?
De ha nem... akkor többször inkább le se mész majd. Hiszen így lenne a legjobb nem?

            Oh, istenem! Úgy viselkedsz mint egy megcsalt barátnő, pedig csak ma találkoztatok!
Térj észhez!

- Valami gond van? – ránt vissza a valóságba mély hangja.
            - Nem... semmi – rázod meg a fejed zavarodban, talán túl gyorsan is, és rögtön kortyolsz egyet a jegeskávédból, ezzel megszakítva a vele való szemkontaktust.
            - Biztos? Egészen kipirultál... – nyúl át az asztalon, és ujjbegyeivel végig simít arccsontodon, égető érzést hagyva maga után, amerre járnak ujjai.
Mégis, hogy vagy képes így érezni? Ilyen rövid idő alatt?
És ő... ő, hogy képes ilyen nyugodt maradni, mikor épp az előbb beszélt a barátnőjével?
Hogy lehet ilyen? Minden férfi ilyen disznó volna?

- Igen... egyébként... – veszel erőt magadon. – Kivel beszéltél az előbb? – hadarod el gyorsan a kérdést.
            - Miért? Ez olyan fontos? – igen, igen, igen, igen, az! Nagyon is! El sem tudja képzelni mennyire fontos ez! Te pedig csak bólintasz nagyot nyelve.

Összeszorítod a szemeidet.

Várva  az ítéletet.

Hiszen most...

Most...

            -A nővéremmel.

            Kimondja, hogy a barátnő-

            Hogy...

            Mi?

            Nővér?

            A nővérével?

            - A... nővéreddel? – kérdezel vissza, és lassan a feléd gyülemlett fekete felhők eltűnni látszanak, és lomhán arrébb vánszorognak.

            Hatalmas kő esik le a szívedről. Nagyot sóhajtasz, és arcodon széles mosoly terül szét.

            - Igen. Most jött haza Japánból nem rég, és most a szüleinknél van a családjával.
Én viszont csak hétvégén érek rá, hogy meglátogassam a keresztlányom – arcán büszke mosoly jelenik meg.
            - Ó... van keresztlányod? Mesélsz róla? – dőlsz felé az asztalon.
            - Ha nem zavar... – pillant fel rád kiskutya szemeivel.
            - Nem, dehogy. Imádom a gyerekeket – somolyogsz. – Hogy hívják?
            - Ha Ni. Már négy éves, és képzeld el, annyira ügyesen tud énekelni! Elképesztő! Olyan hangja van mint egy angyalnak! Folyton azt mondja, hogy ha nagy lesz akkor „Csingiling” lesz a művészneve, mert mindig azt mondom neki, hogy hasonlít rá... hosszú szőke haja van, mert a sógorom apja svéd, és ő is szőke, tőle örökölte. Nagyon sok vicces dolgot tanítottam már neki, mint például –

            És egész este be nem állt a szája Mr. Tökéletesnek.
Mindig talált valami új témát, amiről mesélt neked, ha az előzőt már teljesen kibeszélte neked.

            Rengeteg mindent tudtál meg róla ezen az egy estén.

Mint például majd szeretne három gyereket, először egy fiút, és öt évre rá még egy lány ikerpárt.
            Egy csinos feleséget, akinek nem kellene dolgoznia, csak a háztartást vezetni, és osztozna vele a sport iránti szenvedélyében, és tartanának majd két nagy testű kutyát.
Együtt mennének el futni, közös hétvégi túrázások az egész családdal, biciklizés a hegyekben.
Aztán csak boldogan, méltóságteljesen megöregedni, és az unokái körében zsémbes nagypapát akar majd játszani.
            Erre a gondolatra elneveted magad, ahogy elképzeled a mostani csupa izom, tökéletes férfit, ahogy idős, ráncos, és kiabál a rakoncátlan kis utódokkal, hogy hagyják békén a kutyáját, mert van annak elég baja.

            Megállsz a társasház kapuja előtt, és előbányászod a kulcscsomódat a táskád mélyéből.
            Ó, ezek a női táskák!

            A kulcsot a zárba helyezed, kinyitod, majd becsukod az ajtót és az emeletre.

            Egy régi típusú ház második emeletén laksz, albérletben barátnőddel, aki valószínűleg halálra izgulja magát most, amiért még nem vagy otthon.
            Még csak fel sem hívtad.
            Szép barátnő vagy mondhatom.
            És ha esetleg, netalántán, maybe, talán, nem biztos, de ha egy kicsit is, kigyulladt volna a ház, akkor mit teszel?
            Ch.

            Mert persze csak „Jonghyun, Jonghyun, Jonghyun, Jonghyun...!” legalább egy percre abbahagyhattad volna a pocsolyává olvadást, elszakíthattad volna a tekinteted azokról a gyönyörű... mély... barna szemekről, amik olyan lágyan, mégis határozottan fogták közre tiedet, hogy esélyed sem volt menekülni a tekintete alól. Bár, nem is akartál.

            Mázli, hogy nem csúsztál le a székedről...

            - _________! –repül barátnőd a nyakadba, amint kinyitod a bejárati ajtót. -  Azt hittem már sosem jössz haza! És a telefont sem vetted fel! Már felhívtam mindenkit! Én... én... – úgy szorítja a nyakad, hogy szinte levegőt sem kapsz.

            - Hé... unnie... megfojtasz... – préseled ki a szavakat fogaid közt.
            - Jajj bocsi... de én... tényleg nagyon aggódtam! – engedi el a nyakadat.
            - Sajnálom... de nem is voltam le olyan sokáig...
            - Nem voltál el sokáig? – néz rád hatalmas szemeivel hitetlenkedve. – Néztél már az órára? Hajnali négy óra van!

             - Ó... hupsz?